2016. jan 11.

Az ítélet JOGERŐS.... avagy, "én mikor láthatom az apukám?"

írta: Kata Vank
Az ítélet JOGERŐS.... avagy, "én mikor láthatom az apukám?"

alkotmanymod

Amikor valami véget ér, az egyben mindig valami újnak is a kezdete. Ma hivatalosan is sikerült pontot tenni 15 év házasság végére. 15 év.... 15 hosszú év... amely lezáródott egy fél óra alatt. Már nem akartunk egymástól semmit, már ő sem akart tőlem semmit... elengedett... vagyis elmentem... és nem kérdeztem tőle, hogy ehhez adja-e az engedélyét. Egyszer egy napon, nem is oly rég, megfogtam kislányom kezét, és ölembe vettem kiskutyámat, és elindultunk ... elindultunk az új életünk felé. Mert élni akartam... és a lelkem figyelmeztetett... ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor vége lesz... mindennek... és ezért nem maradhattam... elindultam... mert mennem kellett... mert nem volt más választásom... mert nem maradhattam. 15 évig folyamatosan gyártottam az álokokat arra, miért is maradok. Azon a napon azonban megleltem azt az egyetlen érvet... amiért elindultam. Útra keltem az életért, útra keltem az életemért...

Szűk folyosó vezet a tárgyalóteremhez. Amikor befordultam az üvegajtóhoz, megláttam őt. A férjemet... akinek, ha minden jól megy, már csak egy óra erejéig leszek a felesége. Nem számítottam rá. Sok mindenre gondoltam, de arra nem, hogy ő is ott lesz. Meglepődtem magamon. Nem éreztem semmit. Sem fájdalmat, sem örömöt... semmit... csak a meglepetés ereje hatott rám. "Te mit keresel itt?" kérdeztem tőle... de nem jött válasz...elfordult... tekintete az udvaron ugráló verebeket nézte. Én álltam ott pár lépésre tőle... mégis oly távol voltunk. Elmúlt.. minden elmúlt... és már beszélni sem akarunk egymással. Elvesztette felettem az irányítást... már nem tud a markában tartani... már nincs hatalma felettem... már nincs az életem a kezébe... és így már nem akar velem beszélni.. mert már nem fűzi érdeke hozzá. Az elmúlt években elvett tőlem mindent, amit elvehetett.... mindent... egyetlen dolgot nem kaparinthatott meg... egyetlen dologhoz nincs joga... a gyermekemhez! De ez már nem érdekli... már nem számít neki... mert már nem irányíthat. Elvett tőlem mindent... mégis én vagyok a nyertese ennek a játszmának, mert a legdrágább kincsem megmaradt... a GYERMEKEM! Aki erőt adott nekem akkor is, amikor azt hittem, nem leszek képes többé felállni.... A gyermekem, aki megtanított élni, játszani, szeretni, nevetni, bolondozni! A gyermekem, aki a legjobb dolog, amely történt velem eddigi életem folyamán. És talán nem lehetek olyan rossz ember, ha egy ilyen drága kicsi lélek engem választott édesanyjának.

Évek óta nem láttam... évek óta.... Ahogy elnéztem őt, az az érzésem támadt, hogy valahol Isten, Sors, élet, Univerzum elveszítette az igazságérzetét. Néztem őt, aki az elmúlt idő alatt semmit nem változott. Igazából változott.... kisportolt lett... arcán nem hagytak nyomot az évek. A haját mintha mesterfodrász készítette volna el.... olyan volt a szemembe, mintha fiatalodott volna .... én pedig itt állok.... és egyre több ránc jelzi, hogy túl vagyok életem felén. Mintha én beleöregedtem volna a múltba.... ő pedig fiatalodott... én belehaltam.... ő életre kelt. Talán jobb lett volna az egomnak, ha látok egy megtört embert... vagy, ha látok egy olyan embert, akit egy kicsit is megérintenek a dolgok... de nem láttam ezt az embert... csak őt láttam... aki elvette, vagy akinek odaadtam életem felét... és ő itt van... itt áll előttem az élet császáraként... Kicsit igazságtalannak éreztem a helyzetet. De aztán rájöttem, felesleges ezen rágódjak... megtörtént és elmúlt.. és én ott álltam előtte... én... aki annyi mindent eltűrt tőle... akit annyiszor és oly sokszor megalázott... akit annyiszor megölt... akit egy lélektelen fizikai testként kezelt... és azzá is váltam a kezei között... és most ott állok előtte... és nem vagyok összetört... és nem vagyok gyenge... mert már van ERŐM, mert már van ÉLETEM, és ott a GYERMEKEM! 

Igazából mindannyian  vesztettünk... én az életem felét... ő a családját.... vesztettünk... és mégis nyertünk! Én biztosan! Egy új életet! Egy szebb életet, aminek legyen bármilyen kihívása is, minden pillanata magában rejti a csodát, a megélt szépséget! És megtanultam, milyen az az élet, amelyet soha többé nem szeretnék magamnak, és a gyermekemnek! Jó kis lecke volt.... de megtanultam.

Ideje lezárni a múltat,,, és ideje elengedni... és ideje megbocsátani magamnak.... mert vár rám az életem! És várnak rám a csodák!

Mindketten lemondtunk a fellebbezési jogunkról...már nem akarunk semmit.... elmenni... én jobbra, ő balra... és bízva benne, hogy utunk soha többé nem keresztezi egymást....  ezáltal az ÍTÉLET JOGERŐS! Vagyis 15 év... megannyi fájdalom és szenvedés fél óra alatt lezáródott. Ilyen egyszerűen.... kérdések és válaszok nélkül... düh és elkeseredettség nélkül... egyszerűen vége lett, mintha sosem történt volna meg.... Így már nincs más dolgom, mint ugyanilyen egyszerűen elengedni.... mintha meg sem történt volna... magamért...és a gyermekemért... mert nem engedhetem meg, hogy a múltam fogságba ejtve, megbélyegezze a jelenem, és a jövőm... mert tartozom magamnak ennyivel! És tartozom a lelkemnek is! Mert már létezem... mert már élek! Mert már vagyok ÉN! 

A gyermekem megkérdezte, amikor elmondtam neki, hogy találkoztam az édesapjával: "Anya! Én mikor láthatom őt újra?" Nem tudtam rá felelni... nem tudtam rá választ... mert bármit is mondtam volna, hazugság lett volna. És nem akartam hazudni a gyermekemnek! Évek óta nem találkozott vele... édesapja lemondott róla.... ez  volt a legbölcsebb, amit megtehetett.... végre helyesen döntött. Mégis engedem nekik, hogy beszéljenek telefonon. Majd, amikor már elég nagy lesz ahhoz, hogy feltáruljon előtte az igazság, majd eldönti, adhat-e neki az édesapja bármit is, majd eldönti szeretne-e vele találkozni... majd eldönti... Addig engedem, hogy beszéljenek telefonon... mert ma is láttam a gyermekem arcát, amikor felvéve a telefont apukája hangját hallotta meg a vonal túlsó végén. Láttam a mosolyát.. azt az őszinte szeretettel teljes mosolyt... és nekem nincs jogom ettől megfosztani őt... bármennyire is elgondolkodom időnként ezen. De majd Isten, sors, Univerzum, Szellem ezt is elrendezi... mint mindent. Addig nekem nincs más dolgom, csak élni az életem! Mert már van saját életem! Mert már van életem! 

Azért, amikor látom a pici lányom arcán a szeretetet, amely édesapja felé irányul... azért szeretném megkérdezni tőle: Megérte? Mondd! Megérte? De nem teszem.... hallgatok.... 

Hazafelé tartottam... hosszú, ám annál eredményesebb nap volt. Még bántottak a dolgok... még fájt a múlt... és legszívesebben veszekedtem volna Istennel, sorssal, Univerzummal, hogy MIÉRT? MIÉRT engedtem, hogy megtörténjen? Miért engedték, hogy megtörténjen? Miért? És ő miért fiatalodott meg, miközben én látva önön magam, látom az idő múlását? Miért van ez? Mégis boldog voltam, hogy vége! Végre vége! Végre vége! 15 hosszú év... 15 nagyon hosszú év.... de végre VÉGE! Az ÍTÉLET JOGERŐS! 

Már besötétedett. Már csak pár méter választott el az otthonomtól, hogy újra magamhoz ölelhessem életem nagy kincsét, a kislányomat. És akkor felhangzott a rádióban egy dal: 

Ha most is várod még álmod szép ígéretét,
várj, míg felkel majd a nap.
Ha látni sejtenéd, mi az éjben olvad szét,
várj, míg felkel majd a nap.
Egy új nap mindig új reményt ígér,
a végtelen sötétjét tépve szét.
A félelem határt kap, mint a lét,
te csak várj, míg felkel majd a nap.

Ha meggyötört az éj, ha a múltad feldagadt,
várj, míg felkel majd a nap.   ..... 

Félreálltam az autómmal... és csak sírtam és sírtam... kisírva magamból az elmúlt éveket.. a napokat... a múltam.. a fájdalmakat.... és ezáltal elengedtem azokat.... mert már nincs dolgunk egymással! "Te csak várj... míg felkel majd a nap!" Nekem már nem kell várjak... hiszen felkelt a napom, lett életem, lettek álmaim, lettek vágyaim... és lettek csodáim... amelyeket megoszthatok a barátaimmal.... így nincs más teendőm, mint menni tovább életem útján.... most már hivatalosan is SZABADON! Hiszen az ÍTÉLET JOGERŐS! 

 

Szólj hozzá

jövő bíróság ítélet múlt lezárás