Arra az elhatározásra jutott, hogy megtanít táncolni. Sosem táncoltam, sosem tanultam, és soha nem is éreztem, hogy hiányzik ez az életemből. De amit ő egyszer a fejébe vesz, azt véghez is viszi. És mindezt olyan szeretettel, hogy nekem nincs erőm meggátolni ebben. Amióta végre képes vagyok mozogni, még valahol vágytam is rá. Szerinte a tánc maga a csoda. A táncban benne van minden, ami egy férfi és egy nő közötti kapcsolatról szól. Minden. A tánc harmónia, boldogság, összhang, tisztelet, vágy, hit, szépség, tökéletesség. 

Este még eljött hozzám. Nem egyedül volt, édesapja kísérte. Dolgoznom kellett, így lemondtam az első tervezett táncórát. Nevetett. "Ugye nem gondolod, hogy ennyivel megúszod?" - kérdezte tőlem. Nem rég ismerem őt, mégis szoros barátság lett kettőnk között. Szoros, tiszta, őszinte. Az első találkozásunkkor még azt hittem, soha nem fogom megkedvelni, beengedni az életembe. A felső tízezer egyik aranyifja, én pedig egy hétköznapi egyszerű édesanya. Két világ voltunk mi. Mégis ezalatt a pár hónap alatt a két világ határai eltűntek, és mi valahol, valamikor fontosakká váltunk egymás számára. És már természetes volt, hogy az életem része. Természetessé vált, és szerettem, szeretem, hogy ez így van. Világmegváltó beszélgetések jellemzik a mi kapcsolatunkat, néha azonban felszakítjuk a múltunkban keletkezett sebeket. Nem akarattal tesszük ezt, de talán Isten, sors, Univerzum ezáltal is üzen nekünk: Van még mit feldolgozni.

A délelőttöm szabad volt, ő pedig eljött értem. Táncolni szeretett volna velem. Amikor beültem a kocsijába nem kérdeztem merre és hová megyünk. Mellette biztonságban éreztem magam. A lakásához hajtott. Az otthonában tegnap kialakított egy tánctermet.  Édesapjával egész nap ezzel foglalatoskodtak. Mosolyogtam. Szerettem a törődését, szerettem, hogy minden még ki sem mondott kifogásomra azonnal reagál, és olyan helyzetet teremt, hogy ne legyen okom, ne tudjak elmenekülni. Csak álltam ott, és szóhoz sem jutottam. "Mondtam, hogy meglepetéssel készülünk! Szerinted hol taníthatnálak én téged nyugodt körülmények között táncolni?" Kezembe adott egy gyönyörű dobozt. "Mi ez?" - érdeklődtem. "Nyisd ki, a tiéd!" - és arcán ott volt az a mosoly, amely annyi melegséget, és kedvességet sugárzott. "Egy cipő? -néztem rá értetlenül. "Egy tánc cipő! Bakancsban nem lehet keringőzni!" - magassarkú cipő... "Csak figyelmeztetlek, hogy soha életemben nem hordtam magassarkút. Talán egyszer megpróbáltam, de azt hiszem mezítláb mentem haza. Arra emlékszem, hogy esett az eső, de én már képtelen lettem volna, még egy lépést megtenni abban a kínzóeszközben, és inkább levettem a lábamról. Furcsán néztek rám az emberek, de nem érdekelt!" - még mondtam volna neki tovább, de ő félbeszakított. "Próbáld fel!" - parancsolta olyan szeretettel, hogy nem volt erőm lázadni."És egyébként ez nem bakancs, edzőcipő!" feleltem neki. "Edzőcipőben sem táncolunk, főleg nem keringőt!" Ezt a csodálatos darabot,  mintha a lábamra öntötték volna. Hirtelen Hamupipőkének éreztem magam, és vártam, hogy mikor ér véget a varázslat, és mikor változik meg minden ismét. Álltam ott magassarkúban. Nem tudom, hogy festhettem, de elég szerencsétlennek éreztem magam. Egyenes háttal álltam. Már képes voltam kihúzni magam, bár még sokszor figyelmeztetni kellett a testem, hogy már képes vagyok erre. És amióta így teszek, kevésbé vannak fájdalmaim. Felemelte a kezét. Én csak a szemem sarkából láttam ezt a mozdulatot. Összerezzentem, és a lehető legtávolabb ugrottam tőle. Már éreztem az ütést az arcomon, már éreztem a fájdalmat. Hányszor, de hányszor volt ebben részem. Már azt hittem elfelejtettem ezeket, de a testem most is, mint oly sokszor, figyelmeztetett. Leültem a padlóra. Mély levegőket vettem. Nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy összeszedjem magam. Hagyta, hogy mindaz, ami most váratlanul előtört belőlem, elmenjen. Nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Nem kérdezett, és ezáltal nekem nem kellett magyarázkodnom. Nem kellett elmondjam, hogy 15 évig éltem egy agresszív, elnyomó házasságban, ahonnan mindent hátrahagyva menekültem el a kislányommal és a kiskutyámmal. Nem kellett elmondjam az állandó félelmet és rettegést. Nem kellett elmondjam, hogy hosszú éveken keresztül nem éreztem biztonságban magam, mert attól féltem megtalál. Nem kellett elmondjam, hányszor költöztünk az éj leple alatt, mert azt hittem a nyomunkban van. Nem kellett ezeket elmondjam, és én nagyon hálás voltam ezért. Nem akartam ezeket elmondani, nem akartam, hogy a múlt befeketítse ezen perceket. Bár én nem akartam, mégis ez történt. Egy pillanat erejéig vissza kerültem a múltba, és a régen begyógyult sebek hirtelen megint fájni kezdtek. Megint ott álltam tehetetlenül, félve, rettegve.... "Ne félj a múlttól!" - mondta nekem. Hirtelen visszakerültem a valóságba. Abba a valóságba, amelyet már én teremtettem magamnak és a kislányomnak. Már nem kell féljük, már nem kell rettegjünk. Már biztonságban vagyunk. Néha mégis egy íz, egy illat, vagy egy mozdulat hirtelen előhozza mindazt, amit magam mögött hagytam. 

Megmutatta a lépéseket. Ott álltam, és csak néztem őt, és próbáltam elsajátítani eme csodát, amelyet keringőnek hívnak. "A keringő mindennek a kezdete, és mindennek a vége. A keringőben benne van minden, férfiasság, nőiesség, tisztelet, szeretet, oltalom." Nekem persze nem ment. Zavarban voltam, és még az előre, hátra lépéseket is összekevertem.  Abba akartam hagyni az egészet. Annyira, de annyira nem éreztem ezt az egészet az enyémnek. "Kedves mindent megoldok egyedül kisasszony! Most én vezetek!" - közölte velem ellentmondást nem tűrő hangon. "Ideje elfogadd, hogy a férfi vezet. És neked nincs más dolgod, mint követni engem! Ez a tánc titka, és ez az élet titka is. Nem parancsolok, és neked nem kell engedelmeskedni! A jó táncban nincs erőszak, és nincs kiszolgáltatottság. Nem parancsolni akarok neked, hanem vezetni téged!"

Bár a táncról beszélt nekem, én mégis az életemet láttam magam előtt, a régi életemet, azt az életemet, amelyből elmenekültem. Azt az életet, ahol nekem parancsoltak, és engedelmeskednem kellett, különben fájdalmas árat kellett fizessek. És azon kezdtem el gondolkodni, hogy nekem sosem volt jó táncpartnerem. Az én kapcsolataimat a hatalom működtette, az erőszak, a szolgaság és az engedelmesség voltak jelen. És én engedtem. Magam sem tudom, miért. Talán mert elhittem, amelyet gyerekkorom óta sulykoltak belém, "Te nem érsz semmit, te soha sem fogod semmire sem vinni!" És ezért hagytam, hogy azt tegyék velem, amit akarnak. Féltem. Féltem az élettől, féltem attól, hogy egyedül nem lennék képes életben maradni ebben a világban. És ezért beletörődtem mindenbe. Engem sosem vezettek, nekem mindig parancsoltak. Nekem sosem kellett követnem senkit, engedelmeskednem kellett, megtagadva, elnyomva önmagam, a fájdalmam. Talán ennek a táncórának ez volt a legnagyobb ajándéka. Tanultam az életről. Tanultam a harmóniáról, és megtapasztalhattam azt, milyen, amikor szabad vagyok, milyen amikor vezetnek, és milyen, amikor úgy követhetek valakit, hogy nem kell féljek, nem kell rettegjek, és nem kell azon aggódjak, vajon elég jó vagyok-e neki? 

Amikor végeztünk leültünk a padlóra, egymásnak támasztottuk a hátunkat. "Azt mondod, hogy ebben a világban minden illúzió! Mi van akkor, ha én csak egy illúzió vagyok neked, te pedig nekem?" - kérdezte tőlem. "Hát, akkor Te vagy a legigazabb láthatatlan barátom!" - mondtam neki. "És mindig a barátom leszel!" - felelte. "Túl sokat tudsz rólam, és írsz is! A kettő együtt halálosabb fegyver, mint az atombomba!" - nevetett. Igen... a barátja leszek, amíg Isten, sors,Univerzum úgy gondolja, hogy adhatunk egymásnak. A legigazabb barátom, akivel minden egyes találkozás felkavaró, ugyanakkor csodákkal teli. A legigazabb barátom, aki hozzá segít a múltam elengedéséhez. A legigazabb barátom, aki az őrangyalommá vált. 

Csak egy tánc volt, én mégis életem legcsodálatosabb tanítását kaptam.