Számomra a gyermekem Isten, sors, Univerzum ajándéka. Már a fogantatása is csodának számított, mert sok sok év küzdelme után kellett beletörődjek abba, hogy én soha nem leszek képes életet adni egy gyermeknek. Beletörődtem, és aztán egyszer csak kiderült, hogy pici szíve már ott dobog az enyém alatt. 

Ahogyan lenni szokott, életet adtam neki, és kísérem őt élete útján, segítve, támogatva, szeretve, óvva. Ő adott nekem erőt, amikor már azt hittem, nem tudok tovább létezni. Ő volt, akiért elindultam egy ismeretlen úton. Születése óta kéz a kézben megyünk az életünkben megoldva a kisebb nagyobb feladatainkat a lehető legnagyobb szeretetben. Tőlem ő sohasem hallotta, hogy "azért, mert én azt mondom!" vagy "mert én vagyok az anyád!" de olyan mondat sem hangzott el soha a számból, "Amíg az én kenyeremet eszed, addig azt teszed, amit én mondok!" Én így nőttem fel! Nem lehetett saját véleményem, saját elképzelésem.  Tudatosan más utat választottam a gyermekem neveléséhez. Vezéreltek az égiek, tettem, amit a szívem diktált! Sosem bűntettem! Dicséretet annál többet hallott! A gyermekkoromban lerombolt önbecsülésemet, önbizalmamat visszaszerezni az egyik legnehezebb feladat volt a számomra, és még most is akad vele teendőm. Valahogy mindig azt hittem, úgy gondoltam, én nem vagyok elég jó, engem nem lehet szeretni, én nem viszem semmire! És én azt szerettem volna, vagy azt szeretném, hogy a gyermekem tudja, milyen értékes is Ő! Azt szeretném, hogy úgy nőjön fel, hogy egészséges önbizalommal rendelkezik, mert úgy gondolom, ez az egyik nagyon fontos alkotó eleme a sikeres életnek! Az önbizalom! Az önbizalom, és a megfelelési kényszer nélküliség, amikor az ember úgy éli, úgy élheti az életét, hogy nem érdekli, ki mit gondol róla, egyszerűen megy, amerre vezérlik. És ennyi! 

A tanulást sem erőltettem soha nála! Nekem mindig stressz volt az iskola, a felelés, mert én nem vihettem haza ötösnél rosszabb jegyet, mert annak nagyon súlyos ára volt. Nálunk a gyermekkoromban szinte mindennaposak voltak a testi és a lelki terror! És én nem ilyen életet szántam a gyermekemnek! És ezért tudatosan letettem a családi mintákat! Mert az én kislányom ennél többet, és jobbat érdemel! Megküzdöttünk annyi nehézséggel! És nagyon ügyesen szervezi a kis életét. Nekem fontos az is, hogy mindent megbeszéljünk, kikérjem a véleményét egy egy fontos döntés előtt, amely mindkettőnket érint, persze vigyázva arra, nehogy kényszernek érezze ezt, vagy esetleg attól kellene tartania, ha nem a legjobb döntésünk születik, akkor az az ő felelőssége, hibája! Már kicsi kora óta azt próbálom neki elmagyarázni, hogy nincs rossz döntés, vagy jó döntés! Döntés van! ÉS a döntésünknek megfelelően fog aztán szépen alakulni minden! Számára itt vagyok én példának, néha másképp kellett volna döntsek, de nem kesergek ezen, hanem az adott helyzetből hozom ki a legjobbat, és aztán megyek tovább, levonva a megfelelő következtetést, megtanulva a leckét!

A közös hobbinkat neki köszönhetem. Ő volt mindig is csodálatos kapcsolatban a lovakkal, én pedig engedtem a csábításnak, és manapság már együtt rójuk a kilométereket  hátasainkkal! Akik ismernek bennünket, azt mondják, különleges a kettőnk kapcsolata. Én ezt nem tudhatom! Én csak teszem, amit érzek, hogy tennem kell! Mindig saját egyéniségnek kezeltem, és soha nem kényszeríteném rá őt arra, hogy az én meg nem valósított álmaimat , az én meg nem élhetett életemet teljesítse be! Ő leszületett erre a földi életre saját célokkal, saját álmokkal, és én önös érdekből nem foszthatom meg őt ettől! És élünk mi szépen kettecskén, nagyon sok kutyussal, cicussal, hallal, tengeri malaccal, és most már egy lóval. A lovacskát is közösen mentettük. 

Másodikos lehetett, amikor valaki azt mondta, nekem nem kell a kamaszkortól tartanom, mert a lányom nem egy lázadó típus! Hát igen! Valóban nem lázad! Ahogyan mondani szoktam, szépen csendben, mosolyogva készíti ki az idegsejtjeimet! :D Belépett a kamaszkorba, aminek nagyon örülök, hiszen ez az élet rendje! Viszont az én kedves kenyérre kenhető, szófogadó gyermekem valahol félúton eltűnt! :D 

Manapság Beavis and Butthead stílusbasn nyomja. Vagyis morog mindenért, és annak ellenkezőjéért is! Volt, hogy reggel a csúcsforgalomban satuféket nyomva közöltem vele, buszmegálló tíz lépésre, fel lehet szállni a BKV-ra, és lehet úgy menni az iskolába! Nem hiszem, hogy reggel nekem ezt kellene hallgatnom, hogy morogsz, mint egy bolhás kutya. Akkor csendben maradt, de csak az iskola parkolójáig bírta, aztán folytatta. Manapság már "ciki" vagyok neki, persze, csak az iskolában, mert egyébként nagyon is elviseli, hogy oda szállítmányozom, ahová óhajtja! 

ÉS itt van a zenei ízlése! Háááááát. lenne, mit csiszolni rajta. Azt hiszem a következő projektem, hogy hangszigetelem a szobámat! :D Persze számára az én zenei ízlésem az elviselhetetlen! Apropó szoba... manapság tiltott terület a számomra a lakosztálya, persze takarítani nyugodtan bemehetek! Egyszer betettem a szobája közepére a porszívót, hátha eszébe jut, hogy esetleg rendet tegyen maga körül! Két napig esett át rajta, és akkor már attól féltem, hogy a következőnél az üvegajtóban landol a hercegnőm, és arrébb tettem, felhívva szíves figyelmét, hogy eme eszköz miért is volt ott. Egy vállrángatással nyugtázta a történetet. Ezen a takarításon már nem is vitatkozunk. Miért is kellene? Inkább megcsinálom én. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen apróságokon vitatkozzunk. Ha épp itthon van, még azért is könyörögnöm kell, hogy legalább a lábát emelje fel, ha már én takarítom a szobát! Ő meg puffog, hogy hangos a porszívó, és különben is, valami nagyon fontos magán beszélgetést kellene folytatnia, de amíg én jelen vagyok az ő magánszférájában, addig ezt nem tudja megtenni. Még a lábam sem teszem be vagy épp ki az ő felségterületéről, már kiabál "Becsukod az ajtót?" 

A tanulás... hát igen... egy másik kényes téma. Én sosem mondanék neki olyat, hogy tanulj, mert csak így lesz belőled valaki... meg a többi baromságot, amit mi szülők oly sokszor mondunk, de azért szeretném, ha az iskolában helytállna. Mondjuk, amikor egy nap két egyest sikerül haza hoznia, akkor bizony elgondolkodom én is. Matematika... oké... nekem sem ment, bár valami csoda folytán, azért mindig ötös voltam belőle általános iskolában. De amikor nyelvtanból sikerül bevarázsolnia egyest attól egy kicsit sikítok. Főleg, ha húsz pontból négy és fél pontot hoz össze! Mos... nála főnév... nem tudom, mióta... de  így sikerült.... De a kedvencem: "Nemecseket előítélték!"  Mit csináltak Nemecsekkel, drága gyermekem? Előítélték? Az meg mi a búbánat? "Jó van na... mondja ő... elírtam!" És ennyi! Oké... tudom, túl vannak terhelve stb.stb. de azt gondolom, ezen a dolgon jelenleg nem tudunk változtatni, vagyis nem tehetünk mást, mint ennek a rendszernek a nehézségein is átrágjuk magunkat.... előítéletekkel, vagy anélkül! :D :D

Bármit mondok neki, kérek tőle, megteszi... pont az ellenkezőjét... egyelőre bírom... idegekkel! Ha eszel, legalább tedd bele a tányérodat a mosogatóba! Nem azt kérem, hogy mosogass el, csak annyit tedd bele a mosogatóba. Az ebédlőasztalig jutnak el a tárgyak. Ott valami láthatatlan akadály az útjukat állja. :D 

Aztán megesik, hogy egy egy mondatom után közöl velem valami nagyon kedveset. Én úgy teszek, mint aki nem hallotta, és visszakérdezek: "Mit mondtál?" Erre a válasz mindig ugyanaz...  semmit... Ha reagálnék ezen szavakra, akkor még a szomszéd városban is hallanák, ahogy épp megbeszéljük az élet nagy dolgait!

És itt van a trehányság! Az iskolatáska a szobáig nem megy el magától, mint ahogyan a torna felszerelés sem.... ha épp nem hagyja el valahol... mert ma ezt is összehozta egy szem magzatom... mint ahogyan a kabát, cipő, felső, és egyéb dolgok sem! Én nem is értem, hogyan is van ez! Viszont roppant megterhelő feladat mindezeket a helyére tenni! Ha ez véletlenül megtörténik csak ámulok és bámulok, hogy igen!!!!!! vannak még csodák a mi kis családunkban! Ő viszont nagyon jókat nevet ezen!

Próbálom meggyőzni, rávenni őt arra, hogy egy kicsit figyeljen oda magára! Haja, ruházata és egyéb dolgok! Mert időnként úgy fest, mint egy árva gyermek! De őt ez sem zavarja! Nemes egyszerűséggel közli, hogy neki ez a stílusa... és kész... Oké... rendben van... van stílusa... de sírva könyörgöm... nőből vagyunk... oké, nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak, de lesüllyedni sem kell semmilyen szint alá sem. 

Puffogás, morgás.... magyarázás, szövegelés, visszabeszélés... így telnek napjaink! Mindenki azzal vigasztal... ez ennél csak rosszabb lesz!  Hát.... Isten irgalmazzon nekünk az már egyszer biztos! :D Drága csemetém momentán Hegylakósat játszik "Csak egy maradhat!" :D Egyelőre bírom türelemmel és idegekkel, és megpróbálom kicsit kordában tartani a szárnybontogatásait! Hát... bár nem verseny, de azt hiszem egyelőre egyenlőre állunk! A mos még mindig ige, és Nemecseket maximum elítélték, és nem előítélték!