Véget ért egy újabb hét. Néha azon gondolkodom, hogy az idő olyan szél sebesen repül, hogy nem tudom utolérni. Régen, a régi életemben ólomlábakon járt. Sokszor, leginkább éjjelente azt hittem, sosem jő el a reggel. Az órák éveknek tűntek, amely idő alatt a gondolataim csapdájában nem lelhettem meg a nyugalmat. Manapság viszont csak úgy szárnyal az idő, minden percében tartogatva számomra valami szépséget, csodát. Mert változtam, mert megváltoztam, mert változni akartam. Nem akartam többé azt az életet... mert belehaltam volna. Nem akartam többé már az életet sem, mert azt hittem nem vagyok képes elviselni a súlyát, elviselni a terheket, elviselni mindazt, amiben részem volt. 

Már két év telt el azóta a pillanat óta, amikor megfogva kislányom kezét és a kiskutyámat, kiléptem valahonnan, ahol csak árnyék voltam. Kiléptem valahonnan, amiről tudtam, hogy nem lehet az életem. Új élet forgatókönyvet kellett írjak, mert a régi végét tudtam. Halál! Mert minden értelmét vesztette. Minden. És már szinte semmim nem maradt, amiért élhettem volna. Eljöttem, mert jönnöm kellett, eljöttem, mert nem lehetett maradásom. Eljöttem, mert tudtam ennél a gyermekem és én is jobbat érdemlek. 

Süteményt készítettem. Gyermekemhez érkezett a barátnője. Mindig is sok gyermekkel szerettem volna körülvenni magam. Egyetlen lélek született le a földre, aki engem választott édesanyjának, de szerencsére mindig akad egy egy gyönyörű barátnő, aki szívesen tölti nálunk az idejét. Kértem, és megadatott. Lehet nem úgy ahogyan képzeltem, megadatott úgy, ahogyan annak lennie kellett. Szeretem a körülöttem lévő gyermekeket. Szeretem hallani a kacagásukat, a nevetésüket, szeretem hallani, hogy mikor éppen mire vágynak, és azonnal ugrani, hogy teljesítsem a kívánságukat. Csodálatos nap volt. A konyhámban sürögve készült a finomság, miközben a drága gyermekek folyamatosan segítségemre voltak, abban, amikor egy egy finom krém, vagy tészta maradékot kellett eltüntetni egy egy tálból.

Már készültem befejezni a tevékenységemet. Az utolsó simításoknál tartottam. Hozzám is megérkezett a barátnőm. Megváltottuk a világot, nagyokat beszélgettünk, a múltról, a jelenről, a változásokról. A változások, amelyek leginkább az én életemben zajlanak. Beszélgettünk a csodákról, amelyekben részem lehet, és mindarról a  szépségről, amely körülvesz. Késő este csatlakozott hozzánk még egy kedves barátnőm. Ültünk az asztalnál és a világ nagy dolgairól társalogtunk. Beszéltem nekik a múltamról, az eltelt évekről. Mintha egy könyvből olvastam volna fel a sorokat... mintha nem is a saját életem taglaltam volna. Életem lapjai.... egy élet fejezetei, amelyek több részből állnak. Élet, amely egyszer véget ért, hogy újra kezdhessem... egy élet.... amelyet éltem... vagy, amelybe majdnem belehaltam.... és egy élet, az új életem... tele hittel, reménnyel, csodákkal, néha fájdalmakkal, néha kétségbeeséssel..... néha a legendás pozitív életszemléletem elhagy egy pár percre, pillanatra.... aztán megrázom magam, mint egy kutya, aki kijön a vízből... és megyek tovább... megyek, mert nem állhatok meg csupán azért, mert néha azt érzem még fáj.... nem állhatok meg, és nem engedhetem, hogy a múltam beárnyékolja a jelenemet. 

Ültem az asztalnál. Már nem beszéltem. Mindent elmondtam. A két barátnőm beszélgetett, és én csak hallgattam őket. Hallgattam, és mosolyogtam. Itt ültünk kicsinyke otthonomban, az asztalomnál, ahol az általam elkészített süteményekből, és pogácsákból falatoztunk, miközben próbáltuk megfejteni az élet nagy kérdéseit.

Előkerült egy üveg bor. Nem iszom alkoholt, de időnként kapok ajándékba egy egy alkalom megünneplésére. Kibontottuk. Nem kóstoltam meg, még egy kortyot sem ittam belőle, mert aznap éjjel még vezetnem kellett. Megünnepeltük az elmúlt hetet, megünnepeltük a letűnt pillanatokat, megünnepeltük az álmainkat, a reményeinket, és megünnepeltük, hogy nem is oly soká végre végérvényesen, és visszavonhatatlanul lezárhatok valamit... valamit,.... a múltat... lezárni... elengedni... megbocsátani... és tovább lépni... .... miközben gyermekeink a szobában nagyokat játszottak. Ültem az asztalnál és néztem őket..... és mosolyogtam, miközben végtelen hálát éreztem Isten, Sors, Univerzum, Szellem felé. Amiért részem lehet ebben, amiért meg- és átélhetem ezt. Mert már vannak barátaim... már van életem... már létezem..... már vagyok... nem valakinek a valakijeként, bábként élem az életem... hanem önálló emberként. Már ÉLEK! És mosolyogtam. És azon gondolkodtam, még ülnie kellene itt egy pár csodálatos embernek.... azoknak, akiknek az elmúlt két évben annyi mindent köszönhetek. Akik itt vannak velem, mellettem, akiket felhívhatok, ha történik valami, és kibillenek a pozitív életérzésemből. Még ülnie kellene itt mellettem, és velem szemben egy pár embernek. Nem soknak, de még nem teljes a létszám. És arra gondoltam, egyszer eljő majd az a pillanat is, amikor mindenkivel együtt lehetek, megköszönve nekik mindent. A felém nyújtott kezüket, a szívüket, és az életet, az életem!

Még kellene itt ülnie valakinek! Még kellene itt ülnie egy embernek, akinek a legnagyobb köszönettel tartozom. Aki meghallgat, ha munkáról van szó, és meghallgat, ha mesélek neki az írásaimról, a múltamról... akivel nagyokat nevetünk, és akinek hangját hallva megnyugszik a szívem és a lelkem. A legcsodálatosabb emberek egyike, akik ezen a Föld nevű bolygón élnek. Talán egyszer az a pillanat is eljön. Talán egyszer  a nagy nevetések és nagy beszélgetésekkor elmondhatom neki, mennyit is jelent a számomra. Talán egyszer majd elmondhatom neki, hogy életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy megismerhettem, és, hogy az életem részévé vált.... talán egyszer elmondhatom neki, hogy köszönök mindent... az elmúlt éveket, az álmaimat, és azt, hogy van... hogy él... hogy létezik.... talán egyszer majd elmondhatom neki azt, amiről most még mélyen hallgatnom kell.... talán egyszer majd elmondhatom neki, mennyire  szeretem, és hogy mennyire is fontos a számomra.... még akkor is, ha oly régen nem láttam őt. De addig is maradnak a telefonok, a nevetések... és a lelkem és a szívem megnyugvása, hogy ő van.... létezik... és ismerhetem.... és beszélhetek vele.. és mesélhetek neki... mert meghallgat... nem érzi tehernek, nem érzi, hogy nem tartozik rá.... meghallgat, és tanácsot ad, ha kérem.... mert Ő azon kevés emberek közé tartozik, akitől elfogadom a tanácsot, akinek mondatain elgondolkodom. Mert Ő képviseli mindazt, ami nekem is fontos... csodálatos édesapa, vezető, munkatárs, barát.... EMBER! 

Életem lapjai... csodálatos fejezetek, csodálatos részek... a múlt sötétségeit már régen semlegesítették a jelen pillanat szépségei. Egy múlt, amelyen már nem változtathatok, egy múlt, amelyet nem tehetek meg nem történté, de elengedhetem, megbocsájthatok, és léphetek tovább.... mert már én írom életem lapjait... már nem engedem, hogy meghalljak, hogy belehalljak, hogy elvesszek, hogy reménytelenné váljon minden. Mert az élet annyi, de annyi szépséget tartogat a számunkra. Mindannyiunk számára. Csak mernünk kell kezünkbe venni a tollat, amellyel az életünk forgatókönyvét megírhatjuk, és nem engedni, hogy a külvilág, és mások leromboljanak mindent! Merjünk élni! Mert mindannyiunknak jár a boldogság! Ideje végre, hogy elhiggyük ezt! Ideje végre megragadni azt a tollat!