Nem is olyan régen, még merőben más életet éltem. Talán életnek sem lehetne nevezni. Reggel felkeltem, és mindent tettem monotonan. Vártam, hogy eljöjjön az éjszaka, majd a reggel, teljenek a napok. Túlélni akartam, és semmi mást. Aztán már túlélni sem. Nem akartam elhinni, hogy csak ennyi egy élet. Reggel felkelni, végig csinálni egy napot, szinte lélek nélkül. És az Univerzum, Szellem, Isten, sors nevezzük bárminek, segítő kezet nyújtott nekem, és ma már tudom, hogy NEM ennyi egy élet! NEM ennyi az élet! Az élet tele van szépséggel, álmokkal, csodákkal, szépséggel, csak a régi életemben nem voltam képes látni ezeket, nem voltam képes észre venni mindazt, ami a szemem előtt volt. Nem voltam képes látni.... sem a szememmel, sem a szívemmel. Bár a szívem legmélyén tudtam, az életnek sokkal szebbnek, teljesebbnek kell lennie, mint ami eddig kijutott nekem. Valahol nagyon mélyen tudtam, de akkor még álmodni sem mertem, hogy egyszer még meg is tapasztalhatom, át is élhetem ezen dolgokat. 

Megadtam magam az égieknek. Azt mondtam, itt az életem! Tegyetek vele, amit akartok, mert én bármit is próbáltam cselekedni, egyre több fájdalomban, egyre nagyobb pofonokban volt részem!  Nem tudok már küzdeni, nincs erőm! És ez volt a legfantasztikusabb dolog, amit tehettem. Amikor teljesen reményt vesztetten, feküdtem a földön, a legjobb kezekbe helyeztem az életem! Rábíztam magam az univerzumra. Bekerültem egy áramlásba, és csak azt vettem észre, a világ, amely eddig oly rideg, hideg, gonosz, sötét volt, egyre szebbé kezd válni. Egyre szebbé, és egyre teljesebbé! Semmi nem változott, és mégis minden más színben kezdett látszódni, már a szemem, a szemeim számára is.

És akkor az égiek odavezéreltek a lovakhoz. Engem, akinek évtizedeken keresztül semmi köze nem volt eme csodás, patás állatokhoz, és még féltem is tőlük. De nem küzdöttem, nem kérdezősködtem. Egyszerűen hagytam, hogy vezessenek, mert tudtam, Ők sokkal jobban tudják, mire is van nekem szükségem, mint én magam. És kezdetét vette életem legnagyobb kalandja. Legnagyobb kalandja, amelyben a harcaim többségét önmagammal, és kishitűségemmel kellett megvívjam. És a hónapok alatt a lovak, és velük együtt azon emberek, akiket megismerhettem, életem legcsodálatosabb segítőivé váltak, és fantasztikus barátaimmá váltak. 

Mára már hosszú hosszú órákig képes vagyok lóháton ülni. Első lóra ülésemkor öt perc után oxigénpalackért könyörögtem. Másnap még a levegő vétel is fájdalommal járt. Olyan izmaim is fájtak, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek! Hányszor, de hányszor akartam én abba hagyni ezt az egészet, mert biztos voltam benne, hogy a világon én vagyok az egyetlen, aki teljesen tehetségtelen ahhoz, hogy eme csodában részesülhessen. Aztán mégsem tettem, mert az Univerzum mindig küldte a segítőket, akik kísértek az utamon. És hagytam, hogy az égiek segítsenek, mert tudtam, céljuk van ezzel.

És ahogyan lenni szokott az égiek elvezéreltek onnan, ahol már nem volt dolgom, és elvezetett egy olyan helyre, ahol már nem csak ülhetek a lovon, hanem vágtázhatok is a végtelenbe, a térdig érő fűben. Nem volt egyszerű az út, de mégis minden egyes állomása magában rejtette a csodát!

Lóháton kimenni a természetbe, ennél szebb dolgot elképzelni sem tudok. Édeske hátán mehetek, érezhetem, hogy szabad vagyok, és kalandok kalandok hátán követik egymást. Itt hallottam először, azt a mondatot: "Engem nem érdekel, hogy ülsz a lovon, egyetlen szabály van! Maradj rajta! Nem van még egy szabály, ha baj van sikítasz!" És amióta ezen két szabály alapján lovagolok, még egyszer sem sikítottam, legalábbis azért nem, mert baj volt. Azért már sikítottam, mert az első hosszabb vágtám után, olyan mérhetetlen boldogságot éreztem, hogy nem tudtam magamban tartani. Álltam a mező közepén lovam hátán, és csak sikítottam! Igen! Ezért az életérzésért akartam ezt az egészet! Szabadság! 15 évig éltem bezárva! És ennél szabadabb nem is lehetnék. A végtelen mezőn vágtázni, a legcsodálatosabb érzés a világon! Szabadság!  Az első hosszabb lovastúrám pihenő idejében láttam meg, Édeskémnek mekkora patája is van! Ennek tíz percig tudtam örülni! Drágámnak, nem csak a feje nagy, a patái is, egy lóhoz képest is, vagyis addigi lovakhoz képest, akiken eddig lovagoltam. Édeskével akkor már túl voltunk megannyi túrán, nekem mégis akkor tűnt fel! 

Aztán persze megesett, hogy az árokból, ahonnan vágtával kellett volna kijönnünk, mi gyakorlatilag kitápászkodtunk, mert Édeske talált egy akácfát, amit magával vonszolt. Kedvenc túravezetőm erre nem magán kívül üvöltve reagált, mihelyt sikerült feljussunk az emelkedő tetejére, és már mindenki bennünket várt, hanem egyszerű lazasággal csak megkérdezte: "Visszamentek a másik feléért, vagy mehetünk tovább?" Ennyi... Hol itt a probléma? Valljuk be őszintén, azért ez a fajta hozzáállás nem igazán jellemző! 

Aztán volt olyan is, hogy a lovastúra közepén eszembe jutott a, "Kis pej lovam trappot jár...." kezdetű gyerekdal. Végre értettem, hogy a pej barnát jelent, a trappot megkérdeztem. Túravezetőm úgy volt vele inkább vágtázzunk tova, nehogy az eddig hallott összes gyerekdalt elemeznünk kelljen. Különös, és nem mindennapi oktatási módszerhez folyamodott. Rájött, ha közli velem, hogy mi vár rám, akkor kétségbeesek. Így nem teszi ezt. Egyszerűen megy elől, és nem szól, ezáltal nekem nincs időm gondolkodni. Mint az életemben. Ha van időm, egy egyszerű megoldandó feladatot a megoldhatatlan problémává fejlesztek tova. Ha rögtön, és azonnal cselekednem kell, akkor teszem, amit tennem kell. Ha nincs időm gondolkodni, és kétségbeesni, bármit megoldok, ha van, akkor csak az idegesség van. Így tanított vágtázni is. Kicsit ügetünk, aztán hajrá... A kicsit ügetés, nála két ütemnyi ügetést jelentett, és mire felocsúdtam volna, már vágtáztam is. Nem volt időm átgondolni, hogy én még nem is tudok annyira vágtázni, meg igazából lovagolni sem... meg úgy egyébként is.... csak vágtáztam a végtelennek tűnő pusztákon, és mérhetetlenül boldogságot és hálát éreztem. Ez volt az az érzés, amit mindig is kerestem, csak nem tudtam hol is lelhetném meg. Én nem tudtam, de az égiek igen! És elém tették! "Tessék! Itt ez az életérzés, amire mindig is vágytál!" Megkaptam.... amikor már nem is reméltem, hogy valaha is részem lehet benne. 

Legutoljára kimentünk egy kicsit lovagolni. Több órás út lett belőle. Felfedeztük az ismeretlent. Végül is, Amerikát sem fedezték volna fel, ha mindig csak a megszokott utakon hajóztak volna. Így minden féle aggódás nélkül követtük a túravezetőt! Volt egy mondata: "Fogalmam nincs, hol is járunk!" Valljuk be őszintén, szívet melengető mondat ezt hallani, egy olyan helyen, ahol életedben nem jártál. Ráadásul én a saját utcámban is képes vagyok eltévedni. Mégsem estem kétségbe. Végül is én az életem 90 százalékában ezzel az érzéssel élek! Fogalmam nincs hol vagyok, és mit is kellene tegyek, de tudom, ha az égiek vezéreltek ide, arra a lehető legjobb okuk volt. Bementünk az erdőbe. Édeském valamennyi faágat elkapta, így nekem nem csak azon ágak elől kellett elhajoljak, amelyek a fejem útjában álltak, hanem még Édeske által elengedett faágak útjából is ki kellett térjek. Vagyis ki kellett volna... volt, hogy nem sikerült. Mire kiértünk az erdőből úgy festettem, mint egy dzsungelharcos, tele porral, falevéllel, bogarakkal, amiket kedvenc hátasom lerázott a fákról. Édeske kicsit felszedett az utóbbi időben. Gyakorlatilag úgy fest, mint aki lenyelt egy hordót. Ő nagyobb is a többi lóhoz képest, szélességéről már nem is beszélve, így nekünk sokszor meg kellett küzdenünk olyan helyeken, ahol a többiek simán elfértek. Ráadásul Édeske még közben gyűjtögetett is... hörcsögöt játszott. Kedvenc túravezetőm meg is jegyezte, az én lovam az egyetlen, aki kövérebben megy vissza, mint ahogy kijött. Hiába. Próbáltam uralni legelési vágyát, de egy pillanat alatt képes volt lecsapni egy egy értékesnek tűnő falatra. Valljuk be őszintén, ezt sem nagyon szokták szeretni egyéb helyeken. Végül is a ló nem azt csinált alattam, amit akart.... de ő volt a gyorsabb.  Amikor a kukorica tábla szélén sétáltunk még büszke is voltam magamra, hogy végre Édeskémet tudom uralni... esze ágában sem volt kukoricát legelni. Aztán rá kellett jöjjek... nem szereti a kukoricát... mert utána folytatta a legelést ott ahol abba hagyta. Hát igen... ilyenkor Édeske mindig bebizonyítja nekem, hogy még mennyi mindent is kell, hogy tanuljak tőle, és általa.... 

Elkövettük azt a hibát, hogy nem vittünk innivalót. Bár már délután volt, azért a kánikula még erősen hatott. Végül is csak egy órára mentünk. Az Univerzum a segítségünkre sietett. Leltünk paradicsomot... sosem fogok rájönni, hogyan is került oda paradicsom, de megmentett a szomjan halástól. Elfáradtam... nagyon... én is és a gyermekem is. Mégis mérhetetlen boldogságot, és hálát tudtam csak érezni. Átélhettem, megélhettem ezt! Közel kerülni Istenhez. A legközelebb. Mintha Édeském hátán egy másik dimenzióba kerülnék, hogy megtapasztalhassam, mindazt a szépséget, amiért leszülettem erre a Földre. Nem szenvedni jöttünk! Nem szenvedni! Mégis évszázadok vagy talán évezredek óta azt plántálják belénk, tűrjük a sorsunkat, alázattal,  szenvedéssel! És én ezt tettem, egészen addig, amíg már nem maradt erőm tűrni. És akkor az Univerzum felfedte előttem mindazt a szépséget, amit minden embernek meg kellene éreznie, látnia. Nem kell a szenvedés! Nem kell, mi emberek, valamiért mégis inkább ezt választjuk, ahelyett, hogy mernénk lépni, és változtatni az életünkön. És engedni, hogy az égiek vezessenek bennünket. Mert ezáltal olyan tapasztalásokban lehet részünk, amelyről még álmodni sem mertünk! 

Amikor lóháton, Édeskémen megyek a végtelenbe,Isten is már  csak mosolyog. Isten és az égiek. Hiszen látják, hogy engedtem, hogy vezessenek, és ezáltal képes vagyok meglátni, átérezni a szépséget, a csodát. Képes vagyok befogadni mindazt, amit nekem szántak. 

És ez nem kiváltság. Bárkinek része lehet benne, aki képes tenni az életéért, a boldogságáért, aki képes szembe menni saját sorsával. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Miért is kellene nekünk akkor szenvednünk? Ha végre elhatározzuk, hogy megváltoztatjuk az életünket, akkor az Univerzum összes energiája összefog, hogy vezessen bennünket utunkon. Engedjük, hogy Isten is már csak  mosolyogjon! Mert a csodák itt vannak körülöttünk!