Betegek vagyunk. Drága gyermekem nagyon ritkán szokott beteg lenni, megkímélve ezzel engem is, az aggódástól, a féltéstől, az éjjeli fentlétektől. De egy reggel úgy ébredt, hogy fáj a hasa, homloka pedig tüzelt. Amikor azt mondja beteg, ő valóban az, és nem megúszni szeretné a napi kötelezettségeit. Aludj akkor tovább mondtam neki, miután azért egy lázcsillapítóval siettem a segítségére. Sikerült teremtenie magának egy jó kis vírusos megbetegedést. Én általában távol tartom magam ezektől a dolgoktól. Most mégis az történt, hogy csatlakoztam hozzá. Így arra eszméltünk, hogy kettőből ketten képtelenek vagyunk magunkat ellátni. A lázban egyetlen pozitív dolog volt: Legálisan fekhettem az ágyamban egész nap. Lelkiismeret furdalás nélkül. Bár már hozzászoktattam magam ahhoz, hogy amikor épp nem dolgozom, élvezni tudjam a semmit tevést.... aggódás nélkül. Most még inkább meggyőzhettem egómat, hogy felesleges bárminemű harc... negyven fokos lázzal megmozdulni is nehezemre esett. 

Olyan sok sok éve élünk kettesben a gyermekemmel, hogy nekem ilyenkor eszembe sem jut segítséget kérni. Nem érdekelt, hogy nem tudom ellátni a napi feladataimat... volt már ilyen máskor is. Mivel más nem fogja helyettem megcsinálni, így nem is fektettem bele energiát, hogy azon aggódjak, ma nem lesz felporszívózva, vagy esetleg ma nem lesz felmosva. Örültem annak, hogy el tudtam látni a kicsikémet, és az állataimat. Még összeszedtem annyi energiát, hogy kenyeret hozzak a háztartásba, anélkül nehezen oldottuk volna meg, hogy élelemhez jussunk. És ennyi. A pékségbe eljutás is olyan erőfeszítésembe került, mintha a Himaláját másztam volna meg. Két napig nem igazán tudtam melyik dimenzióban, és melyik bolygón is vagyok. 

Csengett a telefon. Barátnőm hívott. Elújságoltam neki, hogy épp problémás a lét mifelénk, de semmi komoly.. próbálok nem dinót játszani és kihalni. Pár óra múlva visszahívott, hogy van-e szükségem segítségre. Kell -e vásárolni valamit nekem, vagy tehet- e értem, értünk valamit.

Elcsodálkoztam a kérdésen. Tőlem nem szokták megkérdezni, van-e szükségem valamire, kell-e segítség. És én ezt nem is várom el senkitől. A régi életemben olyannyira megszoktam, hogy mindent egyedül kell intézzek, hogy meglepődtem a kérdésen. És azon még jobban, hogy akár megtehetem ezt is. Hogy lenne kit felhívjak, hogy nem mindig mindent csak és kizárólag nekem, magamnak kell megoldjak. Hogy néha van kihez fordulni, ha épp nem vagyok jól. Mert már nem a régi életemben vagyok. És már nem várja el tőlem senki, hogy mindent mindig egyedül oldjak meg. Még meg kell szokjam ezt az új érzést. Hogy nem kell minden erőmet összeszedve kimászni az ágyamból. Mert már telefonálhatok, hogy légy szíves... segíts! 

Olyan nehéz ez nekem. Nehéz és ugyanakkor csodálatos érzés is. Hiszen már nem vagyok egyedül! Hiszen már vannak körülöttem BARÁTOK! Igaz barátok, akikre számíthatok. A régi életemben mindig csak rám számíthattak. Mindig ott voltam, amikor azt éreztem el kell még egy kéz. De amikor nekem lett volna arra kérésem, hogy támogatás kellett volna, elfogytak a barátok... a barátoknak nevezett lelkek, akik igazából csak a maradék energiámat szívták, azt viszont nagyon hatékonyan.

Oly annyira hozzászoktam ahhoz, hogy nincs kihez forduljak, hogy már azon is elcsodálkozom, hogy egyáltalán lenne kitől segítséget kérnem. Oly annyira megszoktam, hogy egyedül vagyok, kettesben a kislányommal, hogy nem tudom, hogyan kell segítséget kérni! Milyen érdekes! Meg kell tanuljak segítséget kérni... és nem csak nyújtani. El kell, hogy higgyem, hogy megtehetem, hogy nem szedem össze magam, mert vannak körülöttem barátok, akik engedik, hogy egy kicsit rosszul érezzem magam, és ha kell felugranak egy fél kiló kenyérrel, vagy egy doboz teával. 

Milyen érdekes az új életem. Meg kellet tanuljak élni! Meg kellett tanuljam, hogy az élet minden pillanata maga a csoda! Meg kellett tanuljam, hogy hogyan is éljek úgy, hogy már nem kell engedély semmihez. Meg kellett tanulnom, hogy kiléphetek az utcára félelem és aggódás nélkül.  Meg kellett  tanuljam élvezni, hogy épp nem a négy fal között vagyok. Sokáig voltam a félelem rabja. Oly hosszú hosszú időn át voltam fogoly, hogy nem tudtam mit kezdeni a szabadsággal. Még oly sokáig volt bennem rettegés. Pedig akkor már a perceimmel, az óráimmal én rendelkeztem. Nem tartoztam senkinek sem elszámolni valóval. Mégis nehéz volt elhinnem, hogy SZABAD vagyok! Nehéz volt elhinnem, hogy azt tehetek, amit akarok! 

És most, hogy már megtanultam ezen dolgokat, itt egy újabb feladat a számomra. Meg kell tanuljam, hogy már számíthatok másokra! Meg kell tanuljam, hogy néha lehetek elesett, lehetek gyenge.... néha lehetek egy törékeny nő, édesanya, akit a negyven fokos láz levert a lábáról. És már nem kell mindenáron mindent megoldanom! Mert már itt vannak körülöttem az én drága barátaim, akiket felhívhatok, anélkül, hogy azt a szememre vetnék! Milyen nehéz is, milyen nehezemre is esik kimondani: Kérlek segíts!

De ugyanakkor nagyon jó érzés is! Mert már más az életem! Már van életem, és már vannak barátaim! És talán Isten, sors, univerzum, most azért adta ezt a helyzetet, hogy végre megtanuljam kimondani ezen szavakat: Kérlek segíts! 

Mert az életben meg kell tanulnunk nem csak adni, hanem elfogadni is. Elfogadni a segítséget, amelyet szeretetből, önzetlenül adnak, nyújtanak nekünk. Hiszen az élet is az adás kapás nagy körforgása! És néha ki kell mondani: Kérlek segíts! 

Köszönöm Isten, sors, Univerzum, hogy ilyen csodálatos tanításokban lehet nap, mint nap részem! Köszönöm az életem, és köszönöm az életet!