Ömlik az eső. A napok, hetek óta tartó forróság után jó érzés végre felüdülni, csodálatos, hogy végre van oxigén a levegőben. Szeretem az esőt. És szeretem a forróságot is. Mindent szeretek, ami hozzá tartozik az élethez. 

Elmentem hozzá, az én Drága Juhászomhoz. Ült a verandán, a hintaszékében. Ahogy közeledtem felé, azon gondolkodtam, vajon hogyan csinálja? Az elmúlt évtizedek alatt nem változott semmit. Olyan, mintha rajta nem fogna az idő. Az arca nem lett markánsabb, hajában nem lettek ősz hajszálak, és ráncok sem jelzik, hogy telnek az évek. Néztem, ahogyan a távolba tekint. Sosem pillantott rám, amikor érezte, hogy közeledem. Nézte a semmit, nézte a mindent. 

Leültem mellé. Az eső hatalmas cseppekben hullott, mintha sosem akarná abbahagyni. Végre megszólalt.                     -Rég jártál erre!  - még mindig a távolba révedt. Próbáltam követni tekintetét, mi az, ami ennyire leköti. -Most éreztem, hogy jönnöm kell! - mondtam neki. Volt, hogy hosszú hosszú évekig nem találkoztunk. Sokat gondoltam rá, de nem volt lehetőségem személyesen meglátogatni őt. Most pedig jövök hozzá, amikor érzem, hogy jönnöm kell. Az ő szavaiban nincs ítélkezés, sokszor a hallgatása többet mondd, minden szónál. Mellette, vele megnyugszom. Néha elég egy mosoly, és már tudom, jó úton járok, vagy rájövök, merre is kell tovább menjek. Végtelen nyugalom árad belőle, és a környezetéből. Mintha megállna az idő, amikor mellette vagyok. Csupán a jelenlétével feltölt energiával, és ad annyi szeretetet, amellyel már képes vagyok kibírni a következő találkozónkig. "Szeretek itt lenni!" mondtam neki. Rám nézett. A szem a lélek tükre! Még nem láttam előtte ily tiszta tekintetet, amelyből árad az élet szeretete, a nyugalom, a megértés. "Szeretem, amikor itt vagy!" csak ennyit mondott, és tekintete megint a messzi távolba révedt. "Kérdezhetek valamit?" ... csak bólintott. "Voltál már szerelmes? Honnan tudod, ha végre meglátsz valakit, hogy valóban ő az, és nem csak az elméd játszik veled csupán azért, mert már oly régóta vágysz a társra, hogy belekapaszkodsz mindenbe, vagy bármibe? Honnan tudhatnám, hogy nem csak tévúton járok, megint remélek valamit, ami talán sosem fog beteljesedni, és én csak érzelmeket vesztegetek, hamis álmokban hiszek, hamis vágyakat remélek?" befejeztem a mondataimat. Így is túl sok kérdést zúdítottam rá. "Na erre innom kell!" .. állt fel hintaszékéből. Becsukódott az ajtó, ahogy belépett a házba, én pedig ott maradtam a gondolataimmal. Tőle reméltem a válaszokat. Azt szerettem volna, ha végre mondd pár biztató szót, hogy ezúttal nem tévedek. Ha utat mutat nekem, hogy igen... érdemes várnom... érdemes remélnem... érdemes álmodnom, mert végre belépett az életembe az a férfi, akit nekem szántak az égiek. Hosszú percek teltek el, mire visszatért. Nekem óráknak tűntek. Mosolygott. A kezembe nyomott egy üdítőt. "Bár, ahogy hallom, most valami erősebbre lenne szükséged!" és hangosan nevetett. Mással már veszekedni kezdtem volna, amiért kinevet. De az ő nevetésében nem volt semmi bántó. Inkább megnyugtatott. Már rájöttem, hogy butaságot kérdeztem, és arra is, hogy nem fogja tudni a válaszokat. De mégis annyira reméltem, hogy mondd valamit. "Hányszor jártál tévúton?" Rám nézett. Mélyen a szemembe. Nem bírtam állni a tekintetét. Zavarban voltam. "Hát, egy párszor megesett. Hogy feleslegesen bíztam, hittem, reméltem." feleltem. "Tévút volt? Valóban tévút volt? Valóban felesleges volt?" kérdezett vissza komoran. Gondolkodni kezdtem. Nem! Igazából nem voltak tévutak, csak nem azt kaptam, amit reméltem, hanem valami mást. Sokkal többet! De most nem sokkal többet akarok, őt akarom! Mintha olvasta volna a gondolataimat. "Higgy! Hinni azt tudsz! Hidd, mint ahogyan eddig is tetted, hogy semmi nem történik ok nélkül! Honnan tudhatnád? Én honnan tudhatnám? Pont ez a hit lényege! Nem tudjuk, de hisszük! Miért félsz? Miért akarod elrontani a várakozás örömét, aggodalmakkal, félelmekkel? Miért tekintesz vissza múltba? Miért jelentené a rég, hogy megint megesik? Miért akarod tudni biztosra azt, amit csak az égiek tudnak? Miért nem hiszed, hogy ő most tényleg ő lesz? Miért? Miért félsz attól, hogy, ha mégsem, akkor valami szebbet, jobbat szánnak neked, de addig is újra hihetsz, remélhetsz, álmodhatsz, és várhatod, hogy végre kimondja azt, amit hallani szeretnél? Miért nem engeded, hogy rendezzék a dolgokat az égiek, mint ahogyan eddig is rendezték? Miért aggodalmaskodsz valójában nem is létező dolgokon? Várd a hívásaid, várd, hogy hallhasd a hangját, álmodj róla, szeresd őt, reméld őt... a többit pedig bízd Istenre, Sorsra, Univerzumra, Angyalokra! Higgy!" befejezte a mondandóját. "De.... "szóltam... vagyis, csak szóltam volna. "Nincs de, vagy, talán, esetleg, ha! HIT! HIT van! Minden más nincs!" Annyira akartam volna mondani még neki gondolatokat, gondolataimat. "Honnan tudhatnám, hogy nem megint az egom akarja velem elhitetni ezt az egészet?" Még erre az egy kérdésre akartam tudni a választ! Akartam tudni! Tőle! Mert ő annyi mindent tudott.  "Na idefigyelj, kedves mindent hiszek, de tudni akarom a választ kisasszony! Honnan tudhatod? Sehonnan! Csak bízz magadban annyira, és az égiekben, hogy érezd, vagy érezni kezded, hogy ez miért is más, mint az eddigiek voltak! Más? Biztos vagyok benne, hogy más! Mert itt ülsz velem szemben, és akarsz tudni valamit, amit már régen tudsz, a szíved mélyén! Nézz a szívedbe! Ott van a válasz! Nem is olyan mélyen! Engedd, hogy megtörténjenek a dolgok! Dobd el a szenvedést, dobd el a kétkedést! Engedd, ahogyan engedted eddig is, egészen addig a pillanatig, amíg eszedbe nem jutott, hogy akár ő is lehetne! Menj vissza abba az állapotodba, amikor még nem gondoltál szerelemként rá, hanem csak egy csodálatos ember volt melletted, akivel már évek óta közösen lépkedtek egy úton. Menj vissza addig a pillanatig! És engedd, hogy megtörténjenek a dolgok! Ne siettesd, ne akard, ne követeld, és legfőképpen ne mondd meg az égieknek, hogy mit is kellene tenniük! Álmodj! Szeress! És engedd, hogy vezéreljenek!"

Igen... tudom, ezt kellene tegyem! Vagyis ezt kell,  hogy tegyem. Engedni, hogy Isten, Sors, Univerzum, Szellem rendezze az életem, mint ahogyan rendezte eddig is. És nem várni... csak engedni, hogy teljen az idő, és tudni, hogy be fog következni. Nem várni, mert minden megérkezik, amikor meg kell érkeznie. Hiszen a tavasz után is elérkezik a nyár..... az őszt is követi a tél. Ilyen természetesen kell hagynom, hogy ez a dolog is rendeződjön. "És még valami!" szakította félbe gondolataim kavargását.  "Ne türelmetlenkedj, és ne aggódj! Hiszen minden be fog következni, aminek be kell következnie, és akkor, de csak is akkor, amikor az mindenki számára a legmegfelelőbb! Na erre igyunk!" felemelte a kezében lévő üveget, és mosolygott! Megakartam őt ölelni. Most nagyon vágytam a közelségére. Felállt hintaszékéből, odajött hozzám, és magához szorított. Éreztem, ahogyan dobog a szíve, éreztem az erőt, a nyugalmat, éreztem a békét. És szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana. Ha megállna az idő. Mert akartam még ezt a biztonságot, őt, a karjait! Hittem, végre elmertem hinni, hogy úgyis minden úgy történik, ahogyan történnie kell! És legyen az bármi is, számomra az lesz a legcsodálatosabb dolog. Ölelésével minden kételyt, kétkedést, aggodalmat, félelmet elűzött. Csak hálát éreztem... hálát mindenért..... legfőképpen az életért!