Fáradt voltam, nagyon. Elvesztem a rohanásban, elvesztem az életemben. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam utolérni magam. Úszott a lakásom, úszott az életem. Napok óta hajnali kettő óra felé hajtom álomra a fejem, és már hajnalban kezdetét veszi a nap. Pihenni szerettem volna... aludni... elfelejteni az elmúlt napok eseményeit, kitörölni az emlékeimből. Aludni akartam, hátha arra ébredek, hogy minden csak egy rossz álom volt, és az életem folytatódik tovább, mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. Lómentés, aggódás, kutyus műtét.... mindemellett több munkahelyen is helyt állni. Szeretem csinálni mindazt, amit teszek, de most azt éreztem, túl vállaltam magam. 

A műtét után vissza kellett vigyem a kiskutyám kontrollra. Nagy nehézségek árán sikerült rábeszéljem, hogy induljunk neki. A rendelőben csak egy valaki várt még ellátásra. Kutyusom lefeküdt pihenni, én leültem egy székre. Belekezdtünk a szokásos "gazdis" beszélgetésbe. Nem akartam beszélgetni... ezen a napon nem! Most nem! Csak ülni szerettem volna csendben, nem gondolni semmire. De bármennyire is erre vágytam, a hölgy, aki nem is oly messze ült tőlem, nem vette észre rajtam, hogy ma a csendet szeretném. Beszélni kezdett. Először a cicájáról, aki eltörte a lábát, utána pedig az életéről. 

"Egyszer, amikor már elmúltam 35 éves egyik reggel arra ébredtem az életemben, hogy többet szeretnék. Ültem a szobámban, hallgattam a szomszédos szobából kihallatszódó gyerekzsivajt, néztem, ahogyan a férjem még alszik, és csak arra tudtam gondolni: mit keresek én itt? Hová lett az álmodozó, világot megváltani akaró néhai én? Hová lett? Nem értettem. Már hat éves koromban elhatároztam, hogy állatorvos leszek. Tizenéves koromban megterveztem az életem lépésről lépésre. Aztán, amikor 18 éves lettem, mindezt kidobtam. Férjhez mentem, abbahagytam az iskolát, és gyermeket szültem. Éltem a hétköznapi anyukák életét. Neveltem a három gyermeket, főztem, mostam, vártam haza a férjem a munkából. És boldog voltam. Tetszett az az élet. Nem éreztem hiányt. Aztán nőttek a gyerekek, az élet egyre nehezebb lett. ÉS én ott álltam, és egyszer csak azt vettem észre, nekem ez már kevés. A férjemmel a beszélgetéseink a gyerekekre korlátozódtak. Soha nem mentünk sehova, mindig csak otthon ültünk. Kiüresedett minden. Mintha az egész addigi évek hazugságok lettek volna, egy soha nem is létezett élet képei. És én ott ültem az életem kellős közepén, és csak menekülni szerettem volna! Visszaszerezni a tova tűnt éveket, újra ott állni kamasz lányként, és másként dönteni. Sosem fogom elfelejteni azt a reggelt. Egy borús vasárnap reggel volt. Egy szomorú vasárnap reggel. 

Próbáltam beszélni a férjemmel az érzéseimről, de már régen nem beszélgettünk, már régen nem hallottuk meg egymás hangját. Csak éltünk egymás mellett. Aztán már egymásnak háttal. A gyerekek miatt nem mehettem, de a lelkem már olyan szinten menekült volna, hogy megbetegítette a testem. Rákot diagnosztizáltak nálam. És én kétségbe esetem. Féltem, féltettem a gyermekeimet, mi lesz velük, ha én már nem leszek, és vádoltam magam, amiért nem azt az életet éltem, amelyet megterveztem magamnak. És akkor azt hittem, már nem is lesz lehetőségem újra kezdeni. Jártam a kezelésekre, a férjem támogatott, és a családunk is. A férjem végig velem volt, de azt gondoltam, nem szeretetből teszi ezt, hanem sajnálatból. Sajnál engem, és talán magát is, mert ez a betegség mindent megváltoztatott. Engem a leginkább. Amikor már jobban voltam, egyedül indultam útnak. Egy ilyen úton egyszer csak találkoztam egy férfival. Ültem a villamoson, ő rám mosolygott. Először elutasítottam a közeledését. Épp, hogy túléltem a rákot, pont nem hiányzott nekem még egy férfi is. Épp elég volt nekem a férjem, akivel még inkább elhidegültünk egymástól. Szinte már nem is beszéltünk.  Aztán a következő utazásnál megint találkoztunk, és megint, és megint. Annyira kitartó volt, és olyan kedves, hogy a végén mégis csak megengedtem neki a közeledést.

Titokban találkoztunk. Én otthon azt hazudtam, hogy orvoshoz megyek, de igazából mondhattam volna azt is, hogy férfivel találkozom, mert a férjem már nem is hallotta a hangom. Láthatatlanná váltunk egymás számára. Titokban találkoztunk ezzel a férfivel, de oly keveset tudtunk, oly kevés lehetőségünk volt rá. Amikor nem voltunk együtt megőrjített az utána való vágyakozás, ha együtt voltunk megöltük egymást. Persze nem szó szerint. Kérte, hogy váljak el, kérte, hogy hátra hagyva mindent váljak az élete részévé, de én ezt nem akartam. Szenvedélyes kapcsolat volt a miénk. Szenvedélyes kapcsolat... így utólag ennyi év távlatából én már csak úgy hívom: érzelmi ámokfutás.  Olyan igazi tányértörős kapcsolat. Éltem az életem a két véglet között. A férjem mellett unatkoztam, a szeretőm mellett heves veszekedések, és őrült kibékülések jellemezték a létezésem. Boldog akartam lenni. Oly sok év után végre magam helyeztem előtérbe. És mit értem vele? Még inkább szenvedtem.

Aztán sok sok idő elteltével közöltem a férjemmel, hogy válni akarok. Szeretek valakit, és vele szeretném leélni az életem. Sosem fogom elfelejteni a férjem arcát, amikor kimondtam ezen mondatokat. Csak annyit mondott,rendben, intézi a dolgokat. Emlékszem, ahogyan megkérdezte: "Kellenek a gyerekek?" Mintha valami tárgyakról beszéltünk volna. Igen, kellettek a gyerekek. Kellettek volna, de a gyerekeknek nem kellettem. Engem okoltak, engem vádoltak a történésekért, és az apjuk mellett döntöttek. Én próbáltam őket meggyőzni, könyörögni, de hajthatatlanok voltak. Maradtak az apjuknál. Én elköltöztem a közös otthonból. Nem akartam semmit.... nem akartam én már semmit. Békét szerettem volna, de azt nagyon. 

Beköltöztem a barátnőm lakásába. Mindent hátrahagytam, a régi életemet, az éveket. Nem volt hová mennem. A szeretőm, aki addig oly lelkesen mondogatta nekem, hogy váljak el, hirtelen megváltozott. Emlékszem az utolsó találkozásunkra. Persze akkor még nem tudtam, hogy az utolsó lesz. Már pár napja az új lakásban laktam. Takaros kis otthon volt, szerettem ott lenni, bár a gyermekeim hiánya mélyen rányomta bélyegét az életemre. 

Rossz érzés kerített hatalmába, ahogyan vártam rá. Semmi nem akart összejönni. A vacsora leégett, a bor összetört, víz nem volt a lakásban. Mintha Isten így akart volna figyelmeztetni engem, hogy a lehető legrosszabb úton haladok. Az egész este olyan fura volt. Éveken keresztül azon gondolkodtam, vajon mi lehetett ott, akkor kettőnk között, de soha nem sikerült rájöjjek. Szeretkeztünk ugyan, de már nem volt szenvedély. Olyan volt, mintha kín lett volna neki, hogy velem kell lennie. Nem beszéltünk semmiről. Némán ültünk egymás mellett a kanapén, egyik cigarettát gyújtotta a másik után. És én néztem őt. Néztem hosszan, mert emlékezni akartam az arcára. Mélyen bele akartam vésni az emlékeimbe. Mert ott, akkor abban a pillanatban már tudtam, soha többé nem fogom látni. Valahogy megérezte a szívem, és megérezte a lelkem. És én csak néztem őt.

Kikísértem a kocsihoz. Némán mentünk egymás mellett. Elértünk az autóhoz,  csak annyit mondtam: egy utolsó érintés még jár nekem. Ő mosolygott, de nem mondott semmit. Ő is érezte már. Átöleltük egymást, mintha soha többé nem akarnánk elengedni a másikat, átöleltük egymást, mert tudtuk örökre búcsúzunk. 

Soha többé nem láttam őt! Soha többé nem találkoztunk. Elveszítettem a férjem, a gyermekeim, az otthonom, az álmaim, a vágyaim, és a szeretőm. Ültem életem romjai között, és csak azon gondolkodtam, vajon megérte-e? Megérte-e feláldozni mindent, valakiért, aki már nincs velem? Nagyon kemény hónapok következtek. Árnyéka lettem önmagamnak, kerestem a helyem a világban, és kerestem egy világot, ahol jobb lehetne nekem. A férjem közben újra társra lelt, a volt szeretőm is, és én még mindig ott álltam egy kölcsön lakásban társ nélkül, remények nélkül, élet nélkül. Semmim nem maradt. Amit nem  dobtam el magamtól, azt Isten, sors, Univerzum elvette tőlem.  Vádoltam mindent és mindenkit! Gyűlöltem az életet, gyűlöltem Istent. 

Aztán szépen lassan lépésről lépésre felépítettem egy új életet! Nehéz út volt, de csodálatos is egyben. Végre felfedeztem önmagam,  és kibékültem a gyermekeimmel. 

Soha nem leltem társra. Mintha ezáltal is bűnhődnöm kellene, amiért elárultam az életem, elárultam mindenkit. Éveken át kerestem, kutattam, hajszoltam a boldogságot, de sosem leltem rá. Hányszor de hányszor haragudtam a volt férjemre, amiért olyan könnyen pótolt engem! Hányszor, de hányszor haragudtam a szeretőmre, amiért olyan egyszerűen lépett tovább,és választott mást magának! Hányszor, de hányszor haragudtam mindenre és mindenkire, amiért én egyedül vagyok, szeretet, ölelés, támogatás nélkül. Aztán már elmúlt a harag, beletörődtem, elfogadtam a sorsom. Hiszen nem is tehettem volna mást. De amíg élek nem fogom elfelejteni azt az érzést, ami akkor kerített hatalmába, amikor a kanapén ültem a szeretőm mellett, és csak néztem őt, mert emlékezni akartam rá. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor úgy köszöntem el tőle: egy utolsó érintés még jár nekem! 

Hibáztam? Bűnt követtem el? Bűnhődöm? Sosem kaptam rá választ... és már nem is keresem. Már nem keresem. Vajon, mi lett volna, ha a férjem mellett maradok? Vajon mi lett volna, ha nem dobok el mindent, hanem maradok a régiben, maradok valamiben, ami biztonságot nyújtott nekem, és állandóságot? Istenem! Hányszor tettem fel eme kérdéseket? Hányszor szerettem volna vissza menni az időben, hogy figyelmeztessem magam?

Aztán egyszer csak békére lelt a lelkem. Elfogadtam a történéseket, elfogadtam tetteim következményét. Nekem ez a sors jutott. Egy élet, amelyet igazán sosem éltem, álmok, amelyeket igazából sosem álmodtam, vágyak, amelyekért sosem vágyakoztam. De elfogadtam, mert nem tehettem mást."

Ekkor kinyílt az ajtó, és Ő elment. Még elköszönni sem tudtam tőle. Elment megajándékozva engem élete történetével.