Elfáradtam... nagyon... mégis olyan jóleső fáradtság volt ez. A lelkem boldog volt, szárnyalt, csak a fizikai testem érezte a fáradtságot. Jó volt érezni. Több órát lovagoltam. Kinn a természetben az elmém teljesen kiürült. Szeretem ezt az érzést. Nagyon szeretem. A délutáni felhőszakadást követően azt éreztem sétálnom kell. Érezni a frissen hullott eső illatát. Minden egyes mély lélegzettel belélegezni a fényt, a tisztaságot, a frisset, az újat. Útnak indultam. Nem volt tervem, csak mentem és mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell. Egy parkhoz értem. Már el is felejtettem, hogy az otthonom közelében van egy ilyen csodálatos hely. Talán az időjárás, talán a késői időpont miatt a park már csendes volt. Leültem egy padra. És csak néztem a természetet a város kellős közepén. Hallgattam, ahogyan csicseregnek a madarak, és átadtam magam a semminek, átadtam magam a mindennek. Ebből a csodás pillanatból egy hang emelt ki. "Leülhetek?" - kinyitva szemem, egy idős hölgy állt előttem. Mosolygott. Áradt belőle valami megfoghatatlan békesség és nyugalom. Visszamosolyogtam rá, és kicsit arrébb húzódtam, hogy kényelmesen ülhessen mellettem. 

Pár perc csend következett. "Szeretem az életet!" - mondta váratlanul. "Pedig nem volt ez mindig így. Nehéz életem volt. Nagyon nehéz. Fiatalon férjhez mentem. Akkor  azt hittem egy csodálatos embert választott mellém Isten, aztán később kiderült ez nem így van. Akkoriban nem érdekelt senkit a családon belüli erőszak, nekünk, vagy nekem nem volt kihez forduljak. Akkoriban mondhatom azt, szinte természetes volt, ha egy férfi verte a feleségét, verte a gyerekeket. Nem volt kihez fordulni, nem volt kitől segítséget kérni. A család pedig úgy tett, mintha minden rendben lenne. Valójában homokba dugták a fejüket, mert akkoriban sok más lehetőség nem volt. Hosszú hosszú éveken át szenvedtem ebben a kapcsolatban. Többször elvetéltem  az agresszív férjem miatt. Gyűlöltem Istent, amiért engedte, hogy ez történjen velem, és gyűlöltem az embereket, mert bár mindenki tudta, mi folyik nálunk, senki nem nyújtotta felém a kezét. Senki. 12 év ment így el a létezésemből. 12 év a fizikai és a lelki terror legmélyebb bugyrában. 12 év, ami alatt elvesztettem minden reményemet, minden álmomat, elveszítettem önmagam. Aztán egy sötét éjjelen arra ébredtem, hogy arra gondolok, miért nem megyek el? Hiszen nincs gyermekem, nincs semmi, ami miatt maradnom kellene ebben a pokolban. Akkor már szakítottam Istennel." - rám nézett, és nevetett. "Bizony! akkor már nem hittem abban, hogy van egy ilyen Isten, aki engedi a szenvedést. Elhatároztam, és ezt közöltem is vele, hogy nem  vagyok hajlandó elismerni egy olyan isten létezését, aki büntet, akitől félni kell, mert pokolra juttat. Nem voltam hajlandó elismerni a félelem Istenét. Mert azt gondoltam, és hittem, ha létezik Isten, akkor ő csak a szeretet Istene lehet.  A férjem ott feküdt mellettem, már aludt. Az alkoholtól olyan mélyen, hogy arra se ébredt volna fel, ha kitört volna a harmadik világháború. Csendben kisétáltam a házból, az életemből, a múltból, a pokolból. Nem tudtam hová megyek, és nem vittem magammal csak némi pénzt. Céltalanul indultam el, de nem érdekelt. Mert minden egyes megtett lépés után egyre erősebben kezdtem érezni a szabadságot, a békét, a megnyugvást. Ebben a kerületben kötöttem ki.Ennek már nagyon sok éve!" - megint nevetni kezdett. " Tehát elindultam a semmibe, a mindenbe.... ez volt az egyetlen lehetőségem az életben maradásra. A tejipari vállalatnál kezdtem dolgozni, ott ismerkedtem meg egy nagyon szimpatikus lánnyal. Ő Sorsban, Univerzumban hitt, és a mi, mármint az emberek isteni mivoltában. Ő vezetett be ebbe a világba... a csodák világába, ahol Isten már nem torol meg semmit, ahol már nem kell Istentől félni, és rettegni, és nem kellett semmit sem alázattal eltűrni. Megtanultam használni a bennem rejlő erőt... azt az erőt, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik. És ennek köszönhetően elváltam! Tudja micsoda szó volt ez akkoriban! Elváltam, és elhatároztam, hogy teremtek magamnak egy olyan életet, amelyben a boldogság nem a kiváltságosoké. Évek teltek el, hosszú évek, és én élveztem az utazás minden pillanatát. Csoda volt minden pillanata. Voltak nagyon nehéz perceim, amikor azt sem tudtam, hogyan tovább, de mindig érkezett a segítség. Aztán egyszer csak arra gondoltam, szeretnék magam mellé férfit. De nem akár milyet. A legjobbat! A legjobbat, amelyet megérdemlek, és aki megérdemel engem. Hosszú hosszú idő után elkezdtem újra hinni ebben. Előtte gyűlöltem a férfiakat.. mintha az összes férfi tehetett volna arról, hogy velem ez történt. És nem akartam férfit! Nem akartam semmit! Békét akartam, és, hogy begyógyuljanak a fizikai és a lelki sebek. Aztán egyszer mégis azt éreztem eljött az ideje, hogy beengedjek valakit a szívembe, és az életembe. Valakit, aki azért született, hogy a társam legyen, és akinek én is a társa lehetek. Azon az estén, amikor ezt elhatároztam, kisétáltam ebbe a parkba. És a csillagos ég alatt elmondtam a kívánságomat az Univerzumnak. Mérhetetlen békességet éreztem. 

Két héttel később új munkahelyem lett. Már többet akartam, mint amit a régi adott, bármennyire is szerettem a kollégákat. Első napomon az ajtóban találkoztam egy férfivel. Még a lélegzetem is elállt. Ott állt Ő előttem, akt mindig is szerettem volna. Pár nappal később már tudtuk, hogy mi összetartozunk. Nem gondolkodtunk, nem terveztünk. Élni szerettünk volna egymással, egymásért, álarcok, hamis ígéretek nélkül. Fél éve élhettük meg a csodát, élhettük meg az álmot, amikor egyik pillanatról a másikra összeesett a közös otthonunkban. Fél évet töltött kórházban, mikor is közölték velünk, hogy aids-es. Semmit nem tudtunk, és az orvosok sem sokat azzal a betegséggel kapcsolatban. Csak a félelem volt mindenütt. Ez akkoriban egyenlő volt a halálos ítélettel. Azon a napon nem csak az akkor már férjemet ítélték halára, hanem engem is, és az álmainkat, a jövőnket, és a meg sem született gyermekeinket.  Akkor már a spirituális úton jártam, mégsem értettem, mi miért történik. Az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor kiderült, hogy valamiért, én nem kaptam el a betegséget. Az orvosok ezt csodának vélték, én pedig tudtam, hogy mert nem létezik betegség, és nem létezik, hogy valaki elkap valamit. Akkor már hittem, hogy minden energia. Nehéz időszak következett. Nem beszéltünk senkinek, nem beszélhettünk senkinek erről az egészről, mert akkoriban olyan szintű pánik, félelem, és rettegés volt magával az aids-sal kapcsolatban, hogy nem beszélhettünk róla. A férjem mindent elkövetett, hogy eltaszítson  magától. Ő elfogadta a halálos ítéletét. Ő elfogadta, és nem akart engem magával rántani. Én viszont nem engedtem, hogy ezt tegye. Nem engedtem, hogy betegnek érezze magát, és nem engedtem, hogy minden egyes eltelt napot szögnek érezzen a koporsójában. Hittem, hogy képes lehet meggyógyulni! Olyannyira hittem, hogy a végén már ő is elkezdett hinni benne. És attól a perctől kezdve még inkább élveztük a pillanatokat, a csodákat, a megélt perceket, mert bármelyik pillanat az utolsó is lehetett volna! És ahogy egyre inkább elkezdtük szeretni az életet, az élet is elkezdett  minket szeretni. Mi voltunk a világ két legboldogabb embere. Tudom... furcsán hangzik... egy ilyen betegséggel éltünk, mégis boldogok voltunk. Mert minden mindegy volt. Minden mindeggyé vált, hiszen túl sokat nem tervezhettünk. Akkoriban nem.  Így elfogadtuk az Univerzumtól ezt, és kihoztuk belőle a lehető legjobbat. A családi ház árát elköltöttük utazásra. Körbe utaztuk a földet. Már nem gondoltunk arra, mi lesz holnap. Megtanultunk élni a mában. Ennyit tehettünk. 

Egy év telt el így. De micsoda egy év! Már nem is gondoltunk az aids-re. Erősnek, egészségesnek hittük magunkat. Aztán a szokásos évi felülvizsgálatnál valami hiba történt... legalábbis nekünk ezt mondták. Újra vissza kellett menjünk. Mint természetesen megint utólag kiderült, az első teszt negatív lett. Miután erről a betegségről tudták, hogy gyógyíthatatlan, ezért azt hitték, hogy valamit elrontottak. Aztán megcsinálták újra és újra.. és mindig negatív lett. És ott állt az orvostudomány érthetetlenül a dolgok felett. Annyit mondtak, valószínűleg az első diagnózis volt a rossz. De hogyan is lehetett rossz? Hiszen annyiszor de annyiszor ellenőrizték. Elhittük, hogy a férjem egészséges. Már nem gondolt arra, hogy halálos betegség, hogy gyógyíthatatlan. Elhittük, és éltünk! Ennyit tettünk. És a szervezete meggyógyította önmagát. Ennyi történt. A csodák itt vannak az életünkben, csak észre kell venni azokat, és engedni, hogy megtörténjenek. Mi engedtük. És elfelejtettünk mindent, amit az agyunk hallott. Kizártuk a negatív mondatokat, a félelmet, a halált, és úgy cselekedtünk, mintha az az egész meg sem történt volna.  

Három gyönyörű gyermekünk született, és lett családi házunk, és lett mindenünk. Leginkább egy gyönyörű életünk. Hiszen én megleltem őt, a társam, ő meglelt engem, a társát... és ennek nem vethetett véget egy betegség. Ennek nem! Hálás vagyok azért az egy évért, amikor azt hittük, hogy beteg. Mert ezalatt az idő alatt tanultunk megélni! A szeretet ereje csodákra képes! Mi megélhettük, átélhettük ezt!"

Megérkezett a parkba az úr is, aki az előbbi történet főszereplője volt. Sugárzott róla az élet szeretete. Rámosolygott kedves feleségére, átölelte őt, mintha azt szerette volna, hogy az a pillanat sose érjen véget. Felálltam a padról. Nem zavartam  meg őket köszönéssel, csak szépen csendben elsétáltam. Még néztem őket, és mosolyogtam, hiszen egy pár percig részese lehettem én is az ő csodájuknak! Részese lehettem egy igaz szerelem történetének! És Isten, sors, Univerzum megint megmutatta nekem, hogy a szeretet mindenre képes!