Volt egy régi életem. És lett egy új. Mert eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább, úgy élni, ahogyan addig.  Két választásom volt... maradni, és meghalni... vagy elindulni egy ismeretlen élet felé..... Neki indultam. Nem tudom, hogy honnan és miből szereztem az erőt... talán Isten, Sors, Univerzum küldte nekem. És felálltam... felálltam a padlóról, amelyen már oly régóta feküdtem. Elhagytam a kilátástalanságot, az érzelemmentességet, a terrort, a létezés nélküli életet. Elindultam. Mert éreztem ott legbelül a szívem mélyén, hogy lennie kell egy szebb életnek... egyáltalán lennie kell egy életnek... és hittem, ott a lelkem legmélyén, hogy van még, ami vár rám. Mert nem szólhat csak erről az élet. Az elnyomásról, a léleknélküliségről, a parancsok teljesítéséről, és a mély hallgatásról. A csendről, amely bennem tombolt... mert nem beszéltem, nem írtam, nem éltem, nem voltam. Csak túléltem. Máig nem tudom, mi adott nekem erőt. Talán a hit... a hitem... nem a vallási értelemben vett Istenben.... a hitem egy szebb életben, a hitem a szebb életemben. 

Álltam a teraszon. Akkor már félig szabad voltam. Akkor már állhattam a teraszon... már nem a négy fal között kellett lennem. Talán ezek voltak a legrosszabb idők. Fizikai értelemben már nem volt mellettem a volt férjem, de óránként telefonált a vonalas telefonra... és nem tehettem meg, hogy ne vegyem fel. Akkor és úgy tudtam elmenni otthonról, ha mondtam neki... most ne telefonálj, mert bevásárolnék.. most ne hívj, mert elmegyek a gyermekemért.... erről szólt az életem. Az óránkénti ellenőrzésekről. Ilyenkor kiléphettem a házból... de percre pontosan ki volt számolva, mennyi időt is lehetek "szabad" levegőn. Ha késtem..... hát... nem késtem... megtanultam, hogy vissza kell érjek időbe... megtanultam, hogy nem beszélgethetek senkivel... megtanultam, hogy sietnem kell... mert, túl nagy ára volt annak, ha késtem. Kinn álltam a teraszon. Addigra már halott volt a lelkem. Két nap alatt nyolc kilótól szabadultam meg... halott voltam.. bár a fizikai testem még bírta.. de a lelkem már nem létezett.... A szomszédom állt velem szemben. Megkérdezte, hogy vagyok.... Tőlem egészen addig, soha senki nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok... ha meg is kérdezte, nem volt kíváncsi a válaszomra... vagy csak azért tette, hogy a maradék energiámat elszívja, és boldogsággal töltse el a tudat, hogy nem vagyok kifejezetten jól. Álltam vele szemben, ő nézett rám... és várta a válaszomat. Beszélgetni kezdtünk. Egészen addig a köszönésen kívül nem váltottunk párbeszédet. Nem panaszkodtam, és nem mondhattam el neki, mi is zajlik le bennem, de az a pár perc beszélgetés számomra akkor a mindent jelentette. 

Érzelmi ridegtartás. Egészen addig abban éltem... percenként elhangzott a "szeretlek" szó... percenként... csak nem volt mögötte semmi... csak az uralkodási vágy. .. Szeretlek, amíg azt teszed amit én mondok... szeretlek, amíg olyan vagy, amilyennek én akarlak látni... szeretlek, amíg a tulajdonom vagy... szeretlek, amíg elhiszed, hogy nélkülem nem létezhetsz. Ennyi volt a szeretlek szó... ennyi és nem több.... Szavak.... hangzatos szavak, amelyek csupán üres szavak voltak.

Már befejeztük a szomszédommal való beszélgetés. És én csak ültem... néztem a semmibe... már túl voltam az óránkénti ellenőrzésen. Sokáig azon gondolkodtam... milyen régen is érdekelt valakit az, hogy én hogy vagyok. Milyen régen nem érdeklődött már felőlem senki. Hiszen nem léteztem.... valakinek a felesége voltam... de igazából sosem látott senki.... tudták, hogy vagyok... de ennyi.. személyes kontaktusba nem nagyon kerültem senkivel. 

Elérkezett az utolsó utáni pillanat abban az életemben. Meg akartam halni.. és komolyan gondoltam. Mert azt hittem, csak így szabadulhatok meg mindentől... már nem bírtam tovább a létezésemnek ezt a módját... ezért inkább a halált választottam volna, csak szabad lehessek végre! Sosem fogom elfelejteni, az utána következő eseményeket. Álltam a kislányom barátnőjének háza előtt... reményvesztetten... egyik anyuka odajött hozzám, és megkérdezte mi a baj, és volt ideje a válaszomra... nem panaszkodtam, és nem meséltem el neki mindent... de ez a kérdés...és az a pár perc elég volt ahhoz, hogy maradjak a létezésben. Ennyi elég volt ahhoz, hogy megmásítsam az elhatározásom. Egy barát kérdő szava, és pár perce elég volt nekem ahhoz, hogy újra reményt leljek a teljes sötétségben, és végre ne azon gondolkodjak, hogy eldobjam az életem magamtól, hanem azon, hogyan változtassam meg végre! Ott akkor határoztam el, hogy kezembe veszem az irányítást, mert elég volt az elnyomásból! Elég volt a terrorból! És így indultam neki egy szebbé életnek, megfogva kislányom kezét, és a kiskutyámat.... és kezdtem mindent a semmiről... 

 Volt mellettem családtag... aki nem nyújtotta segítő kezét... sőt... bár remélem, hogy akaratán kívül... de inkább csak ártott, persze mindezt... AZ ÉN CSAK SEGÍTENI AKAROK, ÉS CSAK NEKED AKAROK JÓT felkiáltással tette....tették. Miközben kiöntöttem nekik őszintén, mi az ami annyira bánt és nyomaszt legbelül... oly annyira, hogy már szétrobbanok... addig ők a hátam mögött megbeszélték egymással az én éltem problémáit.... és jól szórakoztak rajta... nagyon is jól, de persze erre csak a későbbiekben derült fény, amikor már képes voltam irányítani a saját éltem... és nem mástól, másoktól vártam el, hogy megmentsenek.... És akkor fény derült mindenre... az árulásokra... a kibeszélésekre... mindenre, amit akkor tettek meg velem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna valódi támaszra. De ennek így kellett lennie... mert ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy végre akarjak, és merjek változtatni a létezésemen! Mert már nem akartam tovább így élni! És a legfőképpen azt nem akartam, hogy a "mások" ennyire jól érezzék magukat amiatt, amin én keresztül megyek. 

Tehát elindultam a létezésem egy új dimenziójába... egy új világba. És azt vettem észre, hogy egyre jobban és jobban vagyok. Azt vettem észre, hogy a világ egyre inkább felfedi nekem a csodáit... és azt vettem észre, hogy észreveszem a SZÉPSÉGET,  azt a szépséget, amelyről mindig is hittem, hogy léteznie kell. És azt vettem észre, hogy azok, akik soha sem voltak igazán részei az életemnek, az érzelmi vámpírok eltűntek. Még csak el sem kellett küldjem őket... egyszerűen elmentek maguktól, mert már nem kapták meg tőlem a létezésükhöz szükséges energiát. És megtanultam... egy örök életre, hogy óvakodnom kell az ilyen emberektől.... és megtanultam, hogy az ilyen embereket, be sem kell engednem az életembe... mert csak ártanak... talán tudtuk nélkül, de csak ártanak... a szeretet köntösébe burkolva tettüket... és talán nem is értik... talán mind a mai napig nem értik, mi is volt a baj, azzal, amit tettek. Már nem haragszom rájuk... már nem... megbocsátottam nekik, és megbocsátottam magamnak, hogy rossz emberekben bíztam. Utunk már nem keresztezi egymást, és remélhetőleg soha többé nem is fogja. 

Két év telt el azóta. Átalakultak az emberi kapcsolataim. A barátok... igaz barátok lettek... az emberek körülöttem igaz érzelmekkel, igaz élettel élnek. Minden más... oly annyira más.... és mégis, van, hogy váratlanul ér, ha valaki, egy szívemhez nagyon is közel álló ember megkérdezi, hogy vagyok. Még mindig elcsodálkozom a kérdésen... oly annyira, hogy válaszolni sem tudok.... Csak egy egyszerű kérdés... Hogy vagy? És én mégis csodálkozni tudok rajta... mert tudom, hogy ott van mögötte az őszinteség.... mert ezek a kérdések már nem arról szólnak, hogy kösz... minden jó... és nálatok... hanem arról, amiről mindig is szólniuk kellett volna... Hogy vagy? Mert érdekel, mi van veled. Mert érdekel, hogyan érzed magad. Hogy vagy? Mert szeretném tudni... tiszta szívemből... 

Vajon hányan csodálkozunk egy egyszerű kérdésnek? Vajon hányan lepődünk meg egy kedves üzeneten? Vajon hányan ülünk értetlenül egy szép levél felett... mert még nem volt benne részünk. És vajon, hányan merjük felvállalni az igaz érzelmeket? Hányan merjük bevallani a másiknak, mit is érzünk iránta? Hányan merünk játszmák nélkül létezni? Hányan nem félünk attól, hogy az őszinteséggel ártunk magunknak? Hányan nem félünk attól, hogy azt merjük leírni... Köszönöm... Köszönöm, hogy vagy... köszönöm, hogy meghallgatsz... köszönöm, hogy létezel... és köszönöm, hogy az életem része vagy. És vajon hányan nem tudjuk, mit is jelentünk a másiknak, Vajon hányan remélünk, hiszünk, bízunk sokszor erőnkön felül egy érzelmesebb szebb világban? Vajon hányan?

Érzelmi ridegtartásban élünk... és szeretnénk, ha megváltozna...mégis mi magunk is félünk az érzéseinktől, az érzelmeinktől, és inkább hétköznapi játszmák részesei leszünk. A világ ilyen... NEM a világ olyan, amilyenné mi tesszük. Ezért fontos a számomra, hogy mindenki tudja, hogyan is gondolok rá... mit is érzek iránta... Mert soha nem tudhatjuk lesz e holnap! Soha nem tudhatjuk, hogy vajon reggel felébredünk-e? És én ezért őszintén elmondom mindenkinek, amit gondolok. Őszintén kitárom a szívem, még akkor is, ha néha azért félek, hogy veszítek... mert nem tudhatom a másik miként fog reagálni rá. De elegem van az érzelmi ridegtartásból! Mert a szavaknak ereje van... és nálam a "SZERETLEK" már nem egy üres szó... nálam a szeretlek a MINDEN! Mert a szavak mögött ott vannak a tetteim is! Szeretlek... feltételek nélkül... szeretlek, mert az életem része vagy....