Késő éjjel volt. Az eső ömlött. Már napok óta csak esett. Szeretem az esőt, szeretem az életet, de ezen az estén a lelkem menni akart. El... el oda, ahol megnyugszik, ahol békét lel, ahol utat mutatnak neki akkor is, amikor kétségbeesetten keresi a helyét a világban. Vagy keres egy világot, ahol jól érzi magát. Nem voltam jól. Nagyon nem. Felépítettem egy életet, felépítettem valami teljesen mást, mint ami eddig jellemezte a mindennapjaimat. Tudatosan ki tudtam zárni a külvilágot, embereket, érzéseket, mindent, amiről azt vagy úgy éreztem, nem kell nekem. Mert boldog szeretnék lenni, érezni a békét! De most bármit is tettem, valahogy nem akart megérkezni a megnyugvás. Beburjánzott a világomba, és még csak az okát sem tudtam volna megmondani. Rengeteg magyarázattal voltam képes szolgálni magamnak, miért van most bennem ez az érzés. De a valódi okra, vagy okokra nem jöttem rá. Szenvedtem, és nagyon jól csináltam. Minden annyira szép volt és olyan tökéletes, az egóm mégis fogságba ejtett, és képtelen voltam látni a szépet. Képtelen voltam érezni bármit is, ami szebbé, elviselhetőbbé tette volna ezt az egészet. Már a testem is tüneteket produkált. Fájt mindenem. Az arcom, a torkom, a nyirokcsomóim. A lelkem már így is jelezni akarta, hogy kezdjek valamit magammal és a helyzettel.

Gyermekem még nem aludt. Már eléggé fáradt volt a tekintete, de még nem aludt. Dörgött. Nem szerette a dörgést. Félt tőle. És a félelem erősebbnek bizonyult az álomnál. Gondoltam egyet. Menjünk. Ideje elinduljunk a tökéletes világba, az én Drága juhászomhoz. Gyermekem is szeretett nála lenni. Az a világ tökéletes volt mindenki számára, aki előtt megnyíltak a kapui. Sosem szerettem a sötétben vezetést, de most nem érdekelt. Mennem kellett, ezért útnak indultam, útnak indultunk a gyermekemmel. Mosolygott. Már nem érezte a fáradtságot, nem érezte a félelmet. Várták a lovak, várta őt a csoda.

Hamar befordultunk a kis elhagyatott útra. Aki nem ismerte ezt a részt, azt hihette, innen már nincs semmi. Pedig valójában ennek a kis útnak a végén volt az a világ, ahol a háborgó lelkek megnyugodhattak, ahol minden utazó megpihenhetett, ahol szeretet és béke várta azt, aki tovább ment az úton, hallgatva a szíve és a lelke hívó szavára. 

Megálltam a hatalmas diófa árnyékában. Kedvenc juhászom mint  mindig, most is  a verandán ült, hintaszékében. Nem láttam csodálkozást az arcán, amikor meglátott. Mintha tudta volna, hogy érkezem. Szerintem tudta is. Az elmúlt évtizedek alatt mindig az volt az érzésem gondolat olvasó. Olyan mélyen látott a gondolataimba, az érzéseimbe, mint sokszor még én magam sem. Elém sétált. Még sosem tette ezt. Mindig megvárta míg felérek hozzá. Átölelt, és átölelte a gyermekem.Olyan kevésszer ért hozzám eddigi éveink alatt. Mintha kerülni akarta volna velem a fizikai kontaktust. De manapság egyre több lett az ölelés. Szerettem, amikor átölelt. Akkor azt érezhettem, minden rendben van. Minden tökéletes, és minden a megfelelő úton halad. Hiszen tudtam én nagyon is jól, hogy így van... csak néha szenvedni akartam... és amikor ezt akartam... meg is kaptam a szenvedést. Hallgatott. Bekísérte gyermekemet az istállóba, én addig leültem az éj csendjében a verandára. A sötétség már átvette a hatalmat a nap fénye felett, és a felhők miatt, még a csillagok sem világítottak. Csak néztem őket, ahogyan mennek egymás mellett, és eszembe jutott, hogy talán én is így nézhettem ki harminc évvel ezelőtt, amikor megismerhettem ezt a lelket. Talán én is így sétáltam mellette, mosolyogva, bízva, szeretve. 

Visszatért, már a gyermekem nélkül. Rám nézett. A pillantásában semmi vádló, és semmi kérdő nem volt. De most nem akartam, hogy a csend beszéljen! Most nem! Most akartam hallani, hogy minden rendben! Akartam hallani. Akartam hallani az élet bölcsességeit, akartam hallani valamit, valamit, amitől az egóm megnyugszik, és ismét egyensúlyban lehetek! Akartam. És ő tudta ezt nagyon jól. Mégsem szólt. Leült mellém, és nézte a sötétet, nézte az éjszakát. Közben az eső elállt. ... Szét fogom rúgni a hátsódat.... közölte velem nemes egyszerűséggel. Érzelem mentesek voltak szavai... egyszerű tényként közölte. Mosoly jelent meg az arcomon. Mert megkaptam azt, amiért útnak indultam. Tudom, hogy minden rendben van, és minden megy a maga útján. De néha emberként hajlamos vagyok aggódni, kétségbeesni, túl gondolni a dolgokat, és mint egy csapdába került kisegér körbe körbe rohangálni, keresve a kijáratot. És aztán egyre gyorsabban  rohangálva, már nem vagyok képes látni a kiutat, amely végig ott volt előttem.

Nevettem. Ezen az éjszakán nem akartam, hogy a csend beszéljen. Most nem! Mégis az beszélt, és sokkal többet mondott el a szavaknál. És most már lecsillapodott az egóm is. Hagynom kell, hogy megtörténjenek a dolgok, nem siettetni azokat, és nem eléjük rohanni. Engedni, hogy az égiek rendezzék az életem... jól csinálják! Eddig is remekül tették a dolgukat. 

"Éld az életed! Adj hálát mindenért! Még a nehezebb pillanatokért is. Mert ilyenkor tudod igazán, milyen nagy utat is tettél meg! Mi mindent sikerült az elmúlt időben elengedned, megbocsátanod. Ha úgy érzed szenvedned kell, szenvedj, de ne túl sokáig! Az élet túl sok szépséget hordoz magában, ne hagyd, hogy eltakard szemed elől mindezt! Mosolyogj! És bízz! Bízz Istenben, sorsban, Univerzumban! Hiszen megtapasztalhattad, milyen csodákat is képes létrehozni! Adj hálát az életedért! És adj hálát, hogy van, miért élned!" Megszorította a kezem. És elhallgatott. A csend megint betöltötte a teret, betöltötte az éjt. Be- és megtöltötte a sötétséget. 

Nem tudtam, miért indulok hozzá. Nem tudtam, mit fogok tőle kérdezni... csak azt tudtam, hallani akarok tőle valamit, amely megint visszaadja a békémet. És megkaptam ezt. Nem a szavai érintették meg a lelkem és a szívem, hanem a hallgatása. Nem akartam, hogy a csend beszéljen! Most nem! Mégis a csend mondott el nekem mindent, a csend... és az ő hallgatása.