Előző életemben, értem ezt úgy, hogy mielőtt gyökeresen megváltoztattam volna a létem, folyamatosan ezt hallottam. Mert én, mert mi csak segíteni akartunk. Szétesett az életem, darabokban hevert a lelkem, kerestem a helyem, mindennap erőt kellett vegyek magamon, hogy ki tudjak kelni az ágyból, mégis lépten nyomon ezt hallottam az emberektől, "én csak segítek neked"! Mindenki csak segített. Roppant hittel, és elszántsággal, miközben én teljesen elvesztem. Segített... látszólag. A szemembe nézve azt éreztem, nagyon szuper, hogy mellettem állnak, a valóságban viszont kifejezetten élvezték, hogy szétestem. Táplálkoztak belőle, én pedig a legjobb energiaforrásnak bizonyultam. Még ahhoz sem volt erőm, hogy a nagy és látszat segítőimet elzavarjam. Engedtem, hogy a maradék energiáimat is elszívják, hogy utána a facebookon, vagy telefonban egymással jól kibeszéljenek, és aggódjanak, milyen sorsa is van a gyermekemnek egy ilyen édesanya mellett. A nagy aggódások egészen odáig jutott, hogy feljelentettek a jegyzőnél, a családsegítőnél, a gyámügyön... mindezt persze a legjobb szándékkal, mert ők csak aggódtak a gyerekemért. Az már eszükbe sem jutott, hogy akkor velem beszéljék meg a dolgokat. Igen. A régi életem tele volt ilyen álsegítőkkel, akik után nagyobb rom maradt, mint annak előtte. De én nem láttam ezeket a dolgokat, utólag vált számomra világossá. Addig csak azt tapasztaltam, hogy körülöttem itt vannak a nagy segítők, én mégis magányos és elveszett vagyok.

Nem az ő hibájuk, és senkinek nem a hibája. Meg kellett, hogy tapasztaljam ezt is, és különbséget tenni az energiavámpírok, és a valódi segítők között. Mert óriási a különbség! Bizony, észrevehető.

Megesett, hogy ígéretet kaptam a segítségre. Ettől a személytől folyamatosan csak ígéretet kaptam, és a sokadik csalódás ellenére is még hittem neki, mert hinni akartam. Aztán persze mindig érkezett egy "Bocs, nem fog menni" sms, miután hatezer nem fogadott hívása volt már tőlem. Aztán ugyanez a személy egy üzleti ügyemben annyira segített, hogy totális káosz lett a végére, mert az üzleti partneremnek elmesélt mindent. Ezáltal a drága másik fél tudta, hogy nyugodtan támadhat úgy sem lesz erőm megvédeni magam, és ezt is tette. És, ha mégis szóvá mertem tenni valamit, a válasz mindig nagyon egyszerű volt:"Hát, az a valaki nekem azt mondta." És én még mindig hittem, hogy ők az igazi segítők. Mindig ott voltak körülöttem, volt, hogy én kerestem a társaságukat. Abban a hitben voltam, hogy ez nekem nagyon is jó.

Jöttek a jelek. Az Univerzum, Isten, Sors mindig küldi a jeleket, de persze akkor én ezt még nem láttam, és csak mentem tovább mellettük. Volt, hogy mosolyogva megkérdezték, hogy vagyok, majd egymást felhívva mesélték maguknak, hogy skizofrén vagyok, depressziós, őrült, és szociopata. És persze nagyon sajnálták a gyermekem. Őt mindig sajnálták.

Amikor reményem gyúlt arra, hogy végre jobban érezzem magam, akkor is jöttek "segíteni". Az új kapcsolatomnak boldogan meséltek a volt kapcsolataimról, az életemről, és arról, hogyan is élek! Persze mindezt a lehető legjobb szándékkal, és, hogy megóvjanak engem mindentől, és mindenkitől. A rossztól, a csalódástól. Pedig valójában csak elvették az energiáimat, és valójában az vezérelte őket, ne lehessek boldog. Nem feltétlen tudatosan tették ezt, de a dolgok mindig így alakultak. A bajból még nagyobb bajt kevertek, miközben ők fennhéjázva mondogatták, hogy mennyit segítenek. De ez nem az ő felelősségük. Én hagytam, hogy megtegyék ezt velem, és talán őket valóban a jó szándék vezette, de ugye az Indul a bakterház óta tudjuk... én mindig jó szándékú gyerek voltam, de mire a szándékom végére értem, rossz lett.

Aztán az Univerzum, Isten, Sors végre ráterelt az utamra. Egy csodálatos útra. Megleltem önmagam, az álmaim, lettek vágyaim, és egyszer csak arra ébredtem, hálás vagyok az életemért, a boldogságomért, azért, hogy reggel felébredhetek. Hálás lettem egy életért, amit nem is oly sokkal előtte, még el akartam dobni. ÉS szépen minden megváltozott. Legfőképpen az önmagamhoz való viszonyom. Elkezdtem szeretni magam, és mindent, ami körülöttem van. A dolgok, amelyek nem tetszettek, megváltoztak, és azt vettem észre, a csodák az életem mindennapi részévé váltak. És azt vettem észre, a nagy segítőim... eltűntek. Nem küldtem el őket, nem kértem meg őket arra, hogy ne legyenek többé az életem részei. Egyszerűen az Univerzum, Isten, az Angyalok elvezették őket. Már nem jelentkeztek, már nem akartak segíteni. Amikor észrevették a valódi boldogságot, ami bennem volt, már nem akartak segíteni, mellettem lenni. Miért? Mert már nem nyerhettek energiát belőlem, már nem beszélhettek a hátam mögött aggódva. Az első időkben még voltak próbálkozások a részükről, aztán szépen lassan elmentek. Drámák, fesztiválok nélkül... egyszerűen csak eltűntek, és kerestek mást, akiknek, vagy akinek csak segíthetnek.

Az életembe pedig érkeznek a valódi segítők, akik sokszor még azzal sincsenek tisztában, valójában ők a segítőim. Az Univerzum egymáshoz vezet bennünket, és közösen megyünk az úton addig, amíg szükség van erre. Csodálatos emberekkel hozott össze az élet, azóta, mióta eldöntöttem, hogy végleg lezárom a múltam, a szenvedést, a drámákat. A legcsodálatosabb emberekkel, akik mind mind csak adtak nekem, és én is nekik. Mert a valódi segítők ilyenek. Nem fennhéjázva hirdetik a segíteni akarásukat, hanem egyszerűen csak vannak, és nagyon jó emberek. Nem táplálkoznak másnak a fájdalmából, és nem is töltik meg a rosszat energiával. Egyszerűen egy nézésükkel, egy mondatukkal, egy tettükkel megváltoztatják a dolgokhoz való hozzáállásom, és ismét felfedezem a szépet és a jót. ÉS boldogság van bennem, és hála, és mérhetetlen szeretet. Az ő segítségükkel megtanultam bízni önmagamban, és ezáltal másokban, az ő segítségükkel megtanultam az elengedést, a múlt elengedését, a megbocsátást, és megtanultam közel kerülni Istenhez, Univerzumhoz. Megtanultam a jelenben élni, megélni a pillanatokat, felfedezni a csodákat.

Óvakodjunk az álsegítő, energiavámpíroktól. Mert bármennyire is el tudják hitetni velünk, hogy nélkülük magányosak lennénk, és nem lenne senkink, valójában nem segítenek, csak rombolnak. Óvakodjunk tőlük, mert nem Ők lesznek azok, akikkel elindulhatunk egy úton, hanem valójában ők azok, akik ott tartanak bennünket valahol, ahol nem jó nekünk. Óvakodjunk tőlük, mert nagyon sok rossz megélésben lehet részünk általuk. És ne gyűlöljük őket ezért, mert nem tehetnek róla. Nem tudják, mit cselekednek. Mert még önmagukkal is elhitetik, hogy őket tényleg csak a szeretet vezérli.

Mit tehetünk? Kérjük Istent, Szellemet, Univerzumot, hogy az ilyen embereket vezérelje ki az életünkből, és amíg ez megtörténik, nézzünk körbe a barátaink, családtagjaink között. Ha valakinek a társaságában azt érezzük, szemernyi erőnk nem maradt, ha valaki folyamatosan a segítő szándékának ad hangot, miközben azt vesszük észre, hogy a dolgok egyre rosszabbul és rosszabbul mennek, akkor ideje elengedni őket. És bízzunk a vezettetésben. Vonzás törvénye. Olyan embereket vonzzunk be, amilyen a mi rezgésünk is. Ha megemeljük a rezgésünket, tudatosan elkezdünk a jóra fókuszálni, ezen emberek maguktól el fognak menni. Mert nekik kell az energia, és ha ezt nem nyerhetik meg belőlünk, akkor elmennek oda, ahol ezt megkapják. Ilyen egyszerű. Én sem hittem volna. Pedig valóban az. Egyszerű... nagyon is... csak mi emberek szeretjük túlbonyolítani a dolgokat!

"Én csak segíteni akartam!" Köszönöm, már nincs szükségem az ilyen segítségre. Már bízom annyira az égiekben, hogy tudjam, mindig küldeni fogják a valódi, szeretet vezérelte segítőket, és azt is tudom, az ilyen energiavámpírokat pedig elvezetik, és már azt is tudom, nem fogom többé bevonzani őket... Ne aggódjunk azon se, ha az ilyen negatív emberek a családunkból származnak. Általában onnan jönnek. Pusztán azért, mert a testvérünk, a nagynénénk, a nagybátyánk, az édesanyánk még nem kell erőltetni a kapcsolatot. Hagyni kell, és engedni kell, hogy az égiek vezéreljenek bennünket, és akkor csodákkal teli, boldog pillanataink, perceink, óráink, napjaink, életünk  lehet, és lesz! Csak higgyünk, és ÉLJÜNK!!!!