Hétfő reggel volt. Rohantam elintézni hivatalos ügyeimet. Mindig az utolsó pillanatra hagyok mindent. Most nem ezt akartam cselekedni. Elintézni mindent a hivatalos határidők lejárta előtt. Mert ideje, hogy ezen a téren is elkezdjem a változást. És a ma reggelt ennek épp megfelelőnek éreztem. Boldog voltam. Több órás várakozás után kezemben minden elintézett ügy papírjával boldogan ültem otthon kávéval a kezemben. Ünnepeltem magam, a napot, a pillanatot... amikor végre ebben is ráléptem a változás útjára. Volt olyan papírom, amelyet nyolc év után most szereztem be végre. Nyolc év! Mosolyogtam. Pató Pál úr hozzám képest kezdő. :D 

Kedd este kezembe vettem egy papírt. Csak az tűnt fel... nem jók az adatok. Morogtam egy kicsit.... majd holnap elmegyek és rákérdezek,  mi történhetett. Érkezett egy sms. Haladéktalanul fáradjak be egy hivatalos helységbe. Nevettem... oké a jelek szerint akkor nekik is feltűnt, hogy valami el lett írva. Reggel annak rendje és módja szerint megjelentem nagy lelkesedéssel, hogy akkor kijavíthatjuk a hibát, és pár perc múlva mindenki boldog lesz. Hittem én... mert a meglepetések sora akkor kezdődött igazán. Nem csak az én ügyem íródott el. Egy kedves úré is, aki akaratán kívül a 21. sz. technikai vívmányainak tévedése folytán nemes egyszerűséggel a nevemre íratott egy nagy értékű autót. Senki  nem tudott magyarázatot adni rá. Tévedés történt...rendszerhiba... vagy bármi más... a lényeg tévesen jegyeztek be tulajdonjogot. És a legnagyszerűbb... amíg ki nem ér az új törzskönyv, addig vissza sem lehet csinálni.... addig a rendszer nem enged semmit sem tenni... semmit sem. A történet végén már tudtunk nevetni. Hála az Univerzumnak semmi visszafordíthatatlan tragédia nem történt. Tévedés... tévedések vígjátéka... amelyet majd képesek leszünk korrigálni... idővel. 

"Reggel még volt mindenem. Egy tökéletes életem... egy csodaszép autóm.... és 15 perccel később kiderült, hogy egy tévedésnek köszönhetően minden a feje tetejére állt." fordult felém az úr. "Látja... mindannyian az illúziók világában élünk. Az egyik pillanatban még azt hisszük minden tökéletes.... a következő másodpercben rá kell döbbenjünk.. semmi sem az, aminek látszik!" Mosolygott. Talán értette miről beszélek. Hiszen én is azt hittem tökéletes életem van. Nagy házam, csodaszép autóm.... férjem... gyermekem.... aztán egyszer csak azt vettem észre... semmim nincs.... az illúziók fátyla tovarebbent,  felnyitotta a szemem. Nekem az kellett hozzá, hogy az öngyilkosság szélére sodródjak a nagy és tökéletes életem élése közben. Illúziók voltak... az életem egy nagy illúzió volt.... mindenki olyan életre vágyott, mint az enyém... mert a kép csodálatos volt... kívülről mindenki csak ezt láthatta. A négy falközé senki sem tekinthetett be. Senki sem.... mert senki nem léphetett be az életembe... senki sem....  És egyszer csak ott álltam a nagy semmi kellős közepén.... már régen nem volt ház... már régen nem volt autó... már régen nem volt férj sem... csak egy agresszív ember, aki bármi és mindenáron magához akart láncolni.... mindenáron... minden eszközzel. semmi sem számított... a kislányom sem.... ő is csak egy "eszköz" volt... egy lánc.. Romokban hevertem... mennem kellett... mert a lelkem szabadulni akart.... és elindultam... elindultam a semmibe... hátra hagyva az illúziók világát.... szembe nézve mindazzal, ami a múltamat jelentette. A hazugságokat.... a gyűlöletet... a félelmet.. a rettegést... az üldözést... a hatalmat... az elnyomást.. az elszigetelést... a fájdalmakat.. a léleknélküliséget.... Ami valaha volt, amit valaha igaznak hittem, minden hazugság volt... minden egyes perce.... önmagamat is becsapva éltem az életem... túléltem... amikor mehettem volna, nem mentem... utána pedig már nem mehettem... ezért túlélni akartam ezt az egészet... egyik napról  másikra.... miközben végignéztem, ahogyan a sohasem létezett életem illúziói egyik pillanatról a másikra semmivé foszlanak... és nem marad más, csak a rideg valóság.... és nem akartam ezt a valóságot.... és már az életet sem. Azt hittem egyetlen módon szabadulhatok ebből az egészből... ha véget vetek mindennek... ha véget vetek az életemnek. Aztán Isten, sors, Univerzum küldte a segítőket.... erőm lett szembenézni mindazzal, ami voltam.... amivé lettem... amivé váltam az évek alatt... és erőm lett tovább menni... és felépíteni egy másik életet.... egy másik világot.... megfogva kiskutyámat és kislányom kezét elsétáltam az illúziók által felépített, majd összetört életem romjaiból... mert tudtam, a szívem és a lelkem érezte, hogy lennie kell valahol egy ÉLETNEK! Az ÉN ÉLETEMNEK! Mert nem lehet, hogy csak ezért születtem le a földre, hogy túléljek... hogy egy ember bábnak használjon... és azt tegye velem, amit csak akar... következményke nélkül..... és elindultam... elindultunk... mi hárman... a kislányom... a kiskutyám... és én....  

Vajon hányan élünk nap, mint nap az illúzióink fogságában, sokszor megnyomorítva önmagunkat, mert nem merjük letépni, nem merjük eltépni a fátylat? Vajon hányan hazudunk nap, mint nap felébredve önmagunknak, hogy minden tökéletes... miközben beletekintve a mélybe tudjuk, hogy semmi sem az aminek látszik? Vajon hányan nem merjük követni a szívünk és a lelkünk szavát, mert az addig felépített racionális világunk, amelyet addig igaznak véltünk darabokra hullana, és semmi nem maradna utána, csak a romok... a hazugságok... a soha nem létezett TÖKÉLETES ÉLET! Vajon hányan nem merjük ezt megtenni? Vajon hányan hitetjük el magunkkal mindennap, hogy minden úgy jó, ahogy van! Vajon hányan merünk lépni, és elindulni egy szebb élet felé, hátrahagyva mindent? 

Én megtettem... és a valaha tett legjobb lépésem volt. Mert már nem voltam képes a fátyol mögé bújni... már nem voltam képes tovább illúziókba ringatni magam... és már nem voltam képes többé hazudni ÖNMAGAMNAK! Már nem voltam képes reggel felébredni... és élni az életem, mintha minden rendben lenne, miközben a szívem és a lelkem tudta... semmi nincs jól.... elindultam.... majdnem belehaltam... de elindultam... mert nem maradhattam... mert a lelkem kétségbeesve kiabált... és már nem volt maradásom... elegem lett az illúziókból! Elegem lett egy soha nem létezett élet, soha nem létezett tökéletességéből! 

"Pár nap, és visszakapja mindazt, ami az öné!"... mondtam neki mosolyogva.... "Pár nap.. és megint minden a régi lesz!" Rám tekintett. "Soha többé nem lesz semmi sem olyan, mint régen!" válaszolta nekem. "Egészen ma reggelig racionálisan éltem az életem. Minden lépésemet megfontoltam, meggondoltam.... sok barátom van... vannak jó nőim .... drága éttermekbe járok... és, ha akarok minden hétvégén wellnessezni megyek valakivel.... de most, hogy ez történt... azon gondolkodom... vajon, ha nem lenne drága autóm, hány jó nőm lenne? Vajon, ha nem ennék drága éttermekbe, és nem hívnám meg a barátaimat... hány barátom lenne? Vajon, ha ténylegesen elveszítenék mindent, mint ahogyan ma reggel megtörtént velem, de nem tudnám visszacsinálni, vajon mi maradna nekem? " Néztem rá.... "AZ IGAZSÁG! Talán azért kellett nekünk találkozni, hogy végre letépje az illúziók fátylát a szeme elől, és rájöjjön mindarra, amit most elmondott nekem! Ön most kapott egy nagyon nagy esélyt az élettől! Éljen vele!" azzal beült a kocsijába és elhajtott. Ő pár nap múlva visszakapja az illúzióit.. a kérdés csak az, akarja e őket ezek után. 

Mindannyian minden reggel felébredve kapunk egy esélyt, hogy változtassunk! Változtassunk az addigi életünkön, szebbé téve azt! Mindannyian mindennap megkapjuk ennek a lehetőségét. A kérdés csak az, merünk e kilépni az illúziókból, szembenézve az addigi életünkkel? Minden reggel, amikor kinyitjuk a szemünket... megkapjuk ezt az esélyt! Mindennap...  a kérdés csak az... merünk-e a racionális, átgondolt, tökéletesen felépített életből kilépni, szembenézve mindennel. Mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el az a reggel, amikor már többé nem ébredünk fel! De addig is  a döntés a mi kezünkben! A kérdés csak az, merünk-e dönteni? Akarunk-e dönteni? Kell-e egyáltalán dönteni?