Falak... védekezés. Falakat húzunk otthonaink, házunk, életünk köré... és falakat húzunk a lelkünk köré. Mert nem akarjuk, hogy bárki be- és kisétáljon rajta. 

Nem félek. Miért is félnék? Hiszen annyi mindent túléltem már, annyi mindent megéltem már. Új életet kezdtem. Elengedtem mindent, ami régi... és  építettem egy világot, amelyben minden annyira rendben van. Nagyon. Ahol mosolygunk, nevetünk, szeretünk, álmodunk, és valóra váltjuk az álmainkat. Az én világom... ahol otthon vagyok. Ahova csak az léphet be, akit beengedek, és már nem számít a rokoni kapcsolat. Semmi sem számít... csak az, hogy akit beengedek ebbe a világba... igaz barát legyen. Most már tudom, mit jelentenek eme szavak. Igaz barát. 

Aztán egyszer csak történik valami. Valami, ami annyira váratlan, hogy felkészülni sincs időm. Hittem magamról, hogy már nyitott vagyok. Hittem magamról, hogy már nincs bennem félelem, nincs bennem elutasítás. Hittem magamról, hogy megyek az utamon, haladok lépésről lépésre, és minden úgy alakul, ahogyan alakulnia kell. Hiszen már nem akarom irányítani az életem. Már nem kijelölni szeretném az utam, hanem megérezni azt. Már letettem létezésem azok kezeibe, akik sokkal jobban tudják, mire is van szükségem, mint én magam. Isten, sors, Univerzum... nevezzük bárminek. De hiszem, hogy egy láthatatlan kéz vezérel engem... és, ha engedem,  a legjobb dolgok történhetnek meg velem. Tudom, milyen egy olyan életben létezni, ahol csak a túlélés számít, aztán már az sem. Tudom, milyen az olyan élet, ahol nincsenek célok, nincsenek álmok.... csak a remény van eltemetve... mélyen... legbelül... a remény, amely erőt ad azokon a napokon, amikor már azt hiszem, nincs tovább. Tudom, milyen, amikor az ember azt érzi elárulják... tudom, milyen, amikor mindenki csak jót akar nekem, és én mégis ott állok egy teljes káosz kellős közepén, amit az életemnek nevezek. Tudom, milyen az, amikor nincs mosoly, nincsenek csodák, nincs semmi... csak egy rideg valóság, amelyért sokszor már felkelni sem érdemes. Tudom, milyen. De aztán történik valami... Történt valami.... bennem... és elindultam egy szebb élet útján. Harcoltam sokat, önmagammal. 

Sokan és sokszor mondták már, hogy túl zárkózott életet élek. Azt hittem… vallottam, hogy valójában nincsenek falak… csak azok hiszik azt, hogy létezik, akik igazából nem is szeretnének tartósabban az életem részei lenni, és ezzel csak a kifogásokat keresik. Aztán, mint mindig Isten, Sors, Univerzum megint bebizonyította, hogy a legjobb, ha leteszem az életem, a létezésem a kezükbe. Mert olyan csodálatosan irányítják az eseményeket. Hagynom kell hagy dolgozzanak… hagy tegyék a dolgukat, mert történjen bármi, én azáltal csak gazdagabb leszek. És újabb és újabb tanításokat kapok, amelyek már nem fájnak, nem okoznak nekem rossz érzéseket… mosolygok rajtuk.. mosolygok azon az emberen, aki vagyok… mert tudom, van még mit tanuljak ennek az életnek nevezett játékról.  

Falak… tizenöt évig éltem a szó szoros, vagy fizikai értelmében vett falak között.. tudom, milyen, ha bárhová nézek, csak a téglákat látom. Tudom, milyen, amikor nem létezik a külvilág… tudom, milyen, amikor még a madarak sem csicseregnek az otthonom kertjében… mert még ők sem tértek, térhettek be hozzánk. És nem éreztem úgy, hogy falat húznék most már csak átvitt értelemben az életembe. Hiszen örültem, hogy megszabadultam tőlük…. örültem, hogy kijöhettem onnan… és soha többé nem akarom megtapasztalni ezt még egyszer! Soha többé! 

Két éve élhetek szabadon. Két éve már nincsenek falak… két éve már nincs agresszió, nincs utasítás… két éve szabadság van! És, ha bezárkózom az otthonom négy fala közé, az a saját döntésem, mert van, amikor nem akarom a külvilágot. Van, amikor a békét otthonom csendjében lelem meg… Egy napon azonban rá kellett döbbenjek, hogy bár fizikailag semmi akadály nincs előttem… a lelkemben még ott vannak ezek a gátak. Még mindig nehezemre esik emberekben megbízzak, embereket közel engedjek magamhoz. Van olyan ismerősöm, aki bár évek óta ismer, még nem tette be lábát az otthonomba. Van olyan barátom, aki még nem élvezhette vendégszeretetem. Aztán vannak olyanok is, akik előtt az első pillanatban megnyitom szívem, lelkem és otthonom kapuját. 

Amikor egy szívemhez közel álló ember szeretett volna belépni az otthonomba, pánikba estem. Nem akartam, hogy ide jöjjön… nem akartam, hogy lássa, hogyan és miként élek… nem akartam…. azonnal különböző kifogásokat és álmagyarázatokat kezdtem el gyártani… miért is nem jó nekem. Féltem… féltem őt beengedni ebbe a kicsinyke házba, ami annyira tükröz engem… ami végre igazából az otthonom …. ami oltalmaz minket a gyermekemmel, ami otthont ad sok sok kutyusnak, cicusnak, halnak és még annyi de annyi kicsinyke kis állatnak. Nem akartam, hogy idejöjjön. Nem akartam, hogy lássa….. lássa az ötvenéves járólapjaimat, az ugyanannyi éves ajtóimat… és nem akartam, hogy lássa azt a konyhabútort, amely már kiszolgálta az előttem évtizedeken át itt élőeket. Ő az életem eme részét nem ismeri. Bár tíz éve része a létezésemnek, neki sosem beszéltem a szabadulásomról, és a szabadulásom áráról. Hogy mindent hátrahagyva a kislányommal és a kiskutyámmal indultam el a semmibe…. mindent hátrahagyva…. Nekem nincs márványjárólapom, mint neki… nekem nincs milliós  bútorom. Volt… mindebben részem lehetett… csak túl nagy árat kellett fizessek érte… az életem felét… a szabadságomat… feladni önmagam, feladni mindent, aki valaha is voltam… lélektelen emberré válni, hogy képes legyek túlélni mindazt, amiben léteztem. De eljött az a pillanat, amikor nem érdekeltek a külsőségek, a fizikai világ hozományai, és inkább elindultam a semmibe… mert tudtam lennie kell valaminek, amiért érdemes élni. És megleltem ezt a kicsinyke házat, ami azóta is véd és oltalmaz minket. Szeretem ezt a házat. Velem együtt változott… újult és szépült meg, ahogyan én is egyre jobban és jobban éreztem magam. De van, amiben ő nem változott. Maradt benne minden “régi”! Minden olyan, mint amikor ötven évvel ezelőtt felépült… minden… és én mégis így szeretem… ezzel együtt szeretem. Ez az első ház, amelyről azt tudom mondani, hogy OTTHON. Nekem nem volt még eddig otthonom… ház volt, amiben éltem… amiben éltünk… de otthonom nem volt. És most az éreztem, nem akarom, hogy lássa… mintha egy pillanat erejéig szégyelltem volna. Pedig, miét is szégyellném? Mi okom lenne rá? Mégis azt éreztem, hogy nem akarom, hogy az a valaki idejöjjön, mert tudom, hogy többet várna el tőlem… többet… és ő nem tudja az életemet… és nem akarom, hogy meglássa ezt… mérhetetlen félelem lett úrrá rajtam. Mi lesz, ha meglátja, és ő is azt fogja gondolni, hogy többet várt tőlem? Most kezdjem el neki magyarázni a múltam? Kezdjem el neki elmesélni mindazt, amiről eddig előtte mélyen hallgattam? És miért is kellene, hogy ezt tegyem? Miért is? Pont én, aki annyira de annyira ELUTASÍTJA AZT, HOGY EGY EMBERT AZ ALAPJÁN ÍTÉLJÜNK MEG, mit is tud felmutatni fizikai síkon, most mérhetetlenül félni kezdtem attól, hogy engem az alapján fognak “véleményezni”. Nem éreztem jól magam ettől a gondolattól… nagyon nem… De minél inkább küzdöttem ellene, annál erősebben elhatalmasodott rajtam. És ilyenkor jönnek az igaz barátok, akiket felhívhatok… akik megnyugtatnak… és, akik elmondják, hogy igazából az egós félelmem előtt hogyan is gondolkodtam, és gondolkodom is ezekről a dolgokról. Ha ez alapján “ítél” meg, akkor ennyit is ér… és akkor ideje, hogy elmenjen az életemből. – mondták nekem. És a hosszú percekig tartó lelki segítségnyújtás után, már én is tudtam, hogy mindaz, ami a gondolataimban cikázott butaság volt. És megint el kezdtem hinni … önmagamban. Hogy, ha ez az ember olyan lenne, mint amit feltételezek róla, már nem lenne az életem része… hiszen az elmúlt két évben olyan csodálatos emberek lettek kísérők az utamon… és aki nem tartozott hozzám, már rég elment. És tudom, hogy ő is elment volna, ha olyan lenne… És megnyugodtam.. és bár maradt bennem némi félelem, mégis a lehető legnagyobb szeretettel kértem, hogy legyen a vendégem. 

És be kellett lássam félek.... féltem... féltem őt beengedni, megmutatni önmagam.... és talán mind a mai napig félek. És azt vettem észre magamon, hogy keresem a helyem. Hiszen egészed idáig abban a hitben voltam, hogy már rendben vagyok... és Isten, Sors Univerzum, Szellem most megmutatta nekem, hogy még van, min dolgoznom. Elengedni a félelmet, és elhinni, hogy a világ tele van csodálatos emberekkel, akiket igenis a lehető legnagyobb szeretettel beengedhetek az otthonomba. Félek... félek, hogy megint csalódom... félek, hogy megint elutasítanak... és félek attól, hogy megint csak én fogok szeretni. Ha belegondolok... eddig csak én szerettem... és azt hittem, de csak hittem, hogy engem is szeretnek. Vajon, egyszer megtapasztalhatom, hogy milyen szeretve lenni? 

Ledőltek a falak, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek... és még keresem, hogy mit is kezdhetnék ezzel a helyezettel. Nehéz... nagyon nehéz szembenézni önmagammal, és a lelkemben szunnyadó érzésekkel. Itt vannak, mélyen, legbelül... és Isten, Sors, Univerzum, Szellem, most látta elérkezettnek az időt, hogy felszínre törhessenek. Mert most már van bennem annyi erő, hogy szembenézzek velük. A félelemmel, a zárkózottsággal.... mert szeretném megtapasztalni, milyen, amikor szeretnek..... igazán... őszintén.... szeretném megtapasztalni, hogy milyen szeretve lenni.