Míg a világ, vagy az ország azon vitatkozik, hogy Halloween vagy halottak napja, addig én szépen csendben elmélkedem, és igyekszem távol tartani magam a vitáktól. Miért is ne lehetne mind a kettő? Miért is kell mindig és minden mögött sötét energiákat látni, érezni? Miért is ne lehetne tiszteletben tartani mindkettőt?  Miért is kell, vagy van arra szükség, hogy mindig mindenből problémát gyártsunk? És miért gondolják egyesek azt, hogy csak és kizárólag az Ő hitrendszerük és gondolatuk helyes, mindenki más tévúton jár? 

Gyermekként dédimamám halálakor szembesültem először az elmúlással, és azzal, hogy van, amikor végső búcsút kell vennünk valakitől, aki addig a mindennapok része volt. Hogy eljön az az idő, amikor többé már nem ül a sárgabarackfa alatt, hogy van, amikor már nem tud tejlevest főzni nekünk, szembesülnöm kellett vele, hogy van, amikor vége a földi életének. Szerettem őt nagyon. A sok megfakult gyermekkori emlékeim többsége hozzá fűződik, és ahhoz a szeretethez, amit tőle kaptunk, tőle kaptam. Aztán elment, távozott a lelke. Aztán ahogy teltek az évek egyre többször kellett megtapasztalnom, milyen is az, amikor valaki már nincs többé. A hétköznapi értelemben véve nincs többé.

Még gyermekként, és fiatalként én is kimentem a temetőbe. Virágokat, mécseseket helyeztem el azon lelkek sírjára, akik valaha az életem részei voltak, tanítottak, szerettek, vagy egyszerűen csak kísérték utamat. 

Emlékszem a sok emberre a temetőkben. Emlékszem a legtöbben árgus szemekkel figyelték, kik és milyen virágokat helyeznek el a sírokra, hogy aztán hazafelé tartva, ismerőssel találkozva jó alaposan ki lehessen beszélni a temetőkben tapasztaltakat. A vidéki élet része ez is, mint ahogyan sok minden más is. Mintha egyes helyeken már régen nem is a hallottainkról szólna ez a nap, hanem a MÁSOKRÓL, az élőkről, akik felett aztán szépen lehet ítélkezni. 

Már nem megyek a temetőbe, már nem viszek virágot a sírokra... már nem megyek....

Amikor keresztapám meghalt, épp indultunk volna a temetésére. Már a család összegyűlt a nagymamáméknál, akinek szomszédságában lakott. Keresztapámnak nem volt gyermeke, nem volt felesége. Remeteként élte az életét. Még élénken él bennem a kép, ahogyan a "család" feltúrja az egész házat, kiborítva ruhákat, ágyneműket, hátha találnak valami értékeset, hátha lelnek nála pénzre. Távozásukkor úgy festett a néhai otthona, mintha betörők jártak volna arra. Aztán végül is "csak" egy színes tévé volt, amit az utókornak és szerető családjának hagyhatott. Még keresztapám a ravatalozóban várta, hogy búcsút vegyünk tőle, addig a gyászoló rokonok plédbe takart tévével a kezükben rohangáltak, hogy "Jaj, csak a tévé itt ne maradjon!" Döbbenetes tapasztalásban volt akkor részem. Valóban ennyi lenne az élet? Valóban a falunak felvett fekete ruha, és a drágábbnál drágább koszorúkon kívül igazából semmi nem számít? 

Nagymamám halála teljesen váratlanul ért bennünket. Beteges volt mindig, de egészsége azért a lehetőségeihez képest jól szolgált. Aztán egyszer kiment a kertbe kapálni. Összeesett... és soha többé nem tért magához. Abban az évben ünnepelték volna ötvenedik házassági évfordulójukat. Nagypapám itt maradt a földi létben, hogy aztán fél évre rá ő is távozzon. Nem akart már élni. Sokszor mondta nekem, "Megyek öreganyád után! Nekem már nincs maradásom!" Azon a napon, amikor meghalt a nagymamám, meghalt a nagypapám lelke is. Fél évig voltam még mellette. Az ő esetében megtapasztalhattam azt, milyen is, amikor a halál megváltás. Menni akart, menni a nagymama után, és fél év múlva teljesült a kívánsága. Persze megint itt maradt a "gyászoló", "szerető" család, akiknek soha nem volt egyetlen percük sem a nagypapára, amíg élt, de amikor az örökséget kellett rendezni, eladni, akkor hirtelen mindenki idő milliomossá vált. Ebben már nem vettem részt. Még elbúcsúztam tőle, végső útjára kísértem, de nem volt bennem szomorúság. Mert tudtam, hiszen sokat beszélgettem vele, amíg élt, hogy menni akart. Menni a nagymamám után, hogy ismét együtt lehessenek. 

Már nem megyek a temetőbe. Meggyújtom a mécseseket kicsinyke otthonom egyik ablakában, és megköszönöm nekik azt, hogy ismerhettem őket, hogy szerethettem őket, hogy az életem részei voltak, és, hogy annyi mindent tanítottak nekem. Már nem megyek a temetőbe. Nem viszek sem virágot, sem mécseseket.... és nem ülök a sírjuknál órákig. Elbúcsúztam tőlük, és már nem fáj a hiányuk. Sokszor eszembe jutnak, sokszor mosolygok egy egy beszélgetésünkön, de már  nem megyek a temetőbe.... 

Manapság már úgy élem az életem, hogy hálás vagyok minden megélt percért, megélt pillanatért, megélt csodákért. Már tudom, hogy egy élet sokkal több annál, mint, amit eddig hittem. Manapság már meg tudom köszönni az életet! És mindig meg is köszönöm az életet! 

Mert nem az számít, hogy hányan fognak virágot vinni a sírunkra, vagy hányan lesznek ott végső búcsút venni tőlünk! Ez már nem számít! A lényeg, hogy szeretjük-e az életet, és éljük-e addig, amíg élhetjük? Vagy csak mindennap túlélünk, szenvedünk, és arra várunk, hogy vége legyen? Valóban nem vagyunk képesek látni azt a sok szépet és jót, amit az Univerzum, Isten, sors tartogat számunkra? Csukjuk be a szemünket, és tárjuk ki a szívünket. És lássuk a szívünkkel mindazt, ami eddig rejtve volt a számunkra. Mert az élet tele van szerethető pillanatokkal, percekkel, de amíg nem vagyunk képesek látni, megélni, észre venni azokat, addig mindez rejtve marad. És nem azért mert nem vagyunk méltóak megélni ezeket, hanem, mert nem vagyunk képesek látni azokat! Lássunk, és éljünk! 

Mert amikor egyszer a mi lelkünk is távozik a földről, több kell,  hogy maradjon utánunk, mint egy halványan pislákoló mécses, és koszorú valahol egy temetőben...... 

Ünnepeljük az életet, köszönjük meg az életet, és ne legyünk szomorúak, azok miatt, akik már nem lehetnek velünk, hanem legyünk hálásak azért, mert valaha ismerhettük őket, az életünk részei voltak. 

Köszönjük meg az életet, mert végtelen csodáival, álmaival, szeretetével mindent megad nekünk, ami ahhoz kell, hogy itt ebben a földi létben boldogok legyünk! Köszönjük meg az életet, mert minden pillanata ajándék. Köszönjük meg az életet, és élvezzük, szeressük minden percét! Mert sohasem tudhatjuk, mikor kell távoznunk, és amikor bekövetkezik ezen másodperc, akkor ne azon keseregjünk mennyi mindent nem élhettünk meg, nem élhettünk át! 

Köszönjük meg az életet, mert a tovatűnt percekért nem kárpótolnak a gyertyák, és a koszorúk! Köszönjük meg az életet!