Társasjáték, társasjátékok. Már gyerekkorunkban is játszottunk. Azzal a különbséggel, hogy akkor valakinek nyerni kellett. A felnőtt fejjel játszott társasjátékokban pedig valójában nincsenek nyertesek, csak vesztesek vannak. Úgy veszít mindkét fél, hogy az egyik győztesnek véli magát. 

Az emberi kapcsolatokban számomra fontos az őszinteség. Még akkor is, ha néha bántó tud lenni egy egy mondat. De igenis kellenek azon emberek körém, akik őszintén el tudják nekem mondani, mit gondolnak az adott helyzetről a létezésemben. Mert van amikor szükségem van a meglátásukra, a gondolatukra. Mert néha oly szinten képes vagyok magam elbizonytalanítani, hogy kellenek a barátok. A barátok, az igaz barátok, akik kiutat mutatnak nekem, amikor elmém csapdájában vergődöm. 

Nézem a körülöttem lévő embereket. Figyelem őket. Nem ítélkezni akarok felettük, és nem bántani őket, egyszerűen csak nézni, figyelni, csendben, szavak nélkül. És hallgatom őket. Meghallgatom őket, anélkül, hogy tanácsot adnék, egyszerűen elmondom, én mit tennék, miként cselekednék. De van, amikor még ezt sem. Mert azt veszem észre, már az is megkönnyebbülést hoz a számukra, ha beszélhettek róla, ha elmondhatták valakinek. És általában maguktól jönnek rá a megoldásra.

Nézem a körülöttem lévő embereket, és az emberi kapcsolataikat. A kapcsolatokat, amelyek semmi másról nem szólnak, mint a hazugságokról, az álcákról, a kétségbeesett párkeresésről, és arról, hogyan és miként lehet a másikat a legjobban kihasználni, megalázni, elnyomni, lenyomni. ÉS hiába kérdezem tőlük,  jó e ez így nekik? A válasz mindig ugyanaz: 'Mások is ezt csinálják!" És ennyivel el is van intézve. És amikor elmondom, hogy számomra fontos az emberi kapcsolatokban, hogy egymást felemelve jussunk előrébb a magunk útján, nem ráerőltetve a másikra a mi akaratunkat, és életünket, csak néznek rám. Mintha nem erről a bolygóról származnék. "És ez működik?" kérdezik tőlem. Hát... bizony működik. Sokkal inkább, mint a hazugságok és a játszmák. Mert valljuk be őszintén, mindenki arra vágyik, hogy megmutathassa milyen is valójában. Mindenki a szíve mélyén vágyik  az őszinte szavakra, a tiszteletre. De hogyan várhatnánk el másoktól, hogy tiszteljenek, egészen addig, amíg mi nem tiszteljük magunkat? ÉS bizony a tiszteletbe, az önmagunk tiszteletébe beletartozik az is, amikor kiállunk magunkért. Amikor már kerüljük a játszmákat, a játékokat. Vagy, talán inkább itt kezdődik a tisztelet. Az önmagam tisztelete. Amikor felvállalom magam, mindig minden körülményben, és nem érdekelnek azon dolgok, hogy mások hogyan, vagy miként élik az életüket. Mert az az ő életük, azért ők tartoznak felelősséggel. Nekem pedig itt a saját életem, amiért viszont én felelek. És nem másoknak, hanem önmagamnak. Hiszen hosszú hosszú évtizedeken keresztül nem léteztem... sem mások, sem önmagam számára. Elnyomtak, és elnyomtam magam. Csak azért, hogy "minden" rendben legyen. Miközben semmi sem volt rendben.... minden rohadt... persze csak belülről. Kívülről minden olyan csodaszép volt! Mint a mesékben. Aztán megelégeltem a játszmákat, a hazudozást, magamnak! És elindultam, egy új élet, egy szebb élet, egy őszinte élet irányába. És most már elmondhatom, a lehető legjobb döntést hoztam meg. Tartoztam ennyivel magamnak! És a kislányomnak.

Sokan keresik a boldogságot. És feltételkehez kötik. Boldog leszek, ha új munkahelyem lesz. Boldog leszek, ha végre férfi, vagy nő lesz az életembe. Boldog leszek, ha... és jönnek a kifogások. Kifogásgyár! Nagy kifogásgyárosok vagyunk mi emberek! Keresik a boldogságot, miközben észre sem veszik, hogy a boldogság mindenhol ott van. Ott van körülöttünk a csodákkal együtt, és csak arra vár,  vegyük végre észre! Nem lehet boldog senki más által. Igazán nem lehet boldog. Mert mindig ott lesz a szívben a félelem, mi lesz, ha az illető már nem lesz? És magával viszi a boldogságot, a boldogságom? Valóban erre az illúzió boldogságra vágyunk? Más által teremtett világba akarunk boldogok lenni, még annak árán is, ha önmagunkkal közben folyamatosan megalkuszunk? Nem tehetjük le a boldogságunkat valaki más kezébe! Meg kell tanulnunk boldognak lenni! Boldognak a saját életünkbe, a saját létezésünkbe! Isten, sors, Univerzum, Szellem mindent megad, hogy ezt megtegyük, megtanuljuk. De amíg süketek és vakok vagyunk, addig még ők sem tudnak semmit sem tenni! 

Nem boldoggá kell a másikat tenni, hanem megosztani vele a boldogságot! Nem csodákat kell számára adni, hanem megmutatni neki, hogy az élet, a létezés tele van csodákkal! De ehhez az kell, hogy legyen egy életünk! Egy saját életünk! Olyan amelyet szeretünk élni, és nem csak túlélni! Kell, hogy legyen az életünk, amelyben mosollyal tudjuk álomra hajtani a fejünket minden este azt mondva őszintén, tiszta szívből, hogy köszönöm ezt a csodás napot, amelyet magam mögött tudhatok. Kell,  hogy legyen saját életünk!

A boldogság mindannyiunknak jár! Csak el kellene végre hinnünk, és nem feltételekhez kötnünk! Ilyen egyszerű.

Abba kellene hagyni a játszmákat, a játszmázást. És abba kellene hagynunk végre a hazudozást önmagunknak! Élhetjük az életünket a facebookon, azt számolva, hogy egy egy fotóra mennyi like-ot kapunk. De szerencsére az élet ennél többől áll. Kiírhatjuk az üzenőfalra százszor és ezerszer, hogy mennyire  boldogok vagyunk, miközben tudjuk a szívünk legmélyén, hogy hazugság minden. Az emberi kapcsolataink, a családi kapcsolataink, a házasságunk! De sokkal egyszerűbb kiírni a virtuális világba a hazugságokat, mert talán azt gondoljuk, ha elégszer ismételjük őket, akkor igazzá válnak. Sokkal egyszerűbb kiírni, mint szembe nézni a hazugságokkal. Csak egyet ne felejtsünk el. Az élet nem a like-okról szól! És éjjel a sötétben, amikor a lélek nem tud a virtuális világba menekülni, akkor ott maradunk vele kettesben. És a lélek szeretne szabad lenni! Megszabadulni a hazugságoktól, a játszmáktól! Megszabadulni mindentől, ami visszafogja őt attól, hogy megvalósítsa azt, amiért leszületett erre a Földre. És amikor a lélek sír, annál rosszabb érzés nincs... tudom, átéltem ezerszer, több ezerszer. 

Merjük abba hagyni a játszmákat, és merjük abba hagyni a hazugságokat! Merjünk szembenézni önmagunkkal! Mert itt kezdődik az élet! A saját életünk. Amikor mindent azért teszünk, hogy megvalósítsuk magunkat, és nem azért mert valaki másnak, vagy másoknak tetszeni fog.

Merjünk önmagunk lenni! Ebbe a világba! Mert a világ olyan, amilyenné mi tesszük! És, ha felvállaljuk magunkat egyes szám egyes személyben, azt fogjuk észre venni egyre több olyan emberrel találkozunk, akik szintén ezt teszik! Élnek játszmák és hazugságok nélkül, őszintén! Élik az életüket, a saját életüket, mert VAN életük! ÉS boldogok. Boldogok akkor, ha épp egyedül vannak, boldogok akkor, ha süt a nap, boldogok akkor, amikor esik az eső! Mert minden meg- és átélt pillanat ott rejti magában a szépséget, és a boldogságot!