Legendás, pozitív életszemléletem alább hagyott. Kicsit elveszítettem... és a hitem is. Talán majd  reggel felébredvén megrázva magam, megyek tovább az úton, mint ahogyan eddig. De most nagyon bánt. Üvölteni tudnék, az igazságtalanságtól, a fájdalomtól, a dühtől. Most nem tudok nevetni. Most csak azt érzem fáj... nagyon... ott mélyen... legbelül.... most hamvaimban vagyok. Főnix madárként újra kell teremtsem önmagam. Meghaltam. Meghaltam, hogy holnap, mintha mi sem történt volna újjá szülessek ugyanebben a testben... és megint átélhessem és megélhessem a csodákat. De most nincs bennem jó... most csak a fájdalom van... a fájdalom, amely belülről mar... és a sírás.... sírok... 

Éveken át küzdöttem, harcoltam a világgal, a bíróságokkal, hogy végre elválhassak. Aztán mindig beleszaladtam a különböző jogi útvesztőkbe, amelyek labirintusából azt hittem, végre sikerül kijussak. Győztesnek éreztem magam. Végre, eljött a pillanat, hosszú hosszú évek után, hogy már papíron se legyek többé házas. Négy éve szöktem el az életemből, hogy egy másik életet élhessek. A következő két évben még hozzá kellett szokjak, hogy szabad vagyok. És az azt követő két évem azzal telt, hogy végre jogilag is elválhassak valakitől, aki valaha a férjem volt... aztán egy jogi tévedésnek köszönhetően mégsem volt a férjem... aztán, hogy a jogi baklövést kiküszöböljék ismét a férjem lett! Két év után végre eljutottunk odáig, hogy talán végképp lezárhatom életem eme fejezetét. Beléptem a bíróság ajtaján. Remegő kézzel adtam oda az irataimat. Már akkor meglepődtem, hogy az adókártyám is kell, hogy igazolhassam magam. Még jó, hogy minden iratomat magamnál tartok. Így, ha elhagyom, legalább mindent egyszerre kell pótolnom. :D Szeretem a kihívásokat. :D Tehát... elhárítottam ama akadályt, hogy előkerítsem az adókártyámat, ha már az útlevelem, a személyi igazolványom, a jogosítványom, és a TB kártyám kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy bebizonyítsam én én vagyok... és nem más valaki, aki ráérő idejében mások helyett rohangál a bíróságra elválni. A férjem, majd a volt férjem, aztán megint férjem, végül a leendő volt férjem (és mindezt egy személyben) megírta a maga kis beadványát. Még én magam is meglepődtem rajta. Leírta, hogy ő is szeretne elválni, úgy és abban a formában, ahogy felperes... vagyis én kértem, nem kíván, és nem is akar részt venni a tárgyaláson, tartsák meg a távollétében, tisztában van minden jogi következménynek.... stb. stb. Az ember azt hinné, innentől kezdve tiszta az út. Hát én is azt hittem. És akkor kiderült, hogy bár hivatalosan több, mint négy éve nem élünk együtt, és erről ott voltak a hivatalos iratok.... nekem mégis csak kell hozzak legalább egy tanút, aki tanúsítja, hogy valóban külön élek ettől az embertől. Ott vannak a HIVATALOS papírok... a férjem, volt férjem, majd megint férjem, végül leendő volt férjem is válni akar, én is válni szeretnék... (sose értettünk még ennyire egyet semmiben az elmúlt 15 év folyamán) mindenki mindent leír, aláírat, közjegyzőztet, és mindent megtesz, hogy végre elválhassanak útjaink, erre a bíróság még kér tőlem!!!!! egy tanút, hogy mi valóban nem élünk együtt! Ennél a pontnál azért sikítottam volna. Persze mindezt abban a formában mondva, hogy csak és kizárólag nekem akarnak jót, hogy minden törvényes és jogszerű legyen... stb...stb... Szerencsés ember vagyok én... nekem mindenki csak jót akart... mindig.... akkor szeretném tudni, hogy hogyan is élhettem elzárva a világtól, a négy fal között rabként a saját életembe, és akkor hogyan is lehetett jogi útvesztőkbe terelni az életem, hogy amikor végre kimászhatnék belőle, akkor ismét egy jogi útvesztőben leljem magam? Talán jobban járnék, ha nem segíteni akarnának nekem, hanem ártani... akkor talán egyszerűbb lenne a létem... az életem....

Kimentem a parkolóba, és egy órán át őrjöngtem a barátnőmnek. Meghallgatott, nem jött nekem a "nyugodjál meg" és "nézz szét az életedben, miért vonzottad ezt be" álspirituális szövegekkel. Meghallgatott.... és néha nevetett... nevetett, mert az elmúlt két évben engem még nem látott, és nem hallott ilyen állapotban kiabálni. A bíróság előtt elhaladó emberek rám sem pillantottak. Mintha mindennapos látvány lenne, a bíróság előtti parkolóban, magán kívül őrjöngő emberek látványa... nem vagyok benne biztos, hogy egyébként ez nem így van....

Összeszedtem magam... végül is a fél életem eltelt... mit számít pár hónap... mit is számíthat pár hónap.... kinek is számítana rajtam kívül ez a pár hónap? Kinek is számítana... hiszen soha sem számított... az elmúlt 15 év sem számított soha senkinek, a kisemmizésem, az életem elvesztése, a majdnem halálom... az sem számított soha senkinek. 

"Hányadik házassága?" "Van-e élettársa?" és megannyi kérdés záporozott felém, mintha számítana ez bármit is. Általában havonta férjhez megyek, hogy utána szétrághassam az idegsejtjeimet a válópereknél.... Igazából örülök, ha ezen az egy házasságon túl leszek végre... önmagában az is csoda volt, hogy túléltem az életet... és az is csoda lesz, ha túlélem a válást... mert gyakorlatilag 32 agyvérzést, 42 szívrohamot, és három idegösszeomlást éltem túl fél óra alatt. Ezt csinálja utánam valaki :D :D 

Szétestem... darabokra hullottam.... hamvaimban hevertem egész délután... persze ilyenkor nem ér rá egyetlen barátom sem... nem is értem, hogyan is élhetik az életüket teljes nyugalommal, amikor nekem azonnali és sürgős segítségre lenne, lett volna szükségem! :D :D

Most már megnyugodtam. Már nem érdekel. Ha valamiért Isten, sors, Univerzum, Szellem szerint nekem most ezt kellett megtapasztaljam... hát megtapasztaltam. Összesöpörtem a hamvaimat, és újjá születtem a testemben... és a lelkem megint él.. és megint hisz, és megint bízik, és megint remél.... hiszen eldönthetem, hogy tovább sikítok szépen némán, mint tettem éveken keresztül, vagy megrázom magam, felkelek, és megyek tovább a saját utamon... mert már valóban nem számít az a pár hónap... mert élni akarok! Élni szeretnék! Megélni és átélni az élet csodáit, amelyet tartogat nekem, és a gyermekemnek, és nem akarom, hogy a múlt, mint árnyékként kövessen, és tönkre tegye a jelenem. Eltelt az életem fele.... leéltem a létezésem felét rabként, szolgaként, lélek nélkül, túlélésre játszva! Megváltoztattam az életem, megváltozott az életem! Hát akkor nem engedhetem meg, hogy a múltam elvegye a jelenem, és elvegye a jövőm! Megyek tovább... mosolyogva... kinyüszítettem magam... a lelkem kisikította magát elveszve a jogi útvesztőkbe... és most megrázom magam... újjá születtem, és élem tovább az ÉLETEM! A saját életem, és nem a mások által rám kényszerített életet, és létezést! Mert már tudom ki vagyok, mit szeretnék, merre, és hogyan tovább! 

Hiszen valóban... számít még pár hónap? 15 év szenvedés után nem mindegy már ez a pár hónap? Mindenesetre egy kisbusznyi barátommal fogok menni a következő tárgyalásra! :D Biztosra fogok menni!!!!! :D :D 

Teremtettem egy szép világot magamnak és a gyermekemnek. Azt hittem megóvhatom magam a való élettől, megóvhatom magunkat a való világtól. De néha a világ nagyon csúnyán képes belemászni az életembe... nagyon csúnyán....  meghaltam... és újjá éledtem...a régi életemben minden nap ezt tettem... meghaltam.. és újjá születtem.... nem akarok többé meghalni, nem akarok többé újjászületni! Élni szeretném az életem, megélni és átélni a csodákat! Nem akarom, hogy fájjon! Nem akarom, hogy a múlt sebei újra és újra feltépődjenek, hogy aztán megint újjá kelljen élednem! Már nem akarom! Soha többé! 

Isten, Szellem, Sors, Univerzum! Az életem, és a sorsom már a kezetekben! Segítsetek nekem, mert néha nagyon nehéz tud lenni a létezés.... 

Hiszek a csodákban, hiszek a szebb életben... és hiszek a szerelemben.... még akkor is, ha most még fáj.... de majd elmúlik... ez is elmúlik... mint annyi minden.... és hiszem, hogy megkapok mindent, amire vágyom.... csak most még fáj.... 

Hiszen eltelt az életem fele... vajon számít-e még pár hónap? Vajon rajtam kívül számít-e még bár kinek ez a pár hónap?