Van annak valami bája, ha az ember nem éri el az "átlagos" testmagasságot. Szeretek 153 cm. lenni. A tizenkét éves korosztályra való ruhák tökéletesen rám illenek, bár van, hogy a nadrágok hosszából vágni kell. A 36-os, 37-es cipőméret is szuper! Egyszer a pici lányom meg is jegyezte, hogy "Anya! Te egy manó vagy!" miután egy közösen eltöltött délelőtt alatt folyamatosan segítséget kellett kérjek nálam magasabb emberektől, mert semmit nem értem el a polcokon, amire a szívem vágyott. 

A lovamra egy műanyag székről szállok fel... régen volt fellépőnk... de már az univerzum sem tudja hova lett. Kedvenc lovacskám először gyanakodva nézte, amikor közelítettem felé eme dologgal. Néha még mindig rácsodálkozik, de már nem zavarja. Persze ilyenkor sem árt a segítség, mert ugye a széket azért célszerű utána eltenni az útból. 

Egyszer kis híján lemaradtan az árufuvarozói vizsgám következő állomásáról, mert a szünetben lementem dohányozni... (igen, ez a következő projektem... leszokni a dohányzásról!) tehát lementem az udvarra, és miután árufuvarozói vizsgát többségében férfiak tesznek le, (ezt bizton állíthatom, mert amikor én is számot adtam a tudásomról 62 férfi volt jelen a teremben, és egy szem egymagam nő.... Mindenki kérdezte: "Maga mit keres itt?" Hát, amikor egy nap huszonötödszörre tették fel a kérdést, már én is elgondolkodtam... ) tehát, majdnem lemaradtam a vizsgáról, mert a fotocellás ajtó nem nyílt ki. Fel kellett telefonáljak, hogy segítsenek már! Innentől kezdve viszont megalapoztam a vizsga hangulatát! 

Vásárolni mentem. Azon kevés nők közé tartozom, akik nem szeretnek vásárolni. Célirányosan megrohamozom azon sorokat, amelyek számomra szükségesek, és már rohanok is. Nem járok nagy bevásárló áruházakba, mert már abba elfáradok, hogy végig sétálok rajtuk. Nálam egy heti nagy bevásárlás maximum húsz perc, és abban bár benne van a pénztárnál való sorban állás ideje is. Tehát elmentem, hogy megejtsem a szokásos kis túrámat. Az üzletbe belépve látni lehetett, hogy szorgos kezek mindent elkövettek, hogy a megfelelő árukészlet fel legyen töltve, mire a kedves vásárlók megérkeznek. Ennek következtében a tej, cukor, liszt, olaj számomra elérhetetlen magasságokban tornyosult. Még ha el is értem volna egy egy áldozatomat, a kartonnyi dolgokat nem lett volna erőm leemelni. Hát... pár pillanatnyi hezitálás után szemem megakadt egy kedvesnek tűnő úriemberen. Megkértem, hogy legyen már a segítségemre. Először kétkedve tekintett le rám, azt hitte viccelek. De amikor látta, hogy a méreteimnek köszönhetően megoldhatatlan feladat elé állított az Univerzum készségesen állt a rendelkezésemre. Az ő segítségével immáron lehetőségem nyílt a három napos hétvégén különböző sütemény csodákat készíteni, a megfelelő alapanyagok megvásárlásával. Általában egy két dolog megvételéhez kellett külső segítséget kérjek, de ma gyakorlatilag bármi, amit szerettem volna kosaramba rakni végtelen hegycsúcsi magasságokban volt előttem... vagyis felettem. A kedves úriember végig jött velem az áruházban, és amit kértem levett nekem. Amióta a hűtő pultok helyett csukható szekrények vannak, számomra képtelenség mélyfagyasztott terméket venni. Nem azért mert nem szeretnék, hanem, mert nem érem el. De a mai nap folyamán szereztem magam mellé még egy embert, így gyorsan megoldódott a feladat! Tíz percig sétált mellettem ez a Drága lélek! Nem beszélgettünk. Viszont végig mosoly volt az arcán. Amikor kiszemeltem magamnak segítőmül, kicsit zordnak tűnt, de nem akartam egyetlen 170 cm. feletti barátomat sem felhívni, hogy oldjuk már meg ezt a kérdést. Az utolsó konzerv kutya kaja után megköszöntem a segítségét, és elbúcsúztam tőle. Nevetett. "Életem legcsodásabb bevásárlása volt ez a mai! Pedig nem is akartam ma bejönni ide!" ... Hát... örülök, hogy tehettem valamit a jó kedvéért, hogy jól induljon a napja... ő pedig megmentett. Mindig olyan büszkén mondom, hogy engem nem kell megmenteni, megmentem én magam. Nos, amióta lovagolok gyakorlatilag öt percenként szorulok megmentésre kedvenc túra vezetőm által, mert imádott hátasom mindig alakít valamit, amit aztán én nem a megfelelő képpen reagálok le, és ennek az lesz a vége, hogy megállunk egy helyben és se előre... se hátra.... és a jelek szerint most már a bevásárláshoz is kell valaki mellém, aki "megment". Vajon az üzlet tervezői, miért is nem gondolnak azon emberekre, akik 160 cm. alatt léteznek?  :) :) Mert gondolom vagyunk még egy páran ebben a helyzetben. :) :) Arról nem is beszélve, hogy egyes bevásárló kocsik úgy vannak kialakítva, hogy speciel én nem érem el az aljukat... vagyis nem csak a belepakoláshoz kell külső forrást igénybe vennem, hanem a kipakoláshoz is! :) :) Szerettem ezt az egészet. Szeretem, ahogyan az emberek lereagálják, amikor kérem őket, hogy legyenek a megmentőim. Szeretem, amikor mosolyogni látok olyanokat, akiken látszik, hogy nem jó nap van a hátuk mögött. Szeretem, hogy nevethetek azon, hogy nem érem el a polcokon lévő termékeket, és szeretem, hogy nem tudok felpakolni egyedül a szalagra. És szeretem, ha nem nyílik ki a fotocellás ajtó.

Az életben annyi mindenen lehetne bosszankodni, de ezek azon pillanatok, amikor végtelenül hálás tudok lenni az Univerzumnak, amiért ilyen helyzeteket teremt a számomra. Szeretem, hogy az a legnagyobb gondom, hogy nem érem el a lisztet... és az olajat..., és a cukrot...., és a kakaót...., és a kávét..., és a tejet..., és a csokit...., és a kutyakaját...., és a macskakaját...., és az öblítőket....., és a vaníliás tejet.....  

Tegnap egy barátnőm megkérdezte: "Nem gondolod, hogy Te néha sok vagy az embereknek? Megriasztod Őket? Hiszen Te képes vagy egy megbeszélés közben megmenteni egy kutyát. Leállítani a négysávos út forgalmát, mert át akar kelni egy sün! Húsvétkor nyulakat, bárányokat menteni. Összeszedni minden kóbor állatot.Percekig állni a sínek előtt, csodálni egy szarkát, ahogyan fürdik a pocsolyában " Igen... tényleg... volt ilyen... hosszú hosszú percekre lezárták az egyik vasúti átkelőt. Elromlottak a biztosító berendezések. Az emberek már idegesek voltak, és kiabáltak azzal a férfival, aki mindent elkövetett, hogy kijavítsa a hibát, és végre útjára engedhesse azokat, akik lassan meglincselik. Akkor pillantottam meg a szarkát. Kiszálltam a kocsiból, és meggyőztem a sok dühös fizikai testbe bújt lelket, hogy, ha már itt kell álljunk, akkor ezen perceket töltsük el azzal, hogy észrevesszük a körülöttünk lévő szépséget, és nem stresszelünk, idegeskedünk feleslegesen. Akkor is volt pár érdekes pillantás felém. De amikor már percek óta nézte az a sok ember azt az édes kis fürdő szarkát, azt vettem észre, megváltozott az arckifejezésük. Azok, akik előtte idegesen kiabáltak, most ott álltak csendben, és mosolyogtak, és nevettek. És már nem dühöngtek azon, hogy mikor indulhatunk végre tovább. Hiszen ezért kapjuk ezen perceket

Nem... nem gondolnám, hogy megriasztanám az embereket... vagy elriasztanám. Először csodálkozva tekintenek rám, az biztos, de még egyszer sem kaptam negatív választ, vagy sértést. A kezdeti bizonytalanságuk után mosolyognak, nevetnek, és én is. Az élet olyan nehéz tud lenni, vagy olyan nehézzé tudjuk tenni. Kellenek ezen mosolygós pillanatok, kell a nevetés... és kell, hogy érezhessük a szeretetet, és kell, hogy észrevegyük a pillanatok csodáit, érkezzenek azok egy fürdőző szarka, vagy egy elérhetetlen magasságokban lévő áru formájában.