Gyerekkoromban állandóan tanultam. Csak és kizárólag a tanulással foglalkoztam. Nekem nem volt más választásom, nem lehetett más választásom, mert édesanyám kellően megtorolta a nem ötös osztályzatot. Már két héttel a felmérők, témazárók előtt véresre rágtam a körmöm, mert nekem meg kellett felelnem ! És nem kaphattam négyest, mert nagyon súlyos következményei voltak. Verés, büntetés, szidalmazás. Nem volt szabad nyugodt percem, mert nem tudtam jól érezni magam már péntek délután sem, mert tudtam hétfőn valamiből felelnem kell. Nem volt időm játszani, barátokra, szórakozni. Tanultam, vagy tanulmányi versenyekre jártam. Ebből állt az életem. Aztán, amikor már egyetemre mehettem volna, ahol végre értelmet nyert volna a sok évi folyamatos stressz, nem mehettem. Szüleimnek nem volt pénze tovább "tartani" engem. Így dolgoznom kellett. Vagyis az egész addigi szorgalom, idegesség, minden semmivé, hiábavalóvá vált. Mehettem egy nagykereskedelme dolgozni pénztárosként. Ennyit az elvesztegetett gyermekévekről.

Múlt héten volt a nagy kompetenciamérés. Először idegennyelvből, nálunk az angol játszott, aztán magyarból, és matematikából. Sosem erőltettem a gyerekemnél a tanulást. Sosem veszekedtem vele, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan terveztük. Igen, vannak gondjaink a tanulással, de mindent megtesz ez a Drága gyermek, hogy helytálljon. Sokszor erőn felül. De igen... lehet, hogy rossz anya vagyok, de én lehetőséget adok neki, hogy megélje a gyermekkorát. Igenis, legyen ideje a barátokra, tudjon önfeledten játszani, legyen hobbija, ne csak és kizárólag a tanulás kösse le minden idejét. Hiszen itt vagyok én... mire mentem a tanulással? Mire is? És nála azt szerettem volna, ha boldog, emlékekkel teli gyermekkora van, persze, ami nem megy a tanulás rovására. Ezért nincs tömérdek különóra nála, és valahogy azt sem szerettem volna, ha az én be nem teljesült álmomat teljesítse ő be. Nem állok felette ostorral, hogy tanulj, tanulj, tanulj! Nem engedem, hogy véresre rágja a körmét, ha egy dolgozata nem sikerül, és nem engedem, hogy úgy nőjön fel, hogy csak és kizárólag ötöst hozhat, hogy lehessen belőle valaki. 

Mindemellett azért persze tanulunk.. sokszor éjszakába nyúlóan. Matematikából muszáj, hogy külön tanár segítsen neki, mert valahol fél úton elvesztette a kapcsolatot a számokkal. Erőn felül bújja sokszor a könyveket, próbálja átrágni magát a tananyagon, néha segítséggel, mégis folyamatosan érik a kudarcok. Folyamatosan. Bár én próbálom őt erősíteni őt abban, hogy egy rossz jegy még nem a világ vége, és tudom, hogy készült, mert együtt tanultunk, aztán még ki is kérdeztem.... és ő ennek ellenére néha nem a legjobb osztályzatot hozza, amiért aztán magát hibáztatja. Persze az sem segít, hogy pár osztálytársa csak és kizárólag a tanulás bűvkörében él, persze náluk is becsúsznak rossz osztályzatok ilyenkor jönnek a büntetések... teszem azt, hetekig nem nézhet tévét, nem kap kiskutyát, nem mehet el nyaralni, nem mehet a nagymamához, vagy nem kapja meg azt a hőn áhított valamit, amit már a szülő egy éve ígérget. Én sosem büntettem a gyermekem. Mert látom, hogy tanul, látom, hogy mindent megtesz, hogy megfeleljen. Nem nekem, hanem a társadalom elvárásainak. Mióta megszületett azt hallom, ez a gyermek nem úgy fejlődik, mint a társai. Később kezdett el beszélni, járni, problémái voltak az egyensúllyal. Ő akkor még annyira kicsi volt, hogy nem értette, miért is járunk annyi helyre, ő boldog volt. Akkor még nem értette, hogy más, mint a hétköznapi gyerekek. Ő akkor még nem értette, hogy az átlagtól eltérő. Manapság már nem ezt hallja... csupán annyit.... a képességei nem túl jók. És ő így nő fel egy társadalomban. Én persze próbálom ezt kompenzálni, próbálom neki elmagyarázni, hogy nem minden az ötös. Amíg ő megtesz mindent, annyi nekem pont elég. De ugye már elkezdődött a felvételi harc, ahol minden osztályzat számít. Próbáltam magániskolát, hogy elkerüljem ezeket a harcokat, a megfelelési kényszert, a túlterheltségeit. De amit meg tudtam fizetni iskola, az nem szólt másról, mint milliomos szülők neveletlen elkényeztetett gyerekeinek gyűjtő helye, ahol nyugodtan fel lehet gyújtani egy kukát, mert majd apuka vesz helyette tízet. Így váltottunk, és a hétköznapi iskolarendszerbe csöppenve állta meg a gyermekem a helyét. És büszke vagyok rá! Nagyon is büszke! Szereti ezt az iskolát, az osztálytársakat. De néha csalódik. Csalódik, hogy a sok tanulás nem hozza az elvárt eredményt.

Kaptam tőle egy sms-t. "Kettes lett az angol kompetencia. Ne haragudj anyukám!" Mikor elolvastam a szívem összeszorult. Hiszen tudom, hogy jó angolból. Tudom, hogy mennyit tanult, hogy az iskola váltás miatti kettő év lemaradást behozza. És most kapott egy kettest a kompetenciára... és azt kérte, ne haragudjak! Hogyan haragudhatnék? Hiszen tudom, mennyi tanulás is van emögött a kettes mögött. Tudom, hogy mindent megtett. Talán izgult, félt, vagy egyszerűen most csak ennyire volt képes. És ez most mégis megbélyegzi őt! Mert csak kettes. Kettes... átlagnál rosszabb... hiszen lett ötös is. Ennyi... és nem tehetek mást, át kell őt lendítenem ezeken a fájó dolgokon. Mert anyaként ez a feladatom. Nem engedhetem, hogy emiatt szomorú legyen. Nem érdekel, hogy kettes lett! Nem érdekel! És nem érdekelnek a társadalmi elvárások, más szülők, a helytállási kényszer, a megfelelési kényszer, a különórák, nem érdekel, hogy zsenit neveljek a gyerekemből! Nem érdekel, hogy mindenből ötös legyen, súlyos áldozatok árán! Ő ilyen! Lehet, hogy ő csak egy "kettes" egy mérésen, de nekem ő a minden, a legfontosabb! Lehet, hogy soha nem lesz kitűnő bármennyit is tanul, de nem érdekel, mert látom a szorgalmát, a kitartását, az erejét. És látom az elkeseredését, amikor valami nem sikerül. Látom, hogy csalódott, látom, hogy nem érzi igazságosnak, és látom, hogy bántja!  

Látom a munkát, amely hiába való sokszor, és látom, hogy mennyire  boldog, amikor végre sikerül neki valami! Látom, hogy nem adja fel! És látom, hogy mindent megtesz! De néha a minden nála csak ennyire elég!  Hogy haragudhatnék én rá? És miért? 

Őszinte vallomással tartozom. Írok... írok és legendásan rossz a helyesírásom. Gyerekkoromban megtanultam a teljes helyesírási szabályzatot, szabályokkal együtt! Csak így tudtam leírni a szavakat helyesen. Ha most lennék gyermek, fel lennék mentve magyarból, matematikából és még egy rakás tantárgyból! 130-as IQ-m volt. Írni mindig is szerettem, hét évesen országos versenyt nyertem prózaírásból. Viszont a helyesírás, és a szavak helyesen leírása mindig nehezen ment. Manapság is nagyon sokszor összekeverem a betűket! Isten áldja, aki ki- vagy feltalálta a szövegszerkesztő programokat. Rossz a helyesírásom, súlyosan diszlexiás, és diszgráfiás vagyok: Mégis itt vagyok, írok, szeretek írni, végig jeles tanuló voltam! Nekem édesanyám nem fogadta el a négyes osztályzatot, és nem érdekelték a korlátok, annak idején nem is nagyon foglalkoztak ezzel. Tanultam.. lehet kétszer annyit, mint mások de helytálltam az iskolában! Diszgráfiásan, diszlexiásan írok.  Nem azt mondom, nem gyűlik meg magammal a bajom sokszor, amikor minden betű összekeveredik, és sehogy sem sikerül meglelni a sorrendet. De kijavítom, megyek tovább az utamon. Lehet, nem fél óra alatt lesz kész a bejegyzés, hanem egy óra, de elkészül.

Talán elbuktam szülőként, mert nem tudom megfizetni az olyan magániskolát, ahol figyelembe veszik a gyermek képességeit! Ahol építik az önbecsülését, önbizalmát! De nem tudom megfizetni! Ezért marad nekünk a hétköznapi iskola, erőn felüli elvárásokkal, a sok kudarc, és időnként a kettes! De nem adjuk fel! Nem is fogjuk! Mert az a legfontosabb, hogy meglelje az útját, hogy hallgasson a szíve és a lelke hívó szavára, és kövesse azt! Az a lényeg, és az a fontos, hogy boldog ember legyen! Mert lelje meg azt, amiben örömét leli, és ezáltal a munkát nem teherként fogja megélni. Ez a fontos! És nem érdekel a társadalom, a társadalmi elvárások, a megfelelési kényszer! Nem érdekel! Megyünk tovább az úton, néha kettessel... de nem ez számít! Az számít, hogy úgy nőjön fel, hogy ő egy értékes ember! Úgy nőjön fel, hogy meglegyen a megfelelő önbizalma, életszeretete, boldog ember legyen! Ez a lényeg! A többi nem számít! Még akkor sem, ha a társadalom szerint számítania kellene!