Az eső még mindig ömlött. Szeretem az esőt, szeretem, amikor a meleg szobám ablakából nézhetem, ahogyan felfrissül a természet, ahogyan az esőcseppek megragadnak a fák lombjain, a virágokon, csodavilággá változtatva a természetet. Már besötétedett. Hallgattam az ereszen a lehulló cseppek hangjait. Fáradt voltam. Jól eső fáradtság lett úrrá rajtam. Gyermekem már békésen aludt szobájában. Odabújtam mellé, óvatosan megpusziltam, és csak néztem őt. Békés, nyugodt kis arcát, néztem, ahogyan levegőt vesz. Szerettem ezt a pillanatot. Béke, nyugalom volt mindenütt. 

Sokat beszélgettem ezen az estén barátnőmmel. Elmeséltem a múltam. Nem voltak benne érzelmek.  Nem fájt. Csak meséltem... mintha egy könyvből olvastam volna fel a sorokat.... egy könyv lapjai elevenedtek meg a számomra... nem éreztem  dühöt, elkeseredést... nem éreztem semmit, csak annyit... elmúlt... már vége.... volt erőm elmenni, kiszállni, tovább lépni, és megváltoztatni mindent. Sokat beszéltem... nagyon sokat.... Ezen éjszakán kértük az égieket, hogy gyógyítsanak be minden lelki és testi sebet. Gyógyítsák a lelket, hiszen a testi sebek már begyógyultak. Az esetleges hegek már nem fájnak, és már nem okoznak szomorúságot, ha rájuk tekintek. Büszke vagyok rájuk. Mert képes voltam túlélni. Képes voltam felállni, tovább menni, és megbocsátani. Kértük, hogy a lelki sebek is gyógyuljanak, azok is,  amelyek  esetlegesen még mélyen ott lapulnak valahol, arra várva, mikor törjenek elő, és keserítsék meg  a jelen boldogságát. Már nem engedhetem. Nem engedhetem meg, hogy a felépített, csodákkal, és szeretettel teli életembe belerondítson a múlt. A múlt, amelyen már nem változtathatok, a sebek, a fájdalmak... már nem engedhetem meg, magamért, a gyermekért, és mindenért, amelyet felépítettünk. Minden olyan szép.... 

Álomra hajtottam a fejem. Biztonságban éreztem magam. Biztonságban voltam. És biztonságban voltak mindazok, akik ezen éjszakán itt voltak velem, ebben a kicsinyke otthon melegében, várva, hogy az új nap felvirradásával, talán az eső is elmúlik, és visszatér a nap, a napsütés a mindennapokba. 

Mosolyogtam. Mérhetetlen nyugalom volt bennem, és hála. Végtelen hálát éreztem ezért az életért. Hallgattam az éjszaka hangjait. A csend hangjait. Gyermekem szuszogását, amelyet bár a másik szobában pihent, mégis tisztán hallottam. Hallgattam a kutyáim horkolását, a macskák által kiadott apró neszeket. Hallgattam, ahogyan az akvárium levegőztetője oxigénhez juttatja a benne lakókat, biztosítva számukra az életet. És hallgattam az eső hangját. 

Láttam egy autót a házunk előtt. Már kivilágosodott. Órák óta ott állt, és a múlt egyik arca ült benne. Felismertem... mégsem lett rajtam úrrá a rettegés. Teljes békességben sétáltam ki a gépjárműhöz, és megláttam benne a volt férjem arcát. Egy nővel ült a hátsóülésen. A következő pillanatban már a házamban voltak. De nem a mostani otthonomban. A régiben. A régi házban, ami rendelkezett mindennel, hogy kívülálló csodálattal és ámulattal nézze. A régi házban, amelyet több méteres falak vettek körül, megóvva bennünket a kíváncsi szemek fürkészésétől. Több méteres betonfalak voltak, amelyek nem engedték be a külvilágot... és nem engedtek ki engem sem. Falak mindenütt. Lebonthatatlan, áthatolhatatlan falak. Évekig nem hallottam a madarak csicsergését, a tücskök ciripelését. Néma csend honolt mindenütt. Néma csend... fojtogató csend.... a rettegés csendje. És bejöttek most ők... a múlt szereplői egyszerre ott voltak ebben a házban. És csak azt láttam törnek, zúznak, szétdobálnak mindent, elvesznek, elvisznek mindet, ami valaha az enyém volt... és már a gyermekem játékait dobálták. A gyermekemét, aki mindeközben békésen pihent a szobájában. Nem vett észre ebből az egészből semmit. A volt férjem kiült a padra, a kertbe. Nem emlékeztem, hogy lett volna ott valaha is ülőalkalmatosság. Leültem mellé. Ránéztem. Már hívtam a rendőröket. A rendőröket, akikről tizenöt évig azt hallgattam, hogy úgysem segítenek.... felhívtam őket, hogy jöjjenek, és segítsenek. Tudtam, hogy úton vannak. Mondtam neki, hogy ideje elmenjen, és ideje elengednie. Már nem ugyanaz az ember vagyok, amilyenné ő tett. Már van életem, visszatért a lelkem. Már nem egy marionett bábú vagyok, akit úgy rángat, ahogyan akar. Már nem félek tőle. Már nincs hatalma felettem. Már nem tehet velem semmit. Mert már nem engedem! És hagyja békén a gyermekemet, hagyja őt. Hosszú hosszú évekig lehetett volna részese az életének, ő mégsem apaként viselkedett. Számára a gyermekem is csak egy eszköz volt, akit felhasználhatott arra, hogy még inkább magához kössön, és még inkább lehetetlenné tegye, hogy elmenjek. Gyűlölettel tekintet le rám. "Ezért meg foglak ölni!" mondta nekem. Rideg, érzelmek nélküli volt a hangja, mégsem volt rám hatással. "Nem tudsz nekem többé ártani! Nem tudsz!" Csak ennyit tudtam mondani. Felálltam, és bementem a szétdúlt otthonomba. Ők már elmentek, mintha sosem lettek volna itt, hátrahagyva a pusztítást. A rendőrök még nem érkeztek meg. Megláttam, hogy a gyermekem szekrényének letépték az ajtaját, kiborították a ruhákat, és elvittek egy számomra nagyon fontos dolgot. A barátnőmet hívtam közbe, és csak annyit tudtam mondani, elvitt tőlem mindent.... elvitt mindent. Néztem a leszakadt szekrényajtót, a néhai életem romjait... és nem fájt... nem fájt semmi sem. Mert tudtam a kicsi lányom még ott van velem. Békében. 

Kinyitottam a szemem. Felébredtem. Álom volt. Rémálom.... én mégis mosolyogtam. Hiszen itt vagyok az otthonomban, ahol rend, és béke honol. Hallottam az éjszaka megszokott csendjeit. Kimentem a szobából. Még megtekintettem alvó gyermekem, aki ugyanolyan nyugalomban aludt, mint amikor én is nyugovóra tértem. Végig sétáltam a lakás minden egyes pontján, megérintve minden egyes tárgyat, megszeretgetve minden alvó lelket. És mosolyogtam. Mert most már megbizonyosodhattam arról, végleg sikerült mindent elengedjek, és a fájdalom, a rettegés helyébe a szeretetet költözött. 

Szerettem ezt a pillanatot. Éreztem, ahogyan Isten ölelő karja oltalmaz engem, és mindenkit, aki eme picinyke ház lakója. Ölbe vettem a kiskutyámat, aki megjárta velünk az utat. Akit karjaimban fogva indultam el az ismeretlenbe. Hozzábújtam. Nem értette, miért is nem hagyom őt aludni. Készítettem egy pohár kakaót. Kinyitottam az ajtót. Az eső még mindig esett. Kiléptem a küszöbön. Éreztem arcomon a hideg cseppeket. Felnéztem az égre, de a felhők eltakarták a csillagokat. Még mindig mosolyogtam. Boldogságot és hálát éreztem. Mindenért. A gyermekemért, az állataimért, azokért a lelkekért, akikkel nap, mint nap együtt lehetek, akik megmutatták nekem, mit is jelent a barátság. A munkámért, ami számomra és a gyermekem számára megad  mindent, amire szükségem lehet. A kollégáimért, és mindenkiért, akivel együtt dolgozhatom. Hálát éreztem.... a múltamért... az erőmért... és ezért az új világért, amiben manapság élhetünk. Szerettem volna magamhoz ölelni házam falait, megölelni mindenkit, aki részese az életemnek, és megköszönni nekik mindent....

Ezen az éjjelen végleg sikerült elengedjek mindent, ami a múltban történt. Ezen az éjjelen begyógyult minden látható, és láthatatlan seb. Ezen az éjjelen csoda történt! Bebizonyosodott számomra, hogy valóban kezdetét vette az új életem, ahol a múlt már nincs.... elmúlt, mintha sosem létezett volna... és helyébe szeretet, béke, és nyugalom költözött.