Talán az életemnek, a múltamnak köszönhetően megtanultam nem tervezni, nem gondolni arra, mi lesz holnap... megtanultam a mának élni. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudom, mikor kell befizetni a csekkjeimet, vagy mikor kell dolgoznom menni... egyszerűen képtelen vagyok leülni, és készíteni egy tervet akár csak egy hétre előre. A határidő naplómban pontosan fel vannak jegyezve a fontosabb időpontok... de ennyi... azokat tudom, hogy meg kell tegyem, még akkor is, ha csak két három hét múlva esedékes... de úgy nagyjából ki is merül a tervezésem ennyiben.

Szeretem a spontán dolgokat. Szeretek úgy élni, hogy engedem, hogy helyettem az élet hozza a lehetőségeket. Engedem, hogy megtörténjenek az események. 

Nem gondolkodom azon... mi lesz, ha... mi lesz, ha holnap ez vagy az történik... vagy mi lesz, ha megpróbálok valamit, és nem úgy alakul.. nem gondolkodom ilyeneken... mert majd ráérek akkor energiát fektetni ebbe a kérdésbe, amikor bekövetkezik a lehetőség... addig csak és kizárólag arra fordítom az energiám, hogy az a valami a megvalósulás útjára lépjen. És a lépéseket sem tervezem előre. Hiszen úgy is lépni fogok... egyik lépés a másik után, és így szépen lassan összeáll a kép.... nem kell nekem tervezni... úgyis Isten, sors, Univerzum a legjobb forgatókönyv író. És valljuk be őszintén, ők sokkal jobban is értenek ehhez, mint én magam.  Akkor meg miért is akadályozzam őket abban, hogy cselekedjenek, és segítsenek?

Van, hogy úgy ébredek, ma akkor megteszek ezt vagy azt.... aztán már a reggel pillanatában meghiúsul minden. Akkor meg miért is tervezzek? Miért akarom az életem adta szépségeket bekorlátozni azzal, hogy reggel 7.00 felébredés. 7. 30. reggeli.... stb. stb. engedem, hogy az életem menjen a maga útján. És engedem, hogy a megannyi szépség amelyet nekem, nekünk tartogat beáramoljon az életembe... és engedem, hogy minden megtörténjen, aminek meg kell történnie.

Hányan nem merünk úgy élni, ahogyan szeretnénk, mert félünk... valamitől... valamitől, ami talán sosem fog bekövetkezni, mi magunk még sem tesszük meg a lépéseket, mert rettegünk... rettegünk attól, hogy MI LESZ, HA? Mi lesz, ha a szerelem, amit oly csodálatosnak gondoltunk elmúlik? Akkor mi is fog történni? És inkább nem vállaljuk fel a nagy szerelmet, a nagy érzelmeket... mert félünk attól, mi fog történni akkor, ha vége lesz. És közben bele sem gondolunk abba, mennyi csodát, álmot, szenvedélyt, boldog pillanatot is engedünk veszni... csupán azért, mert racionális érveket felsorakoztatva nem engedjük, hogy megtörténjen a szép az életünkbe. Mert félünk... Mert félünk, mi lesz, ha vége lesz? Nem lenne egyszerűbb, ha ezen akkor gondolkodnánk, amikor vége lesz? És vajon miért nem azt a kérdést tesszük fel, hogy mi lesz akkor, ha örökkön örökké fog tartani? Vajon miért nem azon gondolkodunk mennyi álom, boldog pillanat, kellemes óra vár ránk... tartson bármeddig is... akármeddig.... de addig annyi szépet és jót kaphatunk a pillanatoktól, az élettől, Univerzumtól, amely még a legfantasztikusabb álmainkat is felülmúlja! És mi mégis azon gondolkodunk, mi lesz majd akkor... ha vége lesz... De miért kellene, hogy vége legyen? Vagy miért baj, ha vége lesz? Miért nem azt gondoljuk... ha vége lesz... akkor megköszönve mindazt a szépet és jót, amit kaptunk egymástól, amit adtunk egymásnak,  a lehető legnagyobb szeretetben elköszönünk egymástól.... és mindenki megy tovább élete útján...harag... fájdalom... düh... és megvetés nélkül....

És már hallom is a válaszokat. Mert az élet nem ilyen! Az emberi kapcsolatok nem ilyenek! De akár ilyenek is lehetnének! Ez csak tőlünk függ! Csak és kizárólag tőlünk. Mert, ha két ember szeretve egymást, boldog egymással... akkor a megélt pillanatok szépségét, miért kellene eldobnunk attól való félelmünkben, hogy MI LESZ,HA VÉGE LESZ?....

Vajon, belegondoltunk-e abba, hogy, ha ezen a kérdésen jár az eszünk... akkor belegondolhatnánk abba is... mi lesz, ha nem lesz holnap? Mi lesz, ha este álomra hajtva fejünket reggel nem ébredünk fel? Mi lesz, ha beülve kocsinkba, sosem érünk oda, ahová indultunk? Mi lesz, ha véget ér az életünk?   Vajon, ha tudnánk, hogy már csak egy hét van hátra az életünkből, fel mernénk vállalni önmagunkat? Fel mernénk  vállalni az érzelmeinket? Ha tudnánk mennyi időnk van még hátra, akkor is, akadályokat állítanánk az életünk elé, vagy akkor engednénk, hogy a csodák beáramoljanak az életünkbe? Vajon akkor is félnénk? Vagy akkor megengednénk magunknak az ölelő karokat? Megengednénk magunknak, hogy érezzük a másik szívének dobbanását? Akkor vajon engednénk a szenvedélynek? Vagy akkor is ellöknénk magunktól, de akkor azért, mert akkor már tudjuk, hogy vége lesz? 

Miért nem engedjük, hogy az élet írja a forgatókönyvet? Miért ragaszkodunk oly nagyon a racionalitáshoz? Miért dobjuk el magunktól a csodát csupán félelemből, aggódásból, pánikból? Miért nem akarjuk élni az életet? Miért kijelölni akarjuk az utat, és nem megérezni? Miért akarjuk eltaszítani magunktól a boldogságot? És miért félünk a boldogságtól azért, mert a múltunkban csalódnunk kellett? Miért nem fogadjuk el, hogy tanultunk, és tapasztaltunk... és miért nem bízunk magunkban annyira, hogy tudjuk... többé nem követjük el ugyanazt a tapasztalást? Miért nem hiszünk magunkban annyira, hogy tudjuk, megtanultuk a leckét! Miért nem?

Miért olyan nehéz őszintének lenni magunkhoz? Miért találunk inkább ezer és egy kifogást ahhoz, hogy miért nem teszünk meg valamit, vagy engedjük, megtörténjen, ahelyett, hogy meglelnénk azt az egyet, amiért ÉRDEMES? Miért? Miért hazudunk magunknak? És miért dobjuk el a csodákat, zárjuk ki az életünkből mindazt a szépet, amiben részünk lehetne? Miért? 

Miért nem hisszük el, hogy életünk forgatókönyve a legcsodálatosabb pillanatokat rejti a számunkra? Miért nem?

És miért engedjük, hogy, ha a múltunk tele volt fájdalommal, rosszal, akkor az eltemesse a jelenünket, és korlátozza a jövőnket? 

Miért nem merünk álmodni? És miért nem hisszük el, hogy az élet vár ránk? Várja, hogy megajándékozzon bennünket?

Miért dobjuk el magunktól mindazt a szépet, amiben részünk lehetne? Miért?