Az élet a legcsodálatosabb tanító, persze, ha engedjük neki, hogy tanítson, és, ha hajlandóak is vagyunk tanulni. Az élet a legfantasztikusabb leckéken keresztül mutatja meg nekünk mindazt a szépet és jót, ami körülvesz, ami körül ölel bennünket. Persze, ehhez ki kell nyitni a szemünket, és talán, ami a legfontosabb, ki kell nyitni a szívünket. Kinyitni a szívünket, hogy észrevehessük mindazt a szépet, ami itt van körülöttünk, nem is oly távol... egy karnyújtásnyira. Vagy még annyira sem. Engednünk kell, hogy isten, a sors, az égiek, nevezzük őket bárminek vezéreljenek bennünket, mert akkor olyan életet élhetünk, amilyet megálmodunk. És nem szabad ellenállni a sorsunknak, mert úgysem győzhetünk. És minél inkább szeretnénk elkerülni a végzetünket, annál inkább közelít felénk... és higgyétek el, nekünk fog fájni, amikor utolér. Viszont, akkor nagyon.

Ezt tettem én is. Küzdöttem, mindennel és mindenkivel. Látható és láthatatlan ellenségekkel vettem körbe magam, és mindent elkövettem, hogy ellenálljak a késztetésemnek, a belső vezettetésemnek, a megérzéseimnek. Mindent elkövettem. Aztán kaptam az élettől hatalmas pofont... pofonokat... egyiket a másik után... egyre nagyobbakat. De én még mindig nem akartam, vagy nem mertem lépni. Aztán, ahogyan mondani szoktam, olyan pofont kaptam, ami kiütött... megtérdeltem.... akkor azt hittem, nem leszek képes felállni... felállni megint... mint mindig. Mindig ez történt. Megtérdeltem... összeszedtem minden erőmet, felálltam, és mentem tovább... aztán megint kiütöttek.. és én megint felálltam.. és ez így ment folyamatosan. Az élet ismételte a leckéket. Csak én akkor ezt nem tudtam. És azt hittem, ez most már mindig így lesz. Mire összeszedném magam, addigra megint jön valaki, vagy jönnek valakik, és megint kiütnek. Ma már tudom... az élet ismételte önmagát... ismételte, de nem azért, hogy nekem fájdalmat okozzon, és én szenvedjek... ismételte önmagát, hogy végre megtanuljam, mit is szeretne nekem oly nagyon megmutatni, elmagyarázni, mit is szeretne nekem oly nagyon megtanítani. Ezért, az utolsó nagy pofonnál már azt hittem nem leszek képes megint felállni. És ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Kiütöttek... nagyon.. és végre nem volt erőm ellenállni, végre nem volt erőm küzdeni, önmagammal és a sorsommal. Átadtam az életem, az életem vezettetését azoknak, akik igenis jobban tudják, mire van szükségem, nevezhetjük sorsnak, istennek, Szellemnek, Univerzumnak, Angyaloknak. Átadtam az életem a kezükbe... mert feladtam... mert nem tudtam tovább ellenállni. És akkor történt életem első csodája. Felsegítettek a földről. Már nem kellett önerőből felállnom, mert támogattak, vezettek. És onnantól kezdve megszűnt minden ellenállásom... mert éreztem, jó kezekben vagyok. És azóta így élem az életem. Engedem, hogy vezéreljenek. Engedem, hogy vezessenek, mert tudom, a lehető legjobb dolgokban lehet majd részem.

Így, amikor azt éreztem, közel kell kerüljek a lovakhoz... engedtem az érzelmeimnek. Nem tettem fel olyan kérdéseket az égieknek, hogy biztosan a legjobb helyre címezték eme álmot, hiszen én félek a lovaktól, rettegek a lovaktól, tisztelem őket, de ennyi. Nem kezdtem el alkudozni.  Mennem kellett, mert vezettek, mennem kellett és én mentem. És a lovak megtanítottak újra hinni, újra bízni, újra szeretni. A lovak megtanítottak közel engedni embereket, a lovak megtanítottak mindenre, amit eddig nem tudtam az életről. A lovak váltak az én nagy tanítóimmá, és ő általuk csodálatos embereket ismerhettem meg, akikkel egyre gazdagabb és gazdagabb lesz az életem. Mert ők a példájukon keresztül mutatják meg nekem, mennyire lehet is szeretni az életet. Ők az életükkel bizonyítják azt, hogy az életben a pénznél vannak sokkal fontosabb dolgok. Ők az életük példájával mutatják meg számomra, hogy a boldogság csak és kizárólag rajtunk, önmagunkon múlik. A lovaknak köszönhetem a legfantasztikusabb embereket eme földön. Mert a lovak által kerülhettem az ismeretségi körükbe, a lovak által lettem hozzájuk vezérelve. És ebből is látszik, hagynunk kell, hogy vezessenek. Mert az életünk minden egyes lépése, olyan, mint egy puzzle, és csak a végén tudhatjuk meg, sikerült e kiraknunk. És, ha engedünk egy felsőbb vezettetésnek, akkor sikerülni fog. És már nem fájdalmasan, már nem szenvedve... szeretve... minden lépését... szeretve az utat, amin haladunk, mert annyi szépséget tartogat a számunkra, amelyet még álmunkban sem mertünk volna elképzelni.

Kimentünk lovagolni. Egy számomra addig teljesen ismeretlen úriember volt a túravezetőnk. Egy nagyon kedves barátom ajánlotta őt. A régi életemben ezt elképzelni sem tudtam volna. Megbízok egy számomra teljesen ismeretlen emberben, mert valaki más megbízik benne. Megbíztam benne, és rámertem bízni, kis túlzással élve, de talán nem is túlzás, az életem, és ami még fontosabb, a gyerekem életét is. Hiszen hárman kimentünk egy számunkra teljesen ismeretlen terepre, számunkra teljesen ismeretlen lovakkal, egy számunkra teljesen ismeretlen emberrel. És nem volt bennem félelem, nem volt bennem rettegés. Eszembe sem jutott, hogy baj is történhet, megsérülhetünk. Semmi ilyesmi nem volt a gondolataimban. Mert bíztam... bíztam... bíztam a barátomban, bíztam a túravezetőnkben. Nem vittek volna ki bennünket terepre olyan lovakkal, amelyek nem megbízhatóak, és nem vittek volna ki bennünket, ha nem tudják azt, hogy van már annyira stabil lovas tudásunk, hogy ezt megtehetik. És én bíztam a gyermekemben, hogy Ő is meg fogja oldani, mert tudtam, úgyis szólna, ha probléma lenne. Ez volt az egyetlen útravaló tanács. Ha baj van, azonnal sikítotok, és megállunk. És neki indultunk. Mondhatnám úgy, neki indultunk az ismeretlennek... tudva, hogy csoda vár ránk.

És várt is. Érezhettem a megélt pillanatok varázsát. Eggyé válhattam a természettel, és megcsodálhattam mindazt a szépséget, amelyet nem emberi kéz alkotott. Dombokon, lejtőkön, erdőkön vezetett utunk, és túravezetőnk. Leírhatatlan érzés menni, csak menni lóháton úgy, hogy közben a természetté eggyé válunk. Ott nem voltak utak, ott nem volt semmi, amit emberi kéz alkotott. A csoda testesült meg a földi létben. Ha nagyobb kihívás felé vezetett utunk, túravezetőnk felkészített bennünket. És mi mentünk... Még a vágtát is kipróbálhattuk, még nem vágtáztam sokszor, de akkor lendület kellett a lovaknak, hogy felmenjenek egy emelkedőn. És a lovak megoldották. "Gratulálok... megvolt az első vágtátok!" mondta a vezetőnk. A lovaglás olyan, mint az élet. Nekem különösen. Ámbár fel voltunk készítve, hogy ezen a részen elképzelhető, hogy a ló beugrik vágtába, de akkor hagyjuk, mert kell számára a lendület. De már túl voltunk rajta, mire nekem világossá vált, hogy elértük azt a részt. Én így élem az életem is. Ha van időm kétségbeesni, akkor kétségbeesek, és megoldhatatlanná fejlesztek egy egyszerű problémát is. Ha nincs erre időm, akkor engedem, hogy sodorjanak az események, és megoldódjanak a dolgok, és még szeretem is a pillanatokat. Mint ahogyan most is szerettem. Szerettem, mert fantasztikus érzés volt. Ezt kell tenni az életben is. Hagyni, hogy vezéreljenek. Mint ahogyan a jelen esetben hagytam, hogy a ló segítsen, hagytam, hogy a ló megoldja. Nem estem kétségbe, és nem fordultam vissza. Hagytam, hogy menjünk, hagytam, hogy Polli alattam szárnyaljon. És a gyerekem is hagyta. Annyiszor eszembe jut, hogy neki mennyivel könnyebb élete is lesz, hiszen Ő már így nőhet fel. Hogy megtapasztalhatja ezeket. Megtapasztalhatja, hogy engednünk kell az életet... és akkor csupa csodálatos dolog történik velünk.

Ügettünk, lejtőn felfelé, lefelé, és közben csodálhattuk a fantasztikus tájat, amely körülölelt bennünket. És számomra megszűnt minden létezni.... csak a jelen pillanat volt.... az viszont nagyon. Elfelejtettem mindent... nem törődtem semmivel, és senkivel... csak mentünk, és mentünk, és én semmi mást nem éreztem, csak végtelen hálát és boldogságot, hogy ennek részese lehetek.

Szeretnék eljutni Hollandiába, és a térdig érő fűben  lovakkal menni... szárnyalni... repülni.... és, most lehetőségem volt ezt átélni. Hollandiáig sem kellett menjek. A térdig érő zöld fűben ügethettem Polli barátommal. Erre vágytam... mindig is szerettem volna ezt az érzést átélni, megélni.. és most lehetőségem volt rá. Mert az égiek megint megmutatták, hogy figyelnek ők a mi vágyainkra nagyon is. És amikor itt az ideje, akkor teljesítik. Nem úgy, ahogyan mi elképzeltük... teljesítik úgy, ahogyan számunkra a legjobb. Nem kellett hozzá sem Hollandia, sem fríz ló... és megkaptam a térdi erő fűben való menetelést paripámmal. Mert az álmok valóra válnak... lehet, hogy nem úgy, ahogyan mi gondoltuk, de valóra válnak. Mert ezért vannak az álmok. És ezért kell, hogy merjünk álmodni, ha kell időnként merészet! És hagynunk kell, hogy vezessenek. Egyszer olvastam valahol, hogy ne nézz farkasszemet a sorsoddal, mert úgy is Te pislogsz először. És nekem már eszem ágába sincs farkasszemet nézni. Engedek a szívem és a lelkem hívószavának, mert tudom, abból baj nem lehet! Engedem, és akkor részese lehetek a csodáknak, részese lehetek a földi élet megannyi szépségének.  

Volt, hogy megpróbáltam megnézni, helyes lábon ügetek-e. Felesleges volt. És akkor engedtem, hogy menjen a lovam, nem idegeskedtem, nem néztem a lábat, és nem foglalkoztam a sarok lenyomásával, és minden egyébbel. Mert minden rendben volt, mert engedtem, mert nem görcsöltem rá. Mert kényelmetlen a helytelen lábon való ügetés, ha én nem, a ló a helyes lábra tesz át. Nem kell görcsösen lenyomja a sarkam, mert le fogom nyomni, abban a pillanatban, hogy egy gyorsabb ügetésnél érzem, hogy csúszik ki a kengyelből a lábam. Ilyen egyszerű... mint az élet... csak engedni kell, hogy megtörténjenek az események, nem lázadni, nem görcsölni... élvezni, szeretni, megélni a pillanatokat, megélni a csodákat. Ahogyan túravezetőnk mondta: "Engem az érdekel, hogy stabilan ülj a lovon. Ha ez neked úgy sikerül, hogy a lábad a nyakadba, a kezed meg a kengyelbe, engem az nem érdekel! Csak stabilan ülj!" Mint az élet. Sosem éltem úgy az életem, ahogyan az hétköznapi. És, amióta megadtam a magam a sorsomnak, azóta  még inkább   kilógok a hétköznapi értelemben vett "normális" sorból! Mert már nem alkuszom meg önmagammal, és már nem alkuszom a sorsommal sem, és már nem alkuszom az égiekkel sem. Engedem élni az életet, és engedem, hogy éljem az életem! És ehhez a legcsodálatosabb segítőket vezérlik az utamra az égiek! Köszönöm nekik, hogy megélhetem, hogy átélhetem a csodákat! Köszönöm nekik, hogy élhetem az életem, és köszönöm nekik, hogy a gyermekemmel élhetem meg ezeket a pillanatokat!

Engedjük élni az életet!