Indulni készültem. Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Édesanyámmal 10 év után vettem fel a kapcsolatot újra. Nem éreztem előtte, hogy beszélnünk kellene. Illetve, dehogynem! Hányszor, de hányszor éreztem azt, hogy szükségem lenne rá. Kellene ő nekem, hogy itt legyen, hogy velem legyen, hogy mellettem legyen. 10 évig kellett várni erre a találkozásra. 10 évig.

Pár nappal ezelőtt hívott fel. Sokat beszélünk, sokat beszélgetünk. Hiszen 10 év van a hátunk mögött, amelyet be szeretnénk pótolni. Kérdezte, hogy szeretnék-e találkozni az öcsémmel. Mosolyogtam. Hogyne szeretném látni. 20 éve nem láttam, húsz éve nem tudok róla semmit, 20 éve nem jelent nekem semmit. Amikor kiléptem az otthont adó lakás ajtaján, amelyben édesanyámmal éltem, sokáig nem néztem vissza. Aztán életem tengerén próbáltam túlélni. Nem csak tőlük, mindenkitől eltávolodtam, mindenki életéből kiléptem. A volt férjem gondoskodott arról, hogy az egyébként sem túl jó családi kapcsolataim végképp megszűnjenek. Elhitette velem, hogy nem számíthatok senkire, nem áll mellettem senki, így 15 évig engedtem, hogy rabjaként éljek, engedtem, hogy mintegy szolgálójává tegyen. Az évek teltek. Megszületett a kislányom, és immáron ő jelentette nekem a családot. De aztán ahogyan kilépve a pokolból, amelyet a házasságom jelentett, Isten, sors, Univerzum idejét látta, hogy végre rendezzem a vérségi köteléket. Rendezzem a dolgaimat azokkal az emberekkel, akikhez leszülettem, akik mellé leszülettem. Egy "véletlen" folytán beszéltem ismét édesanyámmal. Addigra már azt hittem, nekünk kettőnknek nincs több dolga egymással. Elengedtem, megbocsátottam a múltat, lezártnak tekintettem. ÉS akkor megint beszélni kezdtünk. Ő csak mesélt és mesélt. Annyi mindenre másként emlékszem, mint ő... de nem vitatkozom vele. Nincs miért. Hosszú évtizedekkel ezelőtt történt dolgokon, nem akarok vitatkozni vele. Szeretni szeretném őt. Beteg... nagyon beteg. A rák már elterjedt a szervezetében, megtámadva a tüdejét, a csontjait, a csontvelőjét, a nyirokcsomóit. Elutasította a kezelést. Már nem akar harcolni, már nem akar szenvedni.

Talán most látta idejét, hogy végre újra találkozzunk mi ketten, a kisöcsém és én. Teltek az évek, és mi "testvérek" féltestvérek a szélrózsa minden irányában éljük az életünket, és nem találkozunk egymással. Nem tudjuk mi van a másikkal, mintha idegenek lennénk egymás számára. Az emlékek, amelyek a gyerekkorunkat jelentették, már megfakultak. Olyan, mintha igaz sem lett volna. És mi itt állunk ennyien.. és nem keressük egymást. Mintha nem is léteznénk a másik számára. És talán nem is létezünk. 

Örömmel mondtam igent. 20 év. Talán a kíváncsiságom hajtott. 20 év. Két évtized. És micsoda két évtized. 

Útnak indultam. Nem szeretek a belvárosban vezetni, de hétvége révén gondoltam megpróbálkozom. Zöld utat kaptam, minden lámpa zöld volt, amerre mentem. A gondolatok össze vissza cikáztak a fejemben. Láttam magunkat megint gyermekként. Láttam, ahogyan felnövünk, láttam,a hogyan elszakadunk egymástól. Láttam, ahogyan minden, ami annyira fontos kellett volna, hogy legyen, eltűnik. És mi már nem vagyunk család. Mi már nem tudunk egymásról. Mi már elfelejtettük egymást. Egy kisfiú boldogan integetett nekem a buszról. Olyan mélyen jártam a múltban, keresve kutatva az emlékeket, hogy sokági tartott mire visszaintegettem neki. Mosolygott. Láttam, ahogyan édesanyja felé fordul, és nevetve mond neki valamit. Amikor elmentem a busz mellett még intettem neki. Ő visszaintegetett, és mosolygott.  Hirtelen az öcsémet láttam magam előtt az utolsó találkozásunkkor, amikor én még nem tudtam, hogy majd két évtizedig nem látjuk egymást. 

Adva voltunk mi, anya, apa és gyerekek. Négy gyermek. Szép család... lehettünk volna. Szép család... De nem voltunk azok. Nem törődtek velünk, csak és kizárólag magukkal, és az alkohollal. Már nincsenek emlékeim. Aztán édesanyám a válás után megint férjhez ment. Ismét adott lett egy család. És mi megint csak szép család LEHETTÜNK volna. Addigra a nagyok már kirepültek, vagy inkább ki lettek dobva a családi fészekből... vagyis a fészekből... családi igazán sosem volt. És mi megint csak lehettünk volna család! És akkor már hat gyerekkel. De nem váltunk családdá. Megint nem sikerült édesanyámnak az, ami előszörre sem. Testvéreket, féltestvéreket családdá kovácsolni. ÉS mi mindannyian elindultunk arra amerre láttunk. És csak család lehettünk volna. 

Leparkoltam. Korán odaértem. Nagyon korán. Felhívtam édesanyám. Nem volt jól. Napok óta fulladt, alig bírta befejezni egy egy megkezdett mondatát. Vártam rá az ódon bérház kapuja előtt. Valahogy hirtelen megelevenedett a múlt, és én láttam magam kislányként megint, ahogyan kinyitom eme ház ajtaját. Több száz éves bérház, több száz éves múlttal. De a múltbéli sétám csak pár percig tartott. Bármennyire is szerettem volna, nem jöttek fel arcok, események. És akkor felfedeztem, hogy a kaput ki lehet nyitni. Beléptem a kapun, amelyet tíz éve úgy csuktam be magam mögött, hogy talán soha többé nem fogom kinyitni. Hirtelen ismerős illat csapta meg az orrom. ÉS mosolyogni kezdtem. Istenem, de rég volt... milyen régen is volt. Elindultam felfelé a lépcsőn. Ugyanazok a postaládák. Még kinn van a nevünk. Megőrizte a nevünket. Megsimogatom a kopott betűket, és elindulok felfelé a lakás irányába, mélyen magamba szívva az illatot. Mosolygok... már nem fáj a múlt... már nem fáj. Az első emeletnél találkoztam anyukámmal. Elindultunk visszafelé. Nagyon sokat fogyott... nagyon sokat. Sápadt volt nagyon... karja olyan vékony volt, hogy át tudtam volna fogni egy kezemmel. Beteg... nagyon beteg.. és ez most már nagyon látszik rajta. Alig bírja emelni a lábait. Belém karol, és azon aggódik, ha menet közben rosszul lesz, mit is fogok tudni én kezdeni. Én csak mosolygok. Mosolygok és megszorítom a kezét. Jó őt látni. Nagyon jó őt látni, még ilyen állapotban is.

Kiléptünk az utcára. Megáll mögöttünk egy biciklis. Mosolyog. Nem ismerem fel a vonásait. "Nem ismertél fel igaz?" Édesanya akkor fordul meg. És ott áll egy fess fiatal ember, aki nem más, mint az öcsém. Nézem őt. Nézem, mennyit változott az évek alatt. Nézem őt, ismerős a mosolya. Nézem őt, és már én is mosolygok. 20 év óta először látom őt. Csak állunk egymással szemben. Nem öleljük meg egymást, nem adunk puszit a másiknak. Csak nézzük egymást. És mosolygunk!   

Mint két idegen. Valaha testvérek voltunk... és most itt állunk egymással szemben idegenekként. Beszélgetünk... általános dolgokról... a semmiről. Mint két idegen. Pedig valaha testvérek voltunk. Édesanyánk mesél egy pár anekdotát a múltból, miket tettünk. És mi csak mosolygunk. Nem emlékszünk... sem ő... sem én... Aztán már nevetünk. Nem beszélünk az életünkről, nem beszélünk a 20 évről... a jelenről beszélünk.... mint két idegen, aki leül meginni egy kávét. Édesanya néha megjegyzi, hogy azért ez még nem a halotti tora. Ezen most nem nevetünk. Nem találjuk viccesnek. Az utóbbi időben nagyon sokat romlott az állapota. Látványosan romlott. ÉS már félek... félek attól, hogy elveszítem őt. Még szeretné, ha elvinném gyerekkorunk helyszíneire, a régi barátaihoz... ha már nem lesz olyan meleg... Búcsúzni szeretne. Én nem akarom, hogy búcsúzzon, de nem veszekszem vele. Megszorítom a kezét. Szeretem őt... történt közöttünk bármi, olyan édesanya volt, amilyen, de szeretem őt. És azt a fiatal fiút is, aki ott ül velünk szemben, és nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Mégsem kínos a csend, és a hallgatás. Csak nincs miről beszélni. Valaha testvérek voltunk.... valaha számítottunk egymásnak. Most csak ülünk egymással szemben.... mint két idegen.

Elbúcsúzom tőlük. Elindulok hazafelé. Még mindig kavarognak a gondolatok a fejemben. Pedig szép család lehettünk volna... szép család lehettünk volna.... most pedig ülünk egymással szemben, mint két idegen.