Mindig szerettem volna valami olyasmit is csinálni a hétköznapjaimon, és a hétvégéken, amely olyan más, mint a megszokott. Ami kikapcsol, ami megnevettet, ami szórakoztat, ami ad egy kis feltöltődést, a mindennapjaimhoz. Nem kerestem eme elfoglaltságot. Egyszerűen az égiek leszállították ezt nekem. Csak kérned kell, és megadatik. Így jutottam el a lovakhoz. És mentem, mert a lelkem, és a szívem vágyott rá. 

A világ legcsodálatosabb érzése együtt "dolgozni" egy több száz kilós állattal, aki ugyanúgy rendelkezik szabad akarattal, mint az az egyén, aki ráül. Lovas függő, hogy kinek az akarata érvényesül. Vagy kié, mikor. 

Drága patás barátommal már vártam a nagy találkozást. Megszerettem őt nagyon. Nem csak nyugodt, megbízható, békés, de képes velem elhitetni, hogy tudok lovagolni, és tudok bánni a lovakkal. Ma kaptam hozzá egy pálcát, ha esetleg eszébe jutna "nem menni" akkor használjam ösztönzésképp. Nem szeretem a pálcát, bár jó szolgálatot tud tenni időnként. 

Útnak indultunk. Félelmetes sebességgel lépkedtünk. Felmerült bennem a kérdés, én andalgok, a lovam andalog, vagy mindketten andalgunk? Végül is mindegy volt, a lényeg, hogy jó pár méterrel lemaradva haladtunk a többiek után. Végül sikerült valami tempót kikönyörögjek kedvenc lovamtól, viszont a szélben lebegett a sörénye, olyan hatást keltve, mintha őrült tempóban vágtáznánk, így mindig elkapott a nevetés eme képtől, amely tovább nehezítette, hogy sebességbe kapcsoljam. Ügetés közben ez a látvány tovább fokozódott, amitől a nevetésem is, viszont így roppant nehéz ügetni. Mármint, ha az ember nevet a ló hátán. De minél inkább próbáltam legyőzni a nevetést annál erősebbnek bizonyult, paripám pedig annál lassabbnak. Végül is nem a nemzeti vágtán haladunk, így még belefér ez a tempó is.

Rettenthetetlen paripámmal végül is megleltük a közös nevezőt. Csigát megszégyenítő lassúsággal andalogtunk a mezőn, miközben találkoztunk egy rókával. A drága lélek, majd kiugrott vörös bundájából, mert elkezdtem üvölteni, hogy de édes. Gyermekem előttem haladt. Egyre kisebb és kisebb lett, miután mindenki életképes sebességgel haladt, kivéve kettőnket hátul. A többiek már rég ügettek, én próbáltam patás barátomat rávenni, hogy kövessük az előttünk haladók példáját. Vagy legalábbis ne egy helyben álljunk. Próbáltam hajtani lábbal, derékkal, pálcával, szép szóval, gondolatokkal, de egyik sem bizonyult elég hatásosnak a részemről. Megkérdeztem Drága lovamat, hogy ismeri e az utat hazafelé, mert, elég erősen úgy festett a kép, hogy a többiek már a vacsorájukat fogják elfogyasztani, mi ketten még mindig a legelőn próbálkozunk lépéseket megtenni. Már épp a kérvényt fogalmaztam, közjegyzővel hitelesítve,és két tanúval ellátva, hátha ez lesz a megoldás a problémára, midőn kedvenc hátasom táltos paripává fejlődött, és végre elindultunk a többiek után. Remény gyúlt az éjszakában, vagy legalábbis a délelőtt folyamán, hogy ebédidőre mégiscsak befejezzük a küldetést. 

Ha nem egy ló hátán ülve történik meg ez velem, valószínűleg dühöngtem volna, vagy hisztiztem volna, de ennek a történetnek minden percét szerettem. Szerettem, mert imádott lovam bebizonyította nekem, hogy mégiscsak van közöm a lovagláshoz, a ló irányításához, vagyis nem azt teszi, amit az előtte haladóak, hanem, amit én kérek tőle... vagy azt sem teszi, de azt legalább hatásosan. Szerettem, mert a megállásokkal, az andalgásokkal együtt minden annyira szeretni való. Nem akar menni a ló! És akkor mi van? Semmi tragédia nem történik,  nekem az a feladatom, hogy rávegyem, hogy tegye meg, amit kérek. És bármit is cselekedett, vagy nem cselekedett eme négylábú, szerettem. Mert egy másik lélek van ott velem, nem egy személytelen tárgy, van ott velem valaki, akivel , vagy akihez beszélhetek, és akivel közösen haladhatunk, vagy állhatunk. Szerettem, mert nem a rosszindulat, az aljasság váltotta ki ezt a lóból, szerettem, mert eme dolgok közepette nagyon sokat tanulhattam táltosomtól. És nevettem. Nevettem a helyzeten, nevettem, hogy mennyire is meg tudja nehezíteni a dolgom, nevettem, mert abban a helyzetben csak nevetni lehetett. Miért is kellett volna másként tegyek? És nevettem, mert kedvenc túravezetőm sem parádézott, hogy miért is ülök én lóhátra, ha nem vagyok képes megoldani azonnal egy egy feladatot. Szeretem ezeket az órákat, mert végre semmit nem kell tökéletesen kiviteleznünk,  rögtön, és azonnal. A lovaglást így ebben a formában egyszerűen nem lehet nem szeretni!

Mert miért is kezdtem én ezt az egészet el? Mert érezni szerettem volna a szabadságot, viszont ezt lovardai körülmények között elég nehéz megvalósítani. Itt kinn, nem kell, hogy mindent tökéletesen csináljak. Andalgunk, lépkedünk, ügetünk, vagy állunk, és nem jön azonnal a vezényszó, az oktató kétségbeesett parancsa.... Szeretek kinn lenni a természetben, hallgatni a madarak csicsergését, vagy a csendet. Szeretek körbenézni a tájon, és azt látni a természet mennyi  csodálatos színt alkot, minden mindennel harmóniában. Szeretek nyuszival, rókával találkozni, szeretem, ahogyan gyermekem előttem ül a lóháton, és közösen töltjük ezt az időt, és nem a számítógépek előtt ülve ki ki a maga szobájában, hanem kinn a természettel, csodálatos emberrel, vagy emberekkel, és az Univerzum legcsodálatosabb teremtményeivel, a lovakkal. Mert van, amikor a csoda négy lábon érkezik, és patája van. Mert számomra a lovak ezt jelentik. Csodát! És szeretem, hogy ami nem sikerül elsőre, akkor nem lép oda azonnal valaki hozzám, hogy segítsen, hanem megoldhatom én. Lehet, hogy nem sikerül abban a másodpercben, de sikerül egy két perc múlva. 

Az életemet is így élem. Nem szeretem a sok szabályt, a mereven ragaszkodást a dolgokhoz. Szeretem magam megoldani a feladataimat, és csak akkor segítséget kérni, amikor érzem, és nem azonnal elfogadni valakinek a jelenlétét. És szeretek nevetni. Tanulj meg fiacskám komédiázni... én nem tanultam meg, és az élet szeretetét sem. Most kezdem megtapasztalni, milyen csodálatos is tud lenni. De ehhez kellett a lovaglás, kellettek a lovak, és mindazon emberek, akik itt vannak velem, körülöttem, és engedik, hogy lovagoljak, nem feltétlen úgy, ahogyan a nagykönyvben megvan írva, hanem úgy, hogy szeressem, hogy szerethető legyen a számomra. Lehet, hogy sohasem fogom úgy megülni a lovat, mint ahogyan a szigorú szabályok szerint kellene, lehet, hogy a ló sosem azonnal fogja teljesíteni a kérésemet, de eddig még mindig megoldottuk a feladatainkat, eddig még mindig sikerült biztonságosan megtennünk egy egy túrát, és sem én, sem a ló testi épsége nem volt veszélyeztetve. Lehet, hogy három percig kérem tőle, hogy lépjünk már, de megoldottuk. És nevetek, sokszor a magam szerencsétlenkedésein, a ló mozdulatain, cselekedetein, botladozásán.  Egy biztos. Nagyon szeretem ezt az egészet, mert közel kerülhetek Istenhez, Univerzumhoz, Szellemhez, nevezzük bárminek, együtt lehetek a gyermekemmel, és csodálatos embereket ismerhetek meg, és nem utolsó sorban egy több száz kilós testbe bújt, szabad akarattal rendelkező lélekkel tehetem ezt meg, akire ott és abban a pillanatban, ahogyan ráülök a hátára rábízom az életem, és a gyermekem életét is, mert megbízom benne, megbízom magamban, és abban, hogy kedvenc túra vezetőnk tisztában van vele, mire is vagyok képes. Ennyi. Ilyen egyszerű. Mint az élet.... csak nevetni kell, szeretni... élvezni... a többi meg majd jön magától.