Az élettől ajándékba kapott napok. Amikor látszólag nem történik semmi. Az élet adta ajándékok ezen napok, amikor időt lehet szakítani önmagunkra, az életünkre, a gondolatainkra. Ma nem jött hozzám. Tudtam, hogy így fog történni, mégis azért titkon reméltem, hogy besétál otthonom ajtaján. Nem vártam, csak reméltem. Szerettem a vele töltött percek szépségét, a nagy beszélgetéseket, szerettem a közelében lenni, és szerettem, ha mellettem van. De ő most visszasétált a régi életébe, és ezáltal én is "egyedül" maradtam. Mégsem fájdalmas egyedüllétről van most szó. Egyedüllétről, amelyről tudtam, hogy így kell lennie. Egyedüllétről, amely most arról szól, hogy a legnagyobb szeretetben elengedjük a másikat, és nem sikítunk utána, nem kiáltunk utána. Engedjük, hogy egyedül legyen, és engedjük, hogy mi magunk is egyedül legyünk.

A régi életemben nem tudtam, mit jelent a szeretet szó. Csak azt hittem, hogy a szeretet azt jelenti amiben részem volt, holott visszatekintve manapság már tudom, az minden volt, csak szeretet nem. 

Akartam, hogy szeressenek. Akartam, hogy mindenki szeressen. Már gyerekként ki voltam éhezve a szeretetre. Mindig mindent úgy tettem, hogy engem csak szeretni lehessen. A legjobb gyermek voltam a világon, a lehető, vagy létező legjobb. A legjobb tanuló, aki mindig minden versenyen részt vesz, közösségi munkát vállal, és mindent megtesz. Mindent megtettem, hogy megfeleljek másoknak. És meg is feleltem. Ezáltal nem alakult ki bennem semmi vágy arra, hogy ki merjek állni önmagamért, hogy el merjem mondani a véleményem, ha az nem egyezett a másikéval. Mert azt akartam, hogy szeressenek, és azt hittem, a szeretet nem összeegyeztethető azzal, ha ellent mondok, ha kiállok magamért. Ezért már gyerekkoromban megtanultam elnyomni a lelkem és elnyomni a szívem. Létezni egy légüres térben, ahol mindenki szeret. De csak később jöttem rá, hogy, ha mindenki szeret, akkor igazán senki sem.  Mert nem lehet, hogy mindenki szeressen, és nem lehet elérni a szeretet, ha önmagamat háttérbe szorítva, csak egy olyan arcomat mutatom, amely lehet, hogy igazából nincs is, de azt akarom, hogy szeressenek, ezért ezt mutattam. 

Felnőtté válásom során már tinédzserként is ebben léteztem. Éheztem a szeretetre, és minél inkább mintegy koldusként, a szeretet koldusaként vágytam rá, hogy szeressenek, annál kevésbé kaptam ezt meg. 

Feküdtem az ágyon, és sírtam. Tizenöt, vagy talán tizenhat éves lehettem. Nem tudtam ki vagyok, merre tartok, mit is szeretnék az élettől, azt sem tudtam, az élet szeret-e engem, és akarja-e, hogy részem legyen benne. Fizikai betegségekben jelezte a lelkem, hogy szabadulni akar. Szabadulni ebből a létezésből, mert nem bírja tovább. Szabad akartam lenni, önmagam tettem rabbá, és a lelkem menekülni akart, segítségért kiáltott. Az akkori osztályfőnököm ült az ágyam mellett, és letörölte a könnyeimet. Annak előtte soha senki nem törölte a könnyeimet, soha senki nem vigasztalt meg, ha bántott, vagy fájt valami. És én csak feküdtem az ágyon, és szerettem ezt a pillanatot. A szeretet tökéletes megnyilvánulásának véltem, hittem, tudtam. Akkor arra gondoltam, talán ilyen lehet az anyai kéz simogatása. Nekem előtte nem volt benne részem. Tizenöt éves koromban még nem tudtam, milyen az anyai kéz ölelése, biztonságot adó szeretete. Akkor, ott azon az ágyon kellett, hogy megéljem, hogy megtapasztaljam. 

Hosszú hosszú évekig mások mondták meg nekem, mit tehetek, mennyit érek, hogyan éljek. És én nem lázadtam, nem tettem ellene semmit, mert azt szerettem volna, hogy szeressenek! Így váltam férjes asszonnyá. Mert már menekülni akartam abból az életből, amelyben addig részem volt. És akkor azt hittem, azért küldte nekem az ég ezt a férfit, hogy megmentsen. És én hittem, hogy megment. Nagyon hittem ebben, és abban is hogy szeret. És mindent megtettem, hogy szeressen. Mindent. Mert, ha a lelkem könyörgésére, mégis fellázadtam, akkor annak nagyon nagy ára volt. Testi és lelki sebhelyek hordozzák magukon az árát. 

Később már tudtam, hogy az élet ismételte önmagát. Édesanyám által nyújtott lakásból menekültem a nővéremhez. Így már nem édesanyám mondta meg nekem mennyit érek, mit tehetek, hanem a testvérem. A testvéremtől pedig belemenekültem egy férfi karjaiba. Így már nem a testvérem mondta meg nekem, mit tehetek, mennyit érek. A szereplők ugyan változtak életem színpadán, és a díszlet is, de a történet ugyanaz volt. És én nem tettem semmit, hogy kilépve ebből a közegből, merjek élni! 

Hányszor, de hányszor könyörögtem a volt férjem bocsánatáért, azért mert tettem valamit, ami neki nem tetsző dolog volt. És én magam hibáztattam minden egyes ütésért, minden egyes szóban elhangzó bántásért, amely nem a testem, hanem a lelkem sebezte. Mert azt hittem nem vagyok elég jó, hogy szeressen. Azt hittem, ha könyörgök,akkor majd szeretni fog. Azt hittem az én hibám, amiért így bánik velem, mert nem vagyok elég jó, mert nem vagyok eléggé szerethető. ÉS én szeretet akartam. 

Talán akkor jöttem rá, mi is a szeretet, amikor gyermeket vártam, és amikor megszületett a kislányom. Ő kapta mindazt a szeretet, ami bennem volt, de nem tudtam oda adni senkinek. Ő tanított meg engem szeretni, és ő tanította meg azt milyen is az önzetlen szeretet. Csodát, reményt, és hitet hozott magával az életembe, amikor engem választott édesanyjának. Csodát, hitet, reményt és erőt. Erőt az életben maradáshoz, erőt, hogy végre változtassak! Erőt, hogy hallgassak a lelkem és a szívem hívó szavára! Mert várt az utam! Várt az élet rám. Ott állt előttem, és nekem csak egy apró lépést kellett megtegyek. Egy apró lépést, amelyre éveken keresztül képtelen voltam. 

Indulni készültem az életemből. Indulni a régiből, mert elegem lett az ütésekből, elegem lett az érzelmi zsarolásokból, és elegem lett, hogy túléljek! Már nem akartam túlélni! Élni akartam! Feküdtem életem mocskában, a romokban, a hazugságokban, a fájdalmakban. Feküdtem, és megadtam magam a létezésnek, megadtam magam Istennek, sorsnak, Univerzumnak. Mert elfogyott az erőm! Már nem akartam semmit. 

És akkor lépett be egy másik férfi az életembe. És én azt hittem, majd ő lesz, az aki megment saját magamtól, és megment a saját életemből. És ő is mindent elkövetett, hogy ezt a hitemet életben tartsa. "Melletted leszek, mutatom az utat, támogatlak!" Hazugságok voltak a szavai, mint ahogyan hazugság volt az addigi létezésem is. De kellett nekem ez a hazugság! Kellett, mert ez is hozzájárult ahhoz, hogy végre rádöbbenjek, végre felfogjam, hogy senki nem fog megmenteni, ha én nem akarom megmenteni saját magam! És ahogyan lenni szokott, a férfi eltűnt az életemből, hátrahagyva maga után a félelmet, azt aggódást, a kétségbeesést,amely a lelkemben dúlt. Ez volt a végső kegyelem döfés a számomra, és a régi életem számára. Meghaltam. Akkor és ott meghaltam. Azt akartam, hogy szeressen, hogy végre valaki igazán szeressen, és adjon nekem egy olyan életet, amelyre vágyom, amelyre mindig is vágytam. És hányszor hittem azt, hogy azért ment el, mert túl jó volt hozzám. Hányszor hittem azt, hogy azért ment el, mert nem voltam méltó a szeretetére. Hányszor, de hányszor könyörögtem neki, hogy szeressen engem, hogy jöjjön vissza hozzám. És hányszor, de hányszor könyörögtem neki, hogy engedje, hogy szeressem. A szeretet koldusaként már nem arra vágytam, hogy szeressen, megelégedtem volna pusztán annyival, hogy én szerethetem őt. És könyörögtem.

Egészen eddig olyan voltam az életemben, mint egy szerencsétlen kutya, akit kidobtak az útszélén. Futottam inden autó után, szívemben reménnyel, hogy talán valaki most megszán, felvesz a kocsijába, és végre békében élhetek, végre biztonságban lehetek. De bármennyire is szerettem volna, hogy ez történjen.... nem érkezett el ez a pillanat. És akkor feladtam. Lefeküdtem életem padlójára, és már nem könyörögtem, már nem akartam szeretni, és már nem akartam, hogy szeressenek.  Feladtam. És csak annyit mondtam, Isten, Sors, Univerzum, rendelkezzetek az életem felett.

És ekkor összeszedtem minden erőmet, és útra keltem. Útra keltem egy szebb és egy jobb élet reményében a kislányom kezét fogva, ölembe a kiskutyámmal. Hátrahagyva mindent, és mindenkit.

És manapság már érzem a szeretetet. Manapság már tudom, mi is az a szeretet. És manapság már nem könyörgöm a szeretetért. A szeretet vagy van... vagy nincs. Sem kiérdemelni, sem kikönyörögni nem lehet. 

Már nem futok saját életemben, már békére leltem. Békére a lelt a szívem, és békére lelt a lelkem. Álmodtam egy új világot magamnak,  és beléptem rajta. És megbocsátottam. Megbocsátottam a múltam minden egyes szereplőjének. És megbocsátottam magamnak is. Ez volt a nehezebb feladat. Megbocsátani önmagamnak, és megszeretni azt a valakit, aki valaha én voltam.  Aki a szeretet koldusaként mindent megtett, és bármit eltűrt, hogy szeressék. Megbocsátottam annak, aki valaha voltam, és már tudom őt szeretni. Szeretni a múltammal együtt, mert ezen történések is kellettek ahhoz, hogy most itt ülhessek, és írhassak az élet csodáiról, szépségeiről, és a szeretetről. A szeretetről, amelyet nem kell kikönyörögni, a szeretetről, amelyet nem kell kiérdemelni. A szeretetről, amely őszinte, mély és tiszta. A szeretetről, amely mindannyiunknak jár!