Sípszó ébresztett álmomból. Sms. Azon tűnődtem, amíg kerestem a telefonom, hogy vajon szombat hajnalban ki küldhet nekem sms-t. Csak egy szó volt: "Hiányzol." Rég elveszettnek hitt, felső tízezer béli "véletlen" ismerősömtől jött eme üzenet. Akaratlanul is mosolyogni kezdtem. Annyira két különböző világban élünk, más más értékrendekkel, és más más céllal, hogy abban a hitben voltam, mi soha többé nem fogunk beszélni egymással, ahogy rendeződött az az ügy, amiért nekünk, decemberben, ha csak egy rövid időre is, kapcsolatban kellett legyünk egymással. Bár még félálomban voltam, mégis válaszoltam neki: "Ezzel csak a hiányomat teremted újra és újra!" És megtoldottam egy mosolygós jellel. Az elmúlt napok láza következtében még nem teljesen tudtam, melyik dimenzióban is vagyok. Pár percre rá kedvenc zeném jelezte, hogy bejövő hívásom van. "Egy te is nekem bőven elég lett volna!" hallatszott a vonal túlsó végéről egy kedélyes hang. "Mi van, nem tudsz aludni? Én azért tudnék?" mondtam neki.... Nem voltam mérges, valahogy jól esett hallani őt.

"Olvastam az írásodat, és valamiért az a gondolatom támadt, hogy beszélnem kell veled!" 

"És ezt nem tudtad volna reggel kilenckor, esetleg tízkor kivitelezni?" kérdeztem tőle

"Hiába a türelem sosem volt az erősségem!" -láttam magam előtt az arcát, ahogyan mosolyog. És én is mosolyogtam. "Szükséged van valamire?" -jól esett eme kérdése. Pont tőle a felső tízezer egyik aranyifjújától, akinek igazából semmi köze ahhoz az élethez, amelyben én élek. 

"Hát igazából, nem porszívóztam, nem volt erőm semmihez sem, és főzni sem főztem!" - vicceltem. Hiszen tudtam, hogy Ő biztosan nem fog átszaladni hozzám az értékes budai lakásából, hogy felporszívózzon, és megfőzzön nekem, nekünk. 

"Ha mondod a címet, max fél óra is ott vagyok!" -jött olyan hirtelen a válasz, hogy meglepődni sem volt erőm. 

"Te... idejössz... és felporszívózol? -értetlenkedtem. Ez a jelenet ahogyan megelevenedett lelki szemeim előtt abszurdabbnak tűnt, mint én a legalja romkocsma bejáratánál francia barátommal beszélgetek című egyfelvonásos. "Tudod egyáltalán, mi az a porszívó? " próbáltam elhárítani az ajánlatát. Két világ... két teljesen különböző, oly más világ. A hatvanmilliós budai lakásból belecsöppenni egy kicsinyke  kertvárosi ház otthonába... hát nem is tudom... nem voltam benne biztos, hogy fel vagyok én erre készülve. És arra, amit tőle kapnék, hallgatnék. Arról a világból amelyben él. Ahol a pénz a minden. Ahol igazából nincsenek érzelmek, csak valami egészen más. Az ő világa. Nem akarom megváltoztatni, tiszteletben tartom, csak nem biztos, hogy én azt szerettem volna szombat hajnalban, hogy ő akarja megváltoztatni mindazt, amiben én hiszek, ami az én létezésem. "Van négy kutyám, és egy rahedli macskám!" mondtam neki tovább, hátha ezzel elrettentem.

"Vegetáriánus vagyok, nem fogom megenni őket" érkezett a válasz. -ekkor már tudtam, hogy ő olyan sziklaszilárdan elhatározta, hogy valamiért ismét belép az életembe, hogy mondhatnék bármit, ő akkor is megjelenne. És az sem érdekelné, hogy a legkevésbé sem várom. Így beleegyeztem a látogatásba, felhíva szíves figyelmét, hogy a százezres öltönyeit most hagyja otthon, és a lehetőségeihez képest "játszó" ruhában jelenjen meg. 

Valahogy nem érdekelt, hogy megint látni fogom. Nem estem pánikba, nem rettentett el mindaz a társadalmi béli különbség, amely kettőnk között tátongott, hatalmas átívelhetetlen szakadékként. Már azon elcsodálkoztam amikor belépett az otthonomba, hogy nem riasztotta el a sok kutyám. Leült az asztalomhoz. És nekem most ez is olyan természetesnek tűnt. Hogy ő itt van. Az otthonomba. Az életembe. A felső tízezer arany ifja. 

"Mi baja ennek a kutyának?" -kérdezte Tapira tekintve. Tapi ilyen. Tapi valaha kóbor kutya volt, és erről az időről még cipel magával egy két terhet. Ami azt jelenti, hogy folyamatosan nyikorog, mint egy rozsdás ajtó, és vakarózik. Illetve csak a vendég megérkezését követő kb. 10 percet szánja ennek a mutatványának. Bár ez épp eléggé idegesítő. Bár azt veszem észre, engem ez jobban zavar, mint azokat, akik belépnek otthonomba. "Jó ez a ház! Nem tudom, van benne valami! Bár mondjuk a Te házadról beszélünk, az lenne a fura, ha nem lenne benne valami olyan, amit megfogalmazni sem tudok." kezdte a beszélgetést. 

"Te azért jöttél el a világ másik végéről, egy másik világ végéről, egy másik dimenzióból, hogy  megnézd az otthonom?"

"Igazából, azért jöttem, mert amióta eltűntél az életemből, teljesen unalmas emberekkel találkozom, és teljesen unalmas életet élek.  Hiányoznak a nagy nevetések, a nagy beszélgetések, a világot megváltó eszme futtatások, és hiányzik az a fajta őszinteség, amit Te képviselsz. Hiányzol! És csak el akartam mondani neked, hogy nem megbántani akartalak az utolsó beszélgetésünkkor. Egyszerűen csak kicsúsztak a mondatok a számon. " - hát biztos érdekes egy beszélgetés volt az utolsó. Amelyben gyakorlatilag le semmizett, le senkizett  csak azért, mert nekem egy idős kis autóm van, ő pedig egy több tízmilliós gépjármű boldog tulajdonosa volt. Nem haragudtam rá. Sosem haragudtam rá ezért. Miért is tettem volna. Hiszen ez az ő véleménye volt. Nem mondom, hogy egy párszor nem jutottak eszembe mondatai, és nem bántottak valahol a szívem mélyén, de megpróbáltam nem energiát fektetni ebbe az egészbe. 

Együtt töltöttük az egész délelőttöt. És még számmora is meglepetésként szolgált, hogy valóban felporszívózott,  (szerintem életében először látott porszívót testközelből :D) és főzött valami, olyan megjegyezhetetlen nevű ételt, ami viszont nagyon ízletes volt. 

"Honnan jön a hited? Honnan hiszed oly erősen, hogy szinte már tudod, hogy az életben minden, ami jó, és amire vágysz be fog következni? Honnan van ez az erő?" - láttam rajta, hogy valóban őszintén gondolja a kérdést, és valóban kíváncsi a válaszomra.

"Ezt hívják reménynek. Reménynek és hitnek. Mert ha nem hinném, és nem tudnám, akkor értelmet veszítené mindaz, amit eddig tettem, amit eddig cselekedtem. Akkor feleslegessé válna minden. És az nem lehet. Nem lehet, hogy mindaz, amiben hiszek, hazugság legyen! Egyszerűen nem lehet! Mert nem és kész! Mert, ha az lenne, akkor nem történt volna minden úgy az életemben, ahogy, és akkor nem kellett volna, hogy eldobva, hátrahagyva mindent kisétáljak a régi éltemből. Mert akkor nem kellett  volna eljöjjek. Ha a szívem és a lelkem nem érezte volna, nem tudta volna oly nagyon, nem remélt volna, akkor nem szedtem volna össze minden maradék erőmet, hogy kiszabaduljak, hogy elszabaduljak! Akkor feladtam volna, mint ahogyan 15 éven keresztül nap, mint nap feladtam. Mert akkor azt gondoltam, nekem nem jár több, nekem ennyi! Remény! Reménynek hívják mindezt. És azóta Isten, sors, Univerzum már bebizonyította nekem egy jó párszor, hogy milyen jó is, hogy megtettem a kezdő lépést. Hogy végre majdnem két évtized után megleltem azt az egyetlen okot, amiért értelmét láttam az indulásnak, és végre elfelejtettem, elengedtem minden más egyéb kifogásomat arra, hogy maradjak. Ha nem lett volna  a remény, és nem lett volna a hit, akkor már nem élnék. Megölt volna a saját éltem! És nem lehet, hogy enélkül éljek! Enélkül nem tudnék életben maradni!

Mosolygott. Nem tudom mi jutott el tudatáig abból, amit mondtam neki. "A remény! A remény rabjai vagytok! -mondta nekem. Nem tudom, hogy volt e szánalom a hangjában, ha volt is nem akartam ezt most kiérezni belőle. Nem akartam, hogy újra "fájdalmat" okozzon nekem , és nem akartam egy ilyen szép délelőttöt tönkretenni. És nem engedtem meg neki sem, hogy tönkretegye. 

"Inkább legyek a remény rabja, mint cél nélkül, a szürkeségben élve túléljek! Éltem így épp eleget. Már nem akarok így élni! Már észre szeretném venni a csodákat, a szépséget, az álmokat! Már álmodni szeretnék! Álmodni, és tudni, hogy mindez egyszer majd valóra válik!"

"Igen? Ezt szeretnéd? Miközben itt ülsz, mosolyogsz, mesélsz nekem az életed nagy igazságáról, addig Te egyedül vagy, gyakorlatilag semmid nincs, miközben nekem, aki annyira racionálisan tervezi az életét, mindenem megvan!" - hát ez volt az a mondat, amikor meg kellett volna kérjem, hogy álljon fel, és távozzon. De nem tettem. Mert nem akartam, hogy megint azt érezze, győzött. Legyőzött a racionális érveivel, és az ő szemszögéből igaznak hitt gondolataival. És talán igaza is volt. Ha nagyon csak és kizárólag a "fizikai" síkra koncentrálunk, akkor bizony minden szava igaz volt. De nekem ennél több az életem. Sokkal több. 

"Igen... mégis szombat hajnalban nekem küldtél sms-t, és nem a Te világod béli emberek valamelyikének, és most mégis itt ülsz az otthonomban, miközben sértegetsz, megkérdőjelezel engem, a hitem! És azt gondolod, azt véled igaznak, amit Te mondasz. És eszedben sem jut belenézni egy kicsit abba az életbe, amit én élek, abba a világba, amiben én vagyok. Csak állsz a két világ határán tátongó szakadék szélén, ami egyébként nincs is, csak Te akarod szakadéknak látni, mert attól félsz, ha besétálnál az én világomba, a Te eddigi létezésed veszítené el minden értelmét! Inkább legyek a remény rabja, mint éljek a szürkeségben, a reménytelenségben, a túlélésre hajtva! Mert éltem már így épp eleget. A fél életem erről szólt! És ez nem rabság! Ha már a remény is meghalna, akkor tényleg a semmi maradna! A nagy semmi! Miért hiszed azt, hogy a Te világod jobb, mint az enyém, pusztán azért mert más? Miért ítélkezel felettem, miközben kétségbeesve kizársz minden nem racionális dolgot az életedből? És, ha a Te életed annyira tökéletes, akkor miért ülsz most itt velem szemben? Miért jelentél meg újra a létezésemben, hogy megint megpróbálj megsérteni, elvenni tőlem valamit, ami talán nem is az enyém? Itt ülsz, és megpróbálsz meggyőzni arról, hogy ellentétben velem Te mennyire tökéletes vagy! És ezt teszed bántón. Miért? Azt gondolod, ha elégszer elmondod nekem, akkor talán Te magad is el fogod hinni! Rendben! Van egy tökéletes életed! Örülök neki! De ne próbáld meg lerombolni az enyémet! Mert ehhez még neked sincs jogod! És egyébként meg nem is fog sikerülni! Tudod... hit... remény... rabság nélkül! Mert nekem van ilyenem. És egyébként neked is! Különben nem itt lennél! És nem velem lennél! 

"Sajnálom"- nézett maga elé. Tekintete kerülte az enyémet. Talán tényleg sajnálta a szavait. De most ezen szavak lehullottak rólam. Nem bántottak meg, nem bántott meg, talán nem is akart, egyszerűen csak ezen gondolatokat tartotta igaznak, és ezeket elmondta nekem. És ezért, vagy talán épp ezért nem is haragudtam rá.

Átöleltem őt, és visszaölelt. Évek óta nem volt részem ilyen ölelésben. Csak álltunk a nappaliban ölelkezve... és a két világ, az övé és az enyém, ott akkor azokra a percekre eggyé vált. Ott azokban a pillanatokban nem számít társadalmi rang, és nem számított semmi, ami csak ebben a "fizikai" világban van. Átléptük, átsétáltunk a szakadék felett, hogy a lelkeink betekintés nyerjenek valami tökéletesbe. Aztán elmúlt a pillanat varázsa, és ő kisétált az életemből megint. Nem tudom jönni fog-e újra, nem tudom, adhat-e még nekem valamit, vagy én adhatok-e neki valamit. Amikor megjelenik, mindig megpróbál feldúlni valamit a lelkemben... de ez már nem sikerül neki. Talán nem is ez a célja... talán csak kérdései vannak, mint mindannyiunknak, és keresi rá a válaszokat, mint mi mindannyian. És talán eljut majd egyszer odáig, hogy ezt ne úgy tegye, hogy harcol másokkal, és harcol önmagával. És talán eljut egyszer oda, hogy a reményt, a hitet, a reménybe vetett hitet nem rabságnak véli, hanem valami csodának, ami akkor is erőt ad, amikor az ember azt érzi, nem képes tovább haladni élete útján.