Esős borongós nap volt. Minden olyan nehezen sikerült ezen a napon. De nem keseredtem el, engem az ilyen dolgok nem szoktak hátráltatni. Tettem a dolgom, ahogyan a napsütésben, a hóban, a szélben. A munkám végeztével egy nagyon kedves barátommal megbeszéltünk egy vaníliás kávé partit. Ha sok szép és jó dolog történik akkor azt mindig megünneplem egy vaníliás kávéval egy kedves barát társaságában. Midőn még akadt elintézni valóm, a találkát  a "központba" szerveztük. Ez az a hely, ahol minden összefut. Az élet javarészt itt zajlik. Itt minden van, aminek lennie kell. Posta,bankok, piac, buszvégállomás... minden, olyan, mint egy nagy város kicsiben.

Beugrottam a dohányboltba. Igen, már ezerszer gondoltam rá, hogy le kellene szokjak, csak még nem éreztem magamban késztetést, hogy a nagy terv a megvalósulás útjára lépjen. Szeretem az eladót, aki ott dolgozik, sokat szoktam vele beszélgetni. Már megismer, tudja, milyen cigarettát kérek, és ő is szereti a lovakat. Nagy lovasok vagyunk mi. Sosem siet annyira, hogy ne kérdezze meg, hogy vagyunk mi, a kislányom és én, és a lovacska. Most is így tette. Nem lehet akkora  a sor, hogy pár pillanatot ne szenteljen minden kedves vevőjének. Ő még igazi kereskedő, akinek nem csak az áru eladása a lényeg, törődik a vevőivel. Pár szóval feleltem neki, és mosolyogva indultam az utamra. Észleltem, hogy valaki kilép a sorból és utánam jön. Nem szoktam nagyobb jelentőséget fordítani ezen dolgoknak, ilyenkor csak belekapaszkodom a táskámba, nehogy letépjék rólam, és várom, meg kell-e esetleg védeni magam. Mert megvédem magam! Nem leszek áldozat! Soha többé! Tizenöt évig éltem, és játszottam az áldozat szerepét, mire végre mertem lépni. Azóta négy év telt el, és ezalatt az idő alatt megtanultam megvédeni magam. Már nem lehajtott fejjel kullogok odébb, ha valaki támadólag lép fel velem szemben, vagy belém köt. Szembe nézek vele, és elmagyarázom neki, mit is kell tegyen ahhoz, hogy ne végezzem ki rögtön és azonnal.

Ez az a reakció, amely teljesen váratlanul éri őket, bár szerencsére eddig nem sokszor kellett így szembeforduljak emberekkel. Megrökönyödnek attól, ha valaki ki mer állni magáért, ha valaki nem húzza be fülét farkát,  és sétál el, szinte elnézést kérve. 

A férfi megszólított. Jól szituált volt. Mondhatni kellemes benyomást tett rám, és már nem is akartam annyira megvédeni magam. Hirtelen azt éreztem, most nem lesz erre szükségem. "Beszélgethetünk?" - kérdezte. "Miért is ne!" - feleltem. Szeretek beszélgetni. Szeretek megismerni élettörténeteket, emberi sorsokat. Szeretem meghallgatni az embereket. Most sem gondoltam még semmi rosszra. "Hallottam szereted a lovakat!" - végül is egy beszélgetés elindításához ez is elég. Gondoltam én. Egy darabig sétáltam, mentem vissza az autómhoz. Ő követett. Akkor érkezett be egy busz. Át akartam kelni a zebrán még a tömeg előtt. Ekkor azonban hátulról megragadta a karom. Visszafordultam, és közöltem vele, három másodperce van, hogy levegye rólam a kezét. Akkor már körbe vettek bennünket az emberek. "Megsimogathatlak?" - kérdezte, mintha el sem jutott volna a tudatáig a figyelmeztetésem. "Fel mehetek a lakásodra?" - hangjában elszántság volt. "Na ide figyelj! Vedd le rólam a kezed, és haladj tovább de nagyon gyorsan! "- mondtam neki a lehető legnagyobb határozottsággal. "Neked legalább még kétszer meg kellene születned ahhoz, hogy én egyszer felhívjalak a lakásomra!" - próbáltam lerázni őt. "Miért, mégis mit gondoltál? egy randin mi csak beszélgetni fogunk?" ekkor már lökdösött, üvöltött. Én azt sem tudtam, hogy randin vagyok. Ezt meg is jegyeztem neki. Ellöktem magamtól, hátha így végre leszáll rólam. A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy ott őrjöngtünk egymással, emberek hada ment el mellettünk, és senki nem kérdezte meg szükségem van-e segítségre. Olyan mély közöny volt látható az emberek arcán, amely számomra érthetetlen volt. Az elmúlt időben megtanultam megvédeni magam. Megdöbbentem, hogy senkit nem érdekelt, hogy a legnagyobb tömeg kellős közepén, két ember miért is viselkedik így. Néhányan megálltak, bámulták a műsort, majd tovább mentek. Egyszerűen a délután csúcsforgalmában akár meg is ölhetett volna az a valaki, akkor sem jött volna oda senki, hogy segítsen. Csak néztek bennünket, sokan még azt sem. Egyszerűen elsétáltak mellettem, mellettünk. És senki nem tett semmit. Miközben én próbáltam elzavarni a zaklatómat. Addig addig dulakodtunk, amíg hátraesett. 

Ha szembenézek velük, általában elmennek, és békén hagynak. Ő viszont nem így tett. Ez számára csak olaj volt a tűzre. Szélsebesen felpattant, hogy megtorolja a cselekedetem. Ekkor ért oda drága barátom, aki már messziről látta, hogy igyekeznie kell, és ő volt, aki végül is megfékezte ezt a szerencsétlent. Amikor ez a valaki látta, hogy már nem vagyok egyedül, és egy férfi sietett a segítségemre szó nélkül elrohant, belevegyülve a tömegbe. Az emberek pedig csak álltak körülöttünk, és bámultak ránk, mintha az űrből jöttünk volna. 

Nem tudom meddig tarthatott ez a jelenet. Nekem nagyon hosszú időnek tűnt. Nem tudom, hogy összesen hányan mehettek el mellettünk, látva és hallva, hogy mi történik. Mégis senki nem érezte azt, hogy lehet, hogy segítenie kellene. Senki nem érezte azt, hogy a nyílt utcán, a csúcsforgalom kellős közepén, ha megtámadnak egy nőt, akkor közbe kellene lépnie. Mindenki közönyösen, vagy utálattal haladt tovább, időnként hátra tekintve, hogy történt-e már valami. 

Pár házzal lejjebb ott a rendőrség épülete. De el sem kellett volna menni odáig, csak telefonon kellett volna jelezni, hogy jöjjenek és intézkedjenek, mert egy férfi és egy nő mindjárt összeverekszik a nyílt utcán. De senkinek nem jutott ez eszébe. Mint ahogyan az sem, hogy közbe lépjen. Tudom én persze... mindenki fáradt, nyűgös.... de ez nem ok arra, hogy ilyen közönyösen haladjunk el egy támadás mellett! Sőt! Semmi nem lehet indok az ilyen szintű közönyösségre! 

A világ olyan, amilyenné mi emberek tesszük. És sajnos ez most nem jó világ! Ahol a nyílt utcán egy jól szituált férfi rátámadhat egy nőre, a csúcsforgalom kellős közepén, anélkül, hogy bárki felelősségre vonná, vagy megkérdezné, mi történik... az nem jó világ! ÉS ezen csak mi tudunk változtatni! Senki más! Mi! A mi felelősségünk! A miénk!

Nem sétálhatunk tovább undorral, közönnyel, úgy téve, mintha mi sem történt volna! Nem sétálhatunk tovább! Ez nem a világ, a kormányok, az ország, az ország vezetőinek a feladata, és felelőssége! Ez a miénk! Miénk embereké! Nem lehet elsétálni, lehajtott fejjel az erőszak mellett! Nem lehet! És nem is szabad! 

Nekünk nőknek pedig meg kell tanuljuk megvédeni magunkat. Én megtanultam, bár nem tudom, meddig fajult volna ez a jelenet! Nekünk nőknek meg kell tanulnunk kiállni magunkért, mert senki nem fog helyettünk cselekedni! Meg kell tanuljuk, hogy, nem lehajtott fejjel odébb kullogunk, ha úgy érezzük, hogy atrocitás ért bennünket, mert ezzel csak áldozatok leszünk! Nekünk nőknek meg kell tanulni NEM áldozatnak lenni! 

Azon a délutánon megmentettek. Drága barátom tökéletesen időzített, bár mondtam neki, jöhetett volna kettő perccel korábban is. Megtanultam megvédeni magam, de most nagyon kellett a segítség, mert egy életerős férfivel álltam szembe, aki nagyon elszánt volt. Most szerencsém volt, vagy nekem szerencsém volt!  Gondolkodóba ejtett a történet. A nyílt utcán fényes nappal ez megtörténhet! És sajnos megtörténhet! Sajnos megtörtént!

Nem hunyhatunk szemet az erőszak semmilyen formája fölött! De sajnos most ez történik! Elfordítjuk a fejünket... mert nem a mi dolgunk! Pedig valahol a miénk is. Mert ma velem történt meg, de holnap lehet, hogy veled! És hidd el, melletted is el fognak sétálni az emberek! 

Tegyünk a közöny ellen!