Túl vagyok a nap nehezén. Délután négykor jelenésem volt a bőrgyógyászaton. Gyerekkorom óta sok az anyajegyem. Az internetnek köszönhetően folyamatosan árad felénk a félelem keltés a melanomával kapcsolatban. A családomban generációk óta jelen van a rák.... mint betegség. Anyai nagymamám, nagypapám, és apai dédmamám is rákban haltak meg. Édesanyámnál évekkel ezelőtt diagnosztizálták a tüdőrákot. Még velünk van, még közöttünk van, de már nagyon elhatalmasodott rajta a betegség. Küzd... nem adja fel... bár a kezeléseket elutasította. Mert bármennyi ideje is van a földön, azt szeretné még közöttünk leélni, és nem kórházban magatehetetlenül. Fájdalmai vannak... sokszor mondja... ezt mégsem azért, hogy sajnáljam, vagy sajnáljuk. Tényként közli. De amíg bírja csinálja, megy élete útján. 

Sosem hittem, hogy egyszer én is ebbe a helyzetbe kerülök. Kerültem az orvosokat, kerülöm az orvosokat. De most nem volt más lehetőség. Jobb tudni a rosszat, mint rettegni nap, mint nap, hogy minden rendben van-e. Így barátnőm ellentmondást nem tűrő hozzáállásának köszönhetően délután négykor ott a rendelőben vártam az "ítéletet". Nem szeretem az orvosokat. Évek óta nem jártam egészségügyi intézményben. Egyszer a szédüléseim miatt kellett, hogy bekerüljek a rendszerbe, több, mint 13 év után, de aztán úgy döntöttem ennyi elég is volt köszönöm. De most már a fájdalmak miatt nem volt más választásom. Pár perc volt az egész. Pár pillanat, én mégis a rendelő felé vezető úton, már azon gondolkodtam, sírhelyet kellene váltsak. Féltem... nem szeretek félni. Ez nem olyan félelem volt, amellyel az ember szembe tud nézni. Ez a kiszolgáltatottságtól való félelem. Hiszen, ha bármi rossz is fog történni, itt van egy gyermekem, akit egyedül nevelek. ÉS nincs senki, akire nyugodt szívvel rábízhatnám, ha a lelkem úgy dönt távozni készül. Kiszolgáltatottság. És félelem a diagnózistól. Pár perc alatt kiderült, és jött a nagy megkönnyebbülés! Minden rendben van velem. A gyulladás, ami elhatalmasodott a szervezetemben, és ennek már látható jelét is adta, orvosolható, rendkívül gyorsan! A gyanúsnak vélt anyajegyeim a lehető legjobb egészségnek örvendenek. Pár napos intenzív kezelés után pedig minden eltűnhet a  testemről, ami eddig félelemben tartott. Annyira, de annyira boldog voltam. Az első, akit felhívtam a kislányom volt.... édesanyával minden rendben... jól vagyok. És az elmúlt napok gyengeség érzése úgy eltűnt, mintha sosem lett volna, és őszintén ki tudtam mondani, hogy JÓL VAGYOK! És ennek a történetnek a kapcsán felelevenedett bennem egy sok sok évvel ezelőtti történet. Egy történet a múltból, a múltamból. 

Két éves volt a kislányom. Az édesapja, akkor hagyott el bennünket. Kétségbe estem teljesen, hiszen az együtt töltött évek alatt a DNS-ig belém kódolta, hogy nélküle semmit sem érek, hogy nem fogom vinni semmire, hogy alkoholistaként fogom végezni, és a gyermekemet is elveszik tőlem, mert arra sem vagyok való, hogy őt nevelhessem. Emlékszem, amikor kiderült, hogy őrá nem számíthatok, az első három hónapban szinte nem is léteztem. Dolgoztam, mert dolgoznom kellett, elláttam a gyermekemet, mert el kellett lássam, de arról a három hónapról, csak néhány emlékem maradt. Hangfoszlányok, képek. Semmi egyébre nem emlékszem. De ahogy lenni szokott összeszedtem magam, és mindent elkövettem, hogy a gyermekemnek a történtek ellenére mindent megadhassak, érzelmileg és anyagilag egyaránt. Nehéz időszak volt. Valahányszor megállt egy autó a ház előtt, a gyermekem kétségbeesve rohant a kapuhoz, hogy APA, APA! Egyszer meglátott egy nagyobb méretű cipőt a bejárati ajtónál - egy barátunk jött megnézni, hogyan boldogulunk - a kislányom sírva kereste az édesapját, mert azt hitte ő tért haza. Azokon a napokon  meghaltam. Minden egyes nap végére  porrá hamvadtam, és egy éjszaka volt arra, hogy újra teremtsem önmagam, és képes legyek csinálni! Menni és menni, és nem megállni. Kegyetlen időszak volt ez számomra, és a gyermekem számára. De ahogyan lenni szokott, ezt is végig csináltuk... mi ketten... az én drága kislányom, és én. 

Már megszoktuk az új élethelyzetet. Belerázódtunk. Én dolgoztam, kicsikém pedig mini csoportos lett az óvodában. Hirtelen meg kellett tanuljunk egymás nélkül is létezni. Én nehezebben viseltem, mint ő. Én minden reggel aggódva álltam az óvoda ajtajában, és órákba tellett, mire megnyugodtam, hogy a picikém a lehető legjobb kezekben van. Szerette a csoportot, szerette az óvónéniket. Egyik péntek délután épp bevásárolni készültünk Pestre. Akkor még vidéken laktunk, egy kis faluban. Valahol félúton járhattunk, amikor érkezett a telefon, hogy ég a házunk. Már értesítették a tűzoltókat. És azon a péntek éjjelen elveszítettünk mindent. A házunkat, az éppen felépített közös életünket. Leégett.... kiégett... és mi ott álltunk a kiégett otthonunk kapujában a gyermekemmel.... nem maradt semmink. Ami nem lett a tűz martaléka, azt a hamu, és a víz tette használhatatlanná. Emlékszem, rátámaszkodtam a rendőrautó motorházának tetejére, és elkezdtem nevetni. Ott volt az a pillanat, amikor eldönthettem, megőrülök, és feladok mindent, vagy nevetek az egészen. És nevettem. Kétségbeesve, görcsösen, mert nem tudtam, hogyan tovább. Aztán persze, ez is megoldódott. Kaptunk egy berendezett albérletet, arra az időre, amíg a házunk fel nem épül újra.  Volt biztosításom. Soha semmilyen biztosítást nem kötöttem, de az akkori szomszédunk rábeszélt egy otthon biztosításra. Azóta is áldom érte. Mert így azért könnyebb volt venni az akadályt. Elkezdtem intézni a dolgokat. Egyedül voltam, teljesen egyedül, a kislányommal, egy albérletben, egy kiégett házzal, és vajmi kevés jövőbe vetett hittel. De tudtam, hogy meg kell csináljam! Nem volt más választásom!

Akkoriban gyakran éreztem magam gyengének, de nem tulajdonítottam a történtek után nagyobb jelentőséget ennek az egésznek. Mert, hát biztosan a kimerültség, és az idegi megterhelés. Aztán egyik nap, már nem bírtam lábra állni. Hirtelen lefogytam 20 kilót, de ezt is az idegesség számlájára írtam. Végül, miután már nem volt más választásom, orvoshoz kellett menjek. Szinte naponta ültem a különböző várókban órákat, miközben intézni próbáltam a házunk újjáépítését, és a kislányom életét, valamint dolgoztam is. Aztán egyik több órás sorban ülés végére megérkezett a magyarázat. "Találtunk egy zöld alma nagyságú daganatot a jobb  petefészek és a méhfal között. Döbbenten ültem az orvossal szemben. Ezt olyan lelkesedéssel közölte velem, mintha csak annyit mondana: Lementem egy kiló kenyérért. Bennem csak kavarogtak ezen szavak zöld alma, daganat....  ÉS akkor most mi lesz? Itt vagyok a gyermekemmel, egyedül, épp laknunk sincs hol, És erre még egy daganatom is van? De senkit nem érdekelt, hogy mi lesz. Műtét, ahol eltávolítják a daganatot a petefészekkel együtt, a méh kétesélyes volt, azt csak a feltárásnál tudták volna megmondani, és a szövettan eredményétől függ, a hogyan tovább. Ennyi! Ott ültem egy rendelőben egyedül a teljes káosszal és bizonytalansággal az életemben, miközben egy orvos ilyen szavakat intézett felém. Máig nem tudom, hogyan találtam haza. Nem akartam elhinni! Nem akartam, hogy ez igaz legyen! Végig azt hittem ez csak egy átverés! Mit akarhat még tőlem a sors? Mit vétettem, mit tehettem, amiért ennyi mindent el kell viseljek? Mit? Lázadtam Isten ellen, sors ellen, és önmagam ellen! Élni akartam. Hányszor, de hányszor ébredtem fel éjjel, hogy sírok. Potyogtak a könnyeim, mert ott volt mellettem egy két éves csodaszép kislány, akit fel kell neveljek! Akit nem tudok senkire sem jó szívvel rábízni, ha én mégis meghalnék, hogy kísérje felnőtté válása útján! Ezek a gondolatok tomboltak bennem! És egy ilyen éjjelen eldöntöttem, történjék bármi, én élni fogok! Mert itt van egy drága kis lélek, aki engem választott édesanyjának, és tartozom neki ennyivel, hogy életben maradjak! Miután nem volt kire "itt hagynom" a kislányomat ez is óriási erőt adott. Azon az éjjelen kimentem a Duna partján fekvő ideiglenes otthonom teraszára, felnéztem az égre, és közöltem Istennel, élni fogok! Nem érdekel, mi volt a terve, vagy mit akar tőlem, mert én élni fogok! Akkor még a bibliai, vagy vallási értelemben hittem Istenben, még nem léptem a spiritualitás útjára... és egyszerűen közöltem Istennel, hogy rohadtul nem érdekel a mennyországa, akkor sem, ha ezért majd egyszer a pokolra kerülök! Mert én nem fogok meghalni, vagy legalábbis nem most! Meg fogok gyógyulni! Mosolyogtam. Ellentmondást nem tűrtem! Élnem kell! Hozzábújtam a kicsikémhez, és a fülébe súgtam. Minden rendben van kicsikém! Anya teljesen egészséges! És kísérlek életed útján még nagyon sokáig, mert szeretném látni, ahogyan felnősz, és megvalósítod az álmaid! 

És így tettem! Meggyógyultam! Mert nem volt más választásom, és nem tehettem mást! A muszáj nagy úr! Meggyógyultam úgy, hogy mindent akkor és úgy intéztem, amikor a gyermekem óvodában volt. Szinte semmit nem érzékelt az egészből. Mert nem szenvedtem! Nem voltam hajlandó szenvedni! Mint ahogyan azt sem voltam hajlandó elfogadni, hogy beteg vagyok! Egészségesnek véltem, és gondoltam magam! Élni akartam! És mire a műtétre került a sor, a zöld alma nagyságú daganatból már csak egy diónyi maradt! Ennyi!

Életem egyik legnehezebb időszaka volt az. Aztán még követte jó pár. Akkor ott Isten, sors, Univerzum először mutatta meg nekem, milyen csodákra is képes, vagy milyen csodákra vagyok képes, ha valamit eldöntök.

Ott akkor azon az éjjelen a csillagok alatt az életet választottam!  

Jól vagyok, egészséges vagyok, és lépkedhetek tovább életem útján kislányommal kézen fogva, hogy megéljük, átéljük a csodákat, és éljük az életet!