Szerettem a napot, amelyet a hátam mögött tudhattam. Boldog voltam. Azt éreztem minden rendben. Ilyenkor is szerettem hozzá elmenni. Vele az évek alatt nem csak a bánatom osztottam meg, elmondhattam neki a sok szépet és jót is  amiben részem volt. Velem együtt örült, és sokszor mesélt. Mesélte az Ő hasonló élményeit. Szeretem a meséket, szeretem a meséit. Sokat ad nekem ezáltal, sok mindenre tanít engem. Ő mesél, én pedig némán hallgatom. Szinte megelevenedik lelki szemeim előtt egy egy története, látom magam előtt őt, ahogyan sétál a nyájával, ahogyan lóháton bejárja az országot. Végtelen nyugalom árad szavaival, és az élet szeretete. Él egy ember a földön, aki tudja, mi az élet. Aki tudja, hogyan kell megélni a boldogságot, hogyan kell hálát adni a szépségért, amelyet az élet tartogat. Él egy ember ezen a földön, aki mindig a jót látja mindenben, aki úgy adja át életének bölcsességeit, hogy nem okít, nem megmagyaráz. Ül, és mesél.  Egy élet, amelyet boldogságban él, az ő élete, az ő tapasztalásai. És nagyon nagy szeretetben adja át ezt nekem, és másoknak, akik elmennek hozzá. Nem nevezi magát sem tanítónak, sem mesternek, még csak spirituálisnak sem.... nem nevezi magát sehogyan. Ő "csak" egy juhász. 

Ült a hintaszékében. A nagy nyári melegekben mindig ott ül. Mellette feküdt hűséges kis pulikutyája, aki éveken keresztül volt a társa a nyáj terelésében. Már nem lát ez a drága lélek, de ez nem zavarja abban, hogy teljes értékű életet éljen. Amikor néhányan megjegyzik, hogy ezt a szerencsétlent már ideje lenne átküldeni az örök vadászmezőkre ő mindig csak annyit mondd: "Hagyd békén a kollégámat, hagyd békén a társam! Amikor itt lesz az ideje, majd távozik eme földi létből, de addig hagyjátok őt békén!" Senkitől nem tűrte el sohasem, hogy megmondja neki, mit is kellene tennie. Szabadnak született, és ő azon kevés emberek közé tartozik, akiket az élet nem tört meg, és nem tört be. Szabad maradt. Mindig is szabad volt. És büszke volt erre a szabadságra! Szerette ezt a szabadságot! Szerette az életét! Mi pedig, akik ismerhettük, őt szerettük. Már nem tartottuk sem furának, sem különcnek, hálát adtunk a sorsnak, amiért megismerhettük őt, amiért az életünk része lehetett. 

Mosolygott. Az az utánozhatatlan mosoly, ami már gyerekkoromban is azt sugallta nekem, "Megbízhatsz bennem!" Lehuppantam mellé egy székre. Rám nézett. Ritkán kereste velem a szemkontaktust. "Már a járásodból lehet látni, hogy hogyan érzed magad!" mondta nekem. Még mindig mosolygott. Néztem rá. És hirtelen az jutott eszembe, vajon láttam én őt valaha szomorúnak, kétségbeesettnek? Vajon láttam én őt valaha nem mosolyogni? "Végre meglátod a csodákat magad körül?" kérdezte tőlem. Csak bólintottam, és én is mosolyogtam.

Lovagoltam. Több órán keresztül lehetőségem volt közel kerülni az Univerzumhoz, Istenhez, több órán keresztül érezhettem, hogy szabad vagyok. Vágtázhattam a pipacs mezőn. Hát, hogy ne lettem volna boldog! "Kérdezhetek valamit?" komolyodtam el. Bólintott, és a távolba révedt. "Mostanában olyan rendben van minden. Amiben nincs is rend, arról is tudom, hogy jó úgy ahogy van. Boldog vagyok! Megélem a pillanatok csodáit, megélem az életem ajándékait. Az Univerzum, Isten, Sors, nevezzük bárkinek szinte tálcán kínálja nekem mindazt a sok szépet és jót, amiben részem van. Akkor a kívánt, kért társat miért nem kapom meg? Mit kellene még tegyek, hogy megkapjam? Körülöttem már mindenki társra lelt, megállapodott, még olyan is, akinek esze ágában nem volt belevágni egy kapcsolatba, én pedig itt vagyok, és már leírtam, meditáltam, kértem, és még mindig semmi." Rám  szegezte tekintetét. Nem volt benne semmi vádló, semmi bántó. Nézett rám. Letette a poharat a kezéből. "Na ide figyelj kicsi lány!" Mióta ismerem mindig így szólított. Kicsi lánynak. Szerettem ezt a megszólítást, tőle pedig különösen. Annyi szeretetet vitt ebbe a két szóba, amennyit csak lehetett. "Azt mondtad, minden rendben van. Azt mondtad boldog vagy. Azt mondtad észre veszed az életedben rejlő ajándékokat. Azt mondtad, ami nincs is rendben, tudod, hogy így van jól!" Bólintottam... igen... így fogalmaztam. "Azt mondtad az álmaid megvalósulnak, lehet nem úgy, ahogyan képzelted, úgy valósulnak meg, ahogyan meg kell valósuljanak. Akkor miért nem hiszed el azt, hogy ennek így kell lennie? Miért nem engeded, hogy ebben a kérdésben is vezéreljenek? Miért nem hiszed el azt, hogy az égiek jobban tudják, mikor van itt az ideje, hogy megérkezzen a várva várt társ az életedbe? Miért is nem? Válaszoltam volna... valami olyasmit, hogy "igen... tudom... és hiszem... DE... " Nem engedte, hogy megszólaljak. Felemelte a kezét, ami nála azt jelentette, most én beszélek, kérlek hallgass meg, és, ha befejeztem a mondandómat, Te is lemondhatod a tiédet. "Hiszel! Hiszed, hogy minden úgy van jól, ahogy van? Ha hiszel, akkor higgy! De ne kösd feltételekhez a hited! És ne mondd, hogy tudom... de..." -Néha azt hittem gondolatolvasó! Valóban ezt akartam mondani. "Hiszed, hogy meg fogod kapni a társad?" -Bólintottam, hogy igen, de már akartam is mondani, hogy igen... hiszem... DE... nem engedte, hogy belekezdjek ezen mondatba. "Mit csinálsz, ha éjjel egykor felébredsz, és nem tudsz visszaaludni?" - most várta a válaszom.  " Kiülök a teraszra, elszívok egy cigit, megiszom egy kakaót, és ha épp felhőtlen az ég nézem a csillagokat, hallgatom az éjszaka hangjait." " Ülsz... csendben, nyugodtan. Megismered mindazt a szépséget, amelyet az éj rejt. Ülsz... és az elméd megnyugodva, csak átéli a perceket. Nem kezdesz el dühöngeni, hogy mikor lesz már végre reggel! Nem kezdesz el veszekedni, hogy felébredtem, ideje, hogy felkeljen a nap is! Nem kezdesz el méltatlankodni, és nem is várod el, hogy csupán azért, mert Te már nem bírsz aludni, a nap is igazodjon hozzád, és menjen fel az égre elzavarva a holdat és a csillagokat!  Elfogadod, és nyugodt vagy, mert tudod, a nap el fogja foglalni a helyét az égen, amikor itt lesz az ideje. Egy perccel sem hamarabb. Felkel a nap, amikor fel kell, hogy kelljen! És tudod azt is, hiába veszekednél, hiába türelmetlenkednél, hiába próbálnál meg alkudozni! Felesleges lenne. Mert nem következne be előbb. Kicsi lány! Remélem érted! Megkapod a társat, akit neked szántak. Te döntöd el, hogy amíg az a csodás pillanat megérkezik, kiülsz és gyönyörködsz a csillagokban, vagy dühöngesz, hogy mikor fog végre eljönni! Hidd, hogy megkapod! És hidd, hogy akkor, amikor az mindenki számára a legmegfelelőbb! De Te nem döntheted el,  mikor jöjjön el ez a pillanat! Eljön... mint ahogyan a nap is felkel, amikor itt az ideje, beköszönt az éj is, amikor a Földnek meg kell megpihennie, eljön, mint ahogyan a tavasz után beköszönt a nyár, és a nyarat felváltja az ősz. Eljön. Mert így kell lennie! Neked pedig nem kell mást tenned, mint addig is élvezni, szeretni az életed, a léted, a csodákat. Megismerni a világot, és engedni, hogy megtörténjenek a dolgok. Ne légy türelmetlen. Ne rontsd el a várakozás perceit türelmetlenséggel. Gyönyörű időszak is lehet ez az életedbe, ha engeded, hogy azzá váljon! Menj! Lovagolj! Szeress! Engedd, hogy szeressenek! Légy a gyermekeddel! Éld meg a perceket! Szeresd minden egyes másodpercét. És észre sem fogod venni, és egyszer csak ott lesz Ő, akit már annyira szerettél volna! Gyönyörködj a csillagokban kicsi lány! Mert mást úgy sem tehetsz! A döntés  a Te kezedben. Élsz, vagy szenvedsz, amíg várakozol! "

"Tényleg ilyen egyszerű lenne?" -kérdeztem tőle. "Senki nem mondta, hogy bonyolult! Mi emberek szeretünk bonyolítani dolgokat!" - válaszolta. "Oké tudom... engedjem el a kérdést, meg várakozzak, legyek türelmes... megmondanád nekem, hogy mégis hogyan? Tudom nagyon jól, mit kellene tegyek, csak a hogyant nem!" kezdtem dühös lenni. Nap, mint nap olvassuk a nagy spirituális tanítók "engedd el, enged át, légy türelmes" javaslatait, csak éppen a hogyant felejtik el mindig elmondani nekünk.  Talán azt reméltem az én drága bölcs juhász barátom megmondja ezt nekem, és könnyebbé teszi nekem ezt a dolgot. "Nem mondhatom meg hogyan, mert nem tudhatom." felelte. "Hidd el, hogy így lesz, és hidd el, hogy addig is A LEHETŐ LEGJOBB kezekben van az életed! Engedd, hogy vezessenek, és azt is megmutatják neked, hogyan tedd ezt meg! Higgy kicsi lány! És csodáld a csillagokat! A hogyan meg majd eljön magától! Ne akarj mindenre választ! Bízz abban, hogy a kérdésekre a válaszok is megérkeznek majd! Ha tudnád, hogy 2015. 06. 09.-én belép az életedbe a társ, megnyugodnál, elengednél mindent? Hát, akkor tudd! Ne az idejét, mert az idő valójában nem létezik. Tudd, hogy megérkezik... és legyen ennyi elég... addig pedig élj! Csodáld a csillagokat!" felállt a székből. Nem akartam még, hogy befejezze, beszélni akartam még vele, hallgatni őt, meg akartam tudni, HOGYAN?

Megfordult. Mosolygott. Odalépett hozzám, átölelt. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt majd három évtized alatt, hányszor ölelt meg. "Csodáld a csillagokat kicsi lány! Csodáld a csillagokat!"