Telnek a napok. Látszólag nem történik semmi, miközben mélyen a felszín alatt dolgoznak az energiák, dolgozik az élet. Szépen a tél tavaszra fordult, magával hozva sok sok napfényt. Szinte egyik pillanatról a másikra virágba borultak a fák. Minden olyan csodaszép lett! Kezdetét vette valami, kezdetét vette az élet, hosszú téli pihenője után.

Csak ültem a szobámban, nem tettem semmit. Végre egy kicsit lepihentem. Megfáztam, és ez a megfázás kellőképpen gondoskodik arról, hogy a komfort érzetem ne legyen túlságosan jó. Csak feküdtem, és nem gondoltam semmire. Végre kiürült az elmém, ha másra nem, hát erre tökéletesen jó ez a megfázás. Hirtelen eltűnt minden olyan megoldandó feladatom, amelyen azért néha rágódom. Képtelen voltam bármire is gondolni. Csak feküdtem és hallgattam a kintről beszűrődő madárcsicsergést. 

Néha szünetet tartok baráti kapcsoltaimban. Ha eljutunk életünk egy olyan szakaszához, ahol úgy érezzük, épp nem adhatunk a másiknak, egyszerűen nem beszélünk egymással. Aztán, amikor hiányozni kezdenek a nagy beszélgetések, a nagy semmittevések, miközben megváltjuk a világot, akkor ismét jelentkezünk egymás életében. Nincs harag, nincs nagy összeveszés. Egyszerűen csak nem keressük a másikat, de mindketten tudjuk, ha kellünk ott vagyunk egymásnak. Aztán persze megesik, hogy én kérek meg valakit, hogy, ha lehetne, akkor egy darabig ne vegyen részt az életemben, mert azt érzem, kicsit sok, kicsit más, és kerüljük el a nagy összeveszést, az életünk végéig tartó haragszom rádot, az egymás hibáztatását, inkább most ne keressen. Elfogadják, és tiszteletben tartják a kérésem, mert tudják, ha ezen időkben jelentkeznének, akkor végérvényesen bezárnám előttük életem kapuját, és többé nem keresném velük a kapcsolatot. 

Sípszó szakította meg a madarak énekét. Sms-em érkezett. "Még mindig nem beszélünk?" Egy drága barátom kérdezte ezt tőlem, akinek mondtam, ha csak azért tud keresni, hogy számon kérjen merre jártam, miért maradtam olyan soká, mit csináltam, akkor inkább ne keressen.Szívemnek különösen jól esett, hogy eleget tett a kérésemnek, és valóban nem járt az otthonomban, nem telefonált, és semmilyen egyéb módon nem kereste velem a kapcsolatot. Ennek már egy hónapja. Most mégis azt érezte, jelentkeznie kell. Óhatatlanul mosoly jelent meg az arcomon. Felhívtam. "Most már beszélhetünk." Nevetett. Szerettem hallani a nevetését. Beszélgetni kezdtünk az élet nagy dolgairól, kivel mi történt az alatt az idő alatt, amíg nem beszéltünk. Hallotta a hangomon, hogy megfáztam. Hirtelen csend lett a vonal túlsó végén. Pár másodperc hallgatás után, csak annyit kérdezett: "Szükséged van valamire?" Feküdtem az ágyamban, hangom már szinte teljesen elment, és ez a mondat most bearanyozta a délutánom. Annyira, de annyira hozzászoktam az évek alatt, hogy mindent egyedül kell megoldjak, hogy már nem kérek, vagy nagyon ritkán. És talán a szívem legmélyén, nem is akarnám terhelni a barátaimat egy egy kérésemmel. Hiszen nekik is meg van a maguk élete. Nem hívhatom fel őket, hogy légy szíves hozzál kenyeret, vásárolj be, vagy főzz már úgy, hogy nekem ne kelljen, mert a lelkemnek problémája akadt, és ezt most testem betegségével jelzi a számomra. Így megoldom egyedül, megoldjuk a kislányommal ketten. És nagyon nagyon ritkán van arra szükség, hogy valaki a segítségünkre siessen. És miután mindenki hozzászokott ahhoz, hogy én mindig mindent megoldok,  már nem is kérdezik, szükségem van-e valamire. És olyan váratlanul ért ez a kérdés, mégis a szívem és a lelkem nagyon boldog lett tőle. És most nem is feleltem azonnal. Átgondoltam a választ. Nem volt szükségem semmire. "Biztos?" -kérdezte a hang a vonal másik oldalán. "Biztos." -feleltem. Hiszen már megfőztem, kitakarítottam, dolgoztam, bevásároltam, és a füvet is lenyírtam. Nem volt szükségem semmire. Talán csak erre a kérdésre. Mert ez azt jelentette a számomra, hogy bár hetek óta nem beszéltem vele, neki mégis vagyok annyira fontos, hogy időt szánjon rám, hogy akár átjöjjön hozzám, ha azt mondom, el kellene itt mifelénk a segítség. Elgondolkodtam, hogy vajon hányszor tették fel nekem ezt a kérdést úgy, hogy valóban ott állt mögötte a szándék. Aztán azon mosolyogtam, hogy talán sohasem. Hiszen tudják, hogy megoldok én magam egyedül mindent, talán még az elején kérdezték, de évek óta nem hallottam ezt a kérdést. "Szükséged van valamire?" Három egyszerű szó, mi mégis oly ritkán halljuk, és talán ritkán is kérdezzük. És nekem most e három szó a mindent jelentette. Három szó, amely számomra magában hordozta  a szeretetet. Nekem, most erre volt szükségem. Erre a három egyszerű szóra. És ezáltal őszintén azt tudtam felelni, hogy nincs szükségem semmire. "És egyébként ezt leszámítva, minden rendben van veletek, nálatok?" szakította meg a csendet ismét. Tudtam, hogy ezt is a szívéből kérdezi. Szinte láttam magam előtt az arcát. "Minden rendben van! A lehető legnagyobb rendben!" válaszoltam. És ez is őszinte volt.

Igen... ezt leszámítva minden rendben van itt nálunk. Van fedél a fejünk felett, van mit ennünk, és talán, ami a legfontosabb, megvan az a szeretet is ebben a kicsinyke házban, amely nélkül talán már élni sem tudnék. És ideje megbeszéljem a lelkemmel, hogy bár vannak még dolgok, amelyeket szeretnénk, van még egy nagy vágyunk, amely már teljesülhetne, de érezze ő is azt, hogy minden rendben. És ne betegségek útján jelezze nekem azt, ha valamiért háborog. Ideje megnyugodjak, ideje elengedjem az aggódást, és a félelmeimet. Hiszen tényleg minden rendben van. Amíg a kislányom egészséges, amíg dolgozhatom, amíg az állatkáimmal is minden jó, és amíg van legalább egy ilyen barátom, aki ennyire szívén viseli a sorsom, addig valóban minden rendben van. És tényleg nincs szükségem semmire. És mindaz, ami most még csak a szívem és a lelkem vágya, az is biztosan teljesülni fog. Hogy mikor? Amikor az isteni rend szerint itt lesz az ideje. Addig nekem pedig nincs más dolgom, mint körülnézni az életemben, és hálát adni mindazért a csodáért, amelyben nap, mint nap részem lehet. Nem keseregni valamiért, ami még nem adatott meg, hanem megköszönni mindazt a szépet és jót, amelyet áldásul kapok.