Hosszúak voltak a napok. Túl hosszúak. És alább hagyott a lendületem. És alább hagyott a pozitív életszemléletem! És már nem akarok önmagamnak hazudni! Nem vagyok jól! Nagyon nem vagyok jól! Igen... hálátlan vagyok... ezt is tudom... hiszen annyi szépség van az életembe... annyi mindent szinte tálcán kínál nekem az élet. Annyi mindent "csak" "úgy" megkapok! És én mégsem vagyok jól! Mégis itt vagyok, és lemerem írni, hogy bár az életem olyan szép, én most mégis rosszul érzem magam! Rosszul... nem az életembe... a bőrömbe! Mert elegem van! Elegem van a "jól vagyok" álarcából! Elegem van, hogy a legtöbben  azt várják tőlem, mosolyogjak... elegem van, hogy mindenki a szememre veti, hogy nekem mindenem megvan, akkor most miért is merek szenvedni? Miért merek szenvedni?

Nem merek! És nem akarok! De szenvedek! Felvehetem a mosoly álarcát... hazudhatok mindennek és mindenkinek, hogy baromi remekül jól, kicsattanóan boldog vagyok! 

Istenem, Sors, Univerzum! Ilyenkor mennyire is tudom utálni a spirituális szövegeket! Mennyire is hánynom kell az  egésztől! Miért lenne bűn szenvedni? Hogyan is lehetne oly könnyen átlendülni a rosszon... hogyan is lehetne oly könnyen átlendülni azon, ha valami fáj! Hát nekem most fáj! És engedem, hogy fájjon! És nem akarok mosolyogni, és Buddhaként tetszelegni, hogy én már annyira spirituális vagyok, meg fel és megvilágosodott, meg e világon túli, hogy az én tökéletes életembe, érkezzen bármekkora pofon, érkezzen bármekkora erővel a csalódás, én azt mély levegővel, végtelen nyugalommal eltudom viselni, miközben vígan, és bőszen mosolygok! Hát nem! Nem tudok mosolyogni, és nem is akarok mosolyogni! Elegem van a mosolyokból, elegem van a mosolyok álarcából!

Rosszul érzem magam! Nagyon! Igen! Hálátlan vagyok, mert nem érzem a boldogságot mindenért, amely beérkezett az életembe! Bocs... egyszerű földi halandó vagyok! Egyszerű földi halandó, akit néha földhöz vág az élete nagy megoldandó problémái! Sírni, és sikítani akarok! Azt szeretném, hogy ezáltal kiszakadjon belőlem minden, amiért most úgy látom, minden hazugság körülöttem! Hazugság! Álomkép! Soha nem létezett álmok világa, és én bármennyire is szeretném, soha nem lesz az illúzióból valóság! És elegem van a hazugságokból!Elegem van, hogy mindenki olyan rohadtul spirituális, hogy már érezni is elfelejt! És elegem van, hogy néhány embernek, csak addig kellek, amíg mosolygok, és amíg nevetek!

Többet akarok! Igen többet annál, mint, amim van. És hiába kínálja fel Isten, sors, Univerzum az életem egyes területein a szépet, ha másik oldalról elvesz... elvesz... és belém rúg... 

Csak üvölteni tudnék, hogy MIÉRT? Mit csinálok rosszul? Mi az, ami miatt ebben nekem lennem kell? MIÉRT? Mit kellene még tegyek? Mit kellene még másként csináljak bizonyos dolgokban? És már hallom a válaszokat... hallom... és még inkább düh kerít hatalmába... "Engedd el a vágyaidat! Légy hálás! Szeresd magad! Légy a befogadás állapotába! Emeld fel a rezgésedet!" 

Most csak annyit tudnék írni... kapja be mindenki.... a sors, az Univerzum, a Szellem... Isten... kapják be.... Kiábrándító? Lehet! De most ezt érzem! És leírom! Kiírom magamból,  és nem érdekel, kinek, mi erről a véleménye! 

Igen.... rohadtul minden rendben van! Rohadtul boldog vagyok! Rohadtul észre veszem az életembe érkező ajándékokat, és rohadtul a saját utamon járok! És most mégis le merem írni, hogy rohadtul fáj az élet! Az érzelmek, a szívem, a lelkem.... és rohadtul nem segít most semmi... persze... tudom... majd könnyebb lesz... de most szenvedek! ÉS most szeretek szenvedni! Most szenvedni akarok! Szenvedni, álmodni, remélni, és bízni abban, hogy az égiek majd küldik a segítséget! De addig is nem akarok a mosoly álarca mögé bújva földön túli boldogságról beszélni! 

Istenem! Csak egyszer kaphatnék egyenes válaszokat a miértekre? Csak egyszer kaphatnék bármilyen biztatást, fellengzős spirituális, baromira felemelkedett szöveg nélkül! Csak egyszer az életben! Csak EGYSZER! És mi lenne, ha az az egyszer most lenne! ?

Néha nincs spirituális fellengzés! Néha nincs spirituális mellébeszélés! Néha a nagybetűs élet van, ami rohadtul arcon tudja ütni az embert! Megtérdeltem! Letérdeltem! Igen... ez van... és most nem lelem a boldogság útját.. és most leginkább törnék, zúznék, üvöltenék, sikítanék! És nem némán! Már elegem van a néma sikolyokból! Elegem van mindenből! 

Mit tehetek? Kisikítom magam! Kidühöngöm magam! És talán reggel megint mosolyogva leszek képes felébredni! Megint észre fogom tudni venni mindazt a szépet és jót, amiben részem van! Csak még hagyom, hogy fájjon egy kicsit... mert nem akarom elnyomni... nem akarom, hogy megbújjon valahol legmélyen belül, és majd akkor törjön elő, amikor a legkevésbé sem számítok rá! Most hagyom, hogy fájjon... és most ezért is hálás vagyok... mert tudom el fog múlni... mert el kell múlnia... mert vannak álmaim... van életem... van jövőm..... csak most hagyom... engedem, hogy fájjon!!!!!!