Sokan sokféleképpen élünk múltunk fogságában. Folyamatosan kérdésekkel bombázzuk önmagunkat, és kínozzuk magunkat valami miatt, ami már elmúlt, és amin már változtatni úgysem tudnánk. Egyetlen dolgot tehetünk, hogy a múltat jóvátegyük. Levonjuk belőle a megfelelő tanításokat, és a tőlünk telhető legnagyobb szeretettel elengedjük azokat. Mindent... és bármit. Mert tartozunk magunknak annyival, hogy nem engedjük, hogy tönkretegye a jelenünket, a megélhető csoda pillanataink szépségét. Árnyak. Árnyak, amelyek egészen addig kísértenek bennünket, amíg úgy nem döntünk: ELÉG! Nem kell több fájdalom, nem kell több szenvedés! Nem kell több kérdés... és már nem kellenek a válaszok sem. Megtörtént. Ennyi. Elfogadjuk, hogy ezek a tapasztalások kellettek ahhoz, hogy azokká váljunk, akik most vagyunk. Elfogadjuk, és megbocsátunk mindenkinek, akik részesei voltak a letűnt éveknek. Megbocsátunk, és szeretettel elengedjük őket. ÉS megbocsátunk önmagunknak is. ÉS ezzel megtettünk mindent annak érdekében, hogy egy meseszép jelent, és egy álom jövőt teremthessünk magunknak. Elengedjük... elengedjük a MIÉRT-eket, elengedjük a fájdalmat, a dühöt, a kétségbeesést. Elengedünk mindent. És akkor a lélek megnyugszik... és mosolyog.... és békére lel... és már tudjuk mosolyogva álomra hajtani fejünket. Már nem lesznek többé ébren töltött éjjelek, már nem lesznek többé kérdések. Már nem fáj.... mert elengedtük... és megbocsátottunk.

Édesanyám ült velem szemben. Beszélgettünk. Vagyis csak Ő beszélt. A gyermekkoráról, az udvarlóiról, a születésemről. Sosem beszélt nekem semmiről. Sosem. Most pedig annyi év után ott voltunk, és hallgattam. Hallgattam a múltját. Azon temetetlen dolgokat, amelyek lassan hat évtizede tartják őt fogva. Éreztem a fájdalmait, éreztem, mennyire kétségbe is volt esve sokszor. És sok mindent megértettem. Megértettem a cselekedeteit, megértettem a miérteket. Megértettem, pedig fel sem tettem neki a kérdéseimet. Csak örültem, hogy végre itt van velem. Azon szerencsések közé tartozom, akik el tudták engedni az árnyaikat, a démonjaikat. És nem akartam feléleszteni őket, édesanyámat vádolva mindenért. Szerettem őt. Szerettem, hogy vele lehetek, szerettem, hogy mesélt. Túl sok sötétség volt körülötte. Túl sok sötétség... És túl sok terhet cipel. Túl sok terhet. Talán ezért is támadta meg a betegség. Vajon mennyi kínt, fájdalmat képes egy test egy életen át cipelni? És mikor dönt úgy a lélek, hogy elég volt? Nem bírja tovább! Édesanyámnál így döntött. Már nem bírta. Remélem segíthetek neki, ha másként nem is meghallgatva őt, hogy végre elengedhesse mindazt, ami ennyi éven át kínozta. 

Ahogy néztem őt, eszembe jutott, hogy mennyire szerencsés is vagyok én, hogy képes voltam letenni mindent, ami megakadályozott volna abban, hogy meg tudjam élni az életem szépségeit. Észre vegyem a csodákat, amelyeket az ÉLET tartogat a számomra, és boldog tudjak lenni mindentől, és mindenkitől függetlenül. Volt idő, amikor én is más ember kezébe helyeztem a boldogságom... más ember kezébe helyeztem az életem, mert azt hittem így lesz a  legjobb... mindenkinek. Tizenöt év ámokfutás kellett ahhoz, hogy végre kinyíljon a szemem, és végre hallgatni kezdjek lelkem és szívem hívó szavára. Tizenöt év után léptem rá a saját utamra, és engedem, hogy végre vezéreljenek azok, akik sokkal jobban tudják, mire is van szükségem, mint én magam. Isten, Sors, Univerzum, Szellem... nevezzük bárminek is, most már ők vezetnek, vezérelnek. És olyan életet élhetek végre, amely magában rejti a szépséget, a csodákat, a szeretetet... mindent, ami ahhoz kell, hogy az ember mosolyogjon... mosolyogjon, akkor is, amikor azt érzi vége mindennek. Mert ahogy elmém eme gondolatokat kezdi közvetíteni felém, érkeznek a barátok, a segítők... és immáron lecsendesedve, megint észre tudom venni mindazt a szépséget, ami körül ölel. 

El kell temetnünk, el kell engednünk mindent, amelyen már nem változtathatunk. Meg kell, hogy tegyük... önmagunkért.... Mert mindannyian érdemesek vagyunk egy békés, nyugodt, boldog életre, amely szenvedés nélküli. Mindannyian méltóak vagyunk a boldogságra, csak fel kellene fogjuk végre! És meg kell engedjük végre! Ideje boldognak lennünk itt ebben az életben, ezen a fizikai síkon... és nem alázattal engedni, hogy vonszoljon bennünket az életünk... A döntés a mi kezünkben! Boldogok leszünk, vagy a múlt temetetlen árnyai keserítik az életünket! A döntés a mi kezünkben! Merjünk dönteni! És merjünk boldognak lenni! Mert ezért születtünk le erre a földre! És minden adott, hogy mosolyogva minden éjjel azt tudjuk mondani: KÖSZÖNÖM!