Életképek 2

Kicsit nehézkesen indult a reggel. Éjjel  két órakor még az órát néztem, ideje lenne álomra hajtanom a fejem. De minden próbálkozásom feleslegesnek bizonyult. Meditáltam. Kinyitottam az ablakot és beszívtam a friss levegőt. Vártam, hogy elteljen az éj. Merőben más ébrenlét volt ez, mint "régi" életemben. Most nem idegeskedtem, nem gyártottam a meglévő feladataim mellé újabbakat, egyszerűen csak elkerült az álom. Mégis békesség volt bennem. Békesség és mérhetetlen nyugalom. 

Nincs is szebb szombat reggel, mint Pollykámmal, kedvenc hátasommal hálát adni Univerzumnak mindenért. De ma reggel szerettem volna, ha ezt később tehetem meg. De nem volt mit tenni, irány a természet!

Már a lóra szállás is kisebb apróbb küzdelembe  ütközött. Gyakorlatilag képtelen voltam megbirkózni a feladattal. És még kedvenc túravezetőm sem tudott feldobni a nyeregbe. Hát... márpedig egy ilyen feladat nem fog ki rajtam, ezért egy ott lévő építményemre álltam, hogy onnan tudjam véghezvinni eme tettet. Végül is kemény tíz perces küzdelem árán végre Pollykám hátán ültem. Sose értettem minek is van ott az akármi... jó lesz az még valamire! Hát most a lehető legjobb szolgálatot tette nekem. Ezek után útnak eredtünk, hogy átélhessük, megélhessük a pillanatok varázsát. 

Magam is meglepődtem, hogy drága lovam szélsebesen neki indult a sztorinak. A dolog szépséghibája, hogy épp az ellenkező irányba, mint amerre haladnunk kellett volna. Gyakorlatilag önmagát meghazudtoló sebességgel indult haza, jelezvén, hogy úgy gondolja, így szombat reggel ennyi munka bőven elegendő a számára. Gyakorlatilag el sem indultunk, és már otthon is termettünk. Eme tettében megakadályozván, próbáltam visszafordítani és a helyes pályára állítani, aminek az lett a vége, hogy kis körön lovagoltam, úgy hét nyolc kört. Életemben ilyen szabályos köröket még nem lovagoltam, tíz pontból mégsem kaptunk egyet sem, mert a feladat merőben más volt. Gyakorlatilag" a lépésben indulj el, és sétálj ki a tanyáról" feladatból sikerült egycsapásra túlélő túrát varázsoljak. Végül is 15 perc pankráció után lovam úgy döntött, talán mégis csak hajlandó megmozgatni áramvonalas testét, és meglepő módon csatlakozni óhajtott a többiekhez, akik rendkívül nagy türelemmel figyelték a harcot. Szerintem még fogadtak is, hogy mi lesz ennek a vége! Kiegyeztünk drága hátasommal döntetlenben, és neki indultunk a nagy kalandnak. Valahogy akkor már sejtettem, hogy nem egy egyszerű lovaglásnak nézek elébe. Nem is tudom, honnan is jöhetett ez az érzés. Talán a hetedik érzékem? 

"Azért remélem a Nemzeti vágtán nem szeretnél indulni?" kérdezte kedvenc túra vezetőm. Pedig egyébként pont ezen gondolkodtam, hogy ezt kellene tegyem! "Már a második futam versenyzői is célba érnének, mire én Pollyval egyáltalán elindulnánk, bármilyen irányba is. " válaszoltam.  "A második?" kérdezett vissza. "Drágám már a pályát is lebontanák mire ti megmozdulnátok!" ... Hát igen.... De legalább halhatatlanná válnánk, és egy életre emlékezetessé tettük volna a vágtát minden szereplőnek. Végül is ebbéli tervemről letettem. Nem is tudom miért, de úgy gondolom, a Nemzeti Vágta nem a mi műfajunk.

Végül is gyenge kezdésünket elég erős visszaesés jellemezte, ami abban nyilvánult meg, hogy ismételten lemaradva a többiektől meneteltünk, de hitünk és lelkesedésünk töretlen volt. Közben próbáltam elsajátítani a pálca használatát, mert eme segédeszköz igénybevétele nélkül minden hamvába holt tettnek bizonyult, amellyel lovamat a mozgásra szerettem volna késztetni. Végül is lelegeltünk... mármint Polly legelte le a fél akácerdőt... engem asszisztensének fogadott eme tettében. Gyakorlatilag velem csak eggyel többen volt.  A többiek türelmesen bevártak bennünket mindig. 

Kezdődtek a vágták. Vagyis a többieknek kezdődtek a vágták. Mi Drágámmal az ügetés és vágta közötti jár módot választottuk inkább. Vagyis ő választott, én meg ámbár nem akartam ráhagyni... de ugye... nem hiába a rutin, és a hónapok. Mint kiderült poroszkálásnak nevezik ezt, amit egyébként nem egyszerű kiülni. Bárki másnak, de nekem ez már álmomban is menne, annyit gyakoroltatta velem az én hatszáz kilós kicsikém. Azért mondjuk erre azért nem kellene oly büszkének lenni, na de hát, ami jó az jó. 

Pollykámra jellemző, hogy ahol nincs út, ott csinál magának. Most úgy döntött, ahol út van, ott sem megy át. Negyedszer is megtorpant és visszafordult.  A csapat ismét várta, hogy mi lesz ennek a vége. Ötödszörre nem mertem neki futni a dolognak, attól félvén, hogy esetleg megköszönve eddigi közös munkánkat lepaterol a hátáról, kénytelen voltam ezúttal segítséget kérni. Kedvenc túravezetőm, mint mindig, most is átavanzsálta  magát megmentőmmé, és átvezetett bennünket eme részen. És csodák csodája semmi lóevő szörnyeteg nem támadott meg bennünket ezen a  pár méteren... igaz utána sem. Na itt volt az a pont, amikor leszállított a lóról, és átült rá, kicsit átnevelni a drágát, mert ezzel a lendülettel estig nem értünk volna vissza. 

Tette csodákra volt képes, ami nálam pár percig bizonyult hatásosnak, ennyi ideig tette lovam, amit kértem tőle, de azalatt a pár perc alatt végre megint érezhettem, hogy van valami közöm magához a lovagláshoz.

Végül is nagy nevetések árán hazaértünk épen egészségesen. 

A lovaglás olyan, mint az élet. Néha nagy lendülettel neki indulunk, csak pont az ellenkező irányba, mint amerre mennünk kellene. De Isten, Univerzum, sors a helyes pályára állít bennünket. Néha magától érkezik a segítség egy egy nehezebb feladat megoldása érdekében, néha viszont nekünk kell segítséget kérnünk, ha felmérjük a helyzetet, és úgy látjuk egyedül nem menne. Mert bizony meg kell tanuljunk segítséget kérni. Meg kell tanuljunk, hiszen lépten nyomon azt halljuk, hogy mindent magunknak kell megoldanunk, mert senki nincs, aki mellettünk állna, mindenki csak kihasznál, átver. És amíg felnövünk szépen lassan leteszünk arról, hogy merjünk kérni. Aztán lemondunk arról is, hogy merjünk elfogadni. Hiszen rendkívül büszkék vagyunk, nagy erővel, és azzal a hittel, hogy mi mindent egyedül is véghez tudunk vinni. Így is van, de néha csodálatos érzés, ha valaki a kezét nyújtja felénk akkor, amikor oly reménytelennek tűnik a helyzet. Kezét nyújtja önzetlenül. 

A régi életemben ilyenkor már leugrottam volna a ló hátáról, és ott hagytam volna ezt az egészet: "az én ezt soha az életben nem leszek képes megtanulni" felkiáltással, dühöngve, hibáztatva mindent és mindenkit, vádolva az Univerzumot, Istent a sorsot, hogy nekem ennyi idősen, miért is kellett olyan vad ötlettel előálljak hogy nekem lovagolnom kell. Az új életemben nevetek egy nagyot az egészen. Mert minden egyes ilyen esetben nagyon sokat tanulok, és tapasztalok. Jól érzem magam, és szeretem ezt az egészet úgy ahogy van. Az összes szerencsétlenkedéssel, megállással, megtorpanással, visszafordulással együtt. Polly megtanított a türelemre, önmagammal szemben. És megtanított nevetni önmagamon. Az élet is ilyen. Nevetni kell. Nevetni és nem túl komolyan venni. Nevetni, és szeretni minden egyes megélt percét, mert azért születtünk le a Földre, hogy jól érezzük magunkat. És minden adott az életünkben, hogy így is tegyünk. Csak mi szeretjük feketén látni a dolgokat, kiemelve a negatívumokat, dühöngeni, csapkodni. És nem védekezhetünk azzal, hogy mert a világ ilyen. Mert a világ NEM ilyen. Hiszen én is kaptam ajándékba egy olyan túravezetőt, aki nem kap idegösszeomlást egy egy mutatványomtól, hanem jót nevet az egészen, átsegít a dolgokon, és haladunk tovább. Az élet is ilyen. Mindig megkapjuk a legcsodálatosabb segítőket, akik maximálisan támogatnak bennünket az utunkon. Nem erőszakkal állnak mellettünk, hogy "majd én segítek", miközben a segítség nyújtásuk kimerül abban, hogy csak arra mehetünk amerre ők vezetnek bennünket, és ha ellenkezni merünk, akkor otthagynak az ismeretlenbe . Az igazi segítők ott vannak mellettünk, csendben kísérnek bennünket, és amikor szükség van rájuk nyújtják a kezüket. Nincs csinnadratta, nincs tűzijáték, egyszerűen csak vannak. Sokszor láthatatlanul kísérnek egészen addig, amíg be nem kell, hogy lépjenek az életünkbe. És amikor már nincs rájuk szükség, akkor ugyanolyan csendben, mint ahogyan jöttek, elmennek, még csak köszönetet sem várva el semmiért.  

A lovaglás tele van tökéletes pillanatokkal. Talán Isten, Sors, Univerzum, Szellem, Angyalok, azért vezéreltek engem a lovakhoz, hogy rájöjjek végre, hogy boldognak lenni nem kiváltság! A boldogság jár minden embernek, aki eme földi létet választotta! Az égiek a lovakhoz vezéreltek, és az elmúlt időszakban a lovak, és Polly váltak az én legnagyobb tanítóimmá. Részem lehet a tökéletes pillanatokban. Hiszen azért vannak a tökéletes pillanatok, hogy amikor a mindennapi életben hirtelen azt hiszem, innen már nincs tovább, feladom, nincs erőm tovább menni, akkor egy egy ilyen tökéletes pillanatra visszagondolva, mosolygok egyet, megrázom magam, és megyek tovább ....az utamon.  Egy úton, amely tele van csodákkal, tele van szépséggel, tele van álmokkal, és azok megvalósulásával. 

Mi magunk teremtjük a saját világunkat. Pár hónappal ezelőtt még el akartam dobni az életet, mert azt hittem, nincs benne számomra semmi, csak a túlélés... és  már nem voltam képes túlélni, már nem akartam túlélni. Elég volt a sok hamis reményből. És akkor az égiek kezükbe vették a sorsom, és én engedtem, hogy vezéreljenek, mert tudtam, bárhová is vezetnek engem, csak jobb lehet annál, mint ami addig volt. Már nem harcoltam, már nem küzdöttem, már nem akartam semmit. És akkor jött Isten, sors, Univerzum, Szellem, Angyalok és feltárták előttem azt a világot, amely addig is ott volt körülöttem, csak én nem voltam képes látni, érezni, érzékelni. És azóta az életem egy nagy utazás a csodák világába! És bármikor, amikor elakadok, küldik a segítőket, akik megragadva kezem, erőt adnak nekem, hogy legyek képes menni tovább. Menni tovább, és szeretni a perceket, az órákat, a napokat, szeretni az életet! 

Most már engedem, hogy vezessenek, engedek a lelkem és a szívem hívó szavának! Mert boldognak lenni nem kiváltság, és nem is érdem! A boldogság mindannyiunknak jár! A kérdés csak az, vajon képesek vagyunk-e hinni ebben?