Vannak az életben találkozások, amelyek hosszú időre nyomot hagynak az emberben, és vannak olyanok, amelyekről azt hisszük, egy életre sebeket ejtenek a szíven. Az új életem tele van nagy találkozásokkal. Csodálatos találkozásokkal. A régi életemben is voltak nagy találkozások, amelyekért , mint később kiderült nagy árat kellett fizessek. Aztán ahogy lépkedtem előre a mostani utamon, már nem fájnak ezek a találkozások, már tudom, hogy bár volt, amelyikbe majdnem belehaltam, mégis kellettek nekem ezek ahhoz, hogy megleljem az utam. Isten, sors, Univerzum küldte őket nekem ahhoz, hogy végre megleljem önmagam. 

Négy év telt el, mióta nem láttam őt. Megjelent az életemben, pedig nem akartam, hogy a részévé váljon, aztán ugyanolyan hirtelen, mint ahogyan jött elment. Még csak nem is szólt. Még csak el sem köszönt. Egyszerűen fogta magát, és gyáván elsétált, mintha sosem lett volna. Már az elején tudtam, hogy nem kell nekem ez az egész ismeretség vele. Valahogy a szívem mélyén éreztem, ha beengedem őt az  akkor még egyébként is káoszos életembe, jó vége nem lesz. Ő mégis kitartó volt. Ő mégis oly annyira szerette volna, olyan kedvesen, hogy minden ellenállásomat megtörte. Ott álltam egy összeomlott élet romjain, és gyenge voltam őt elutasítani. Ott álltam a totális káosz kellős közepén, menekülve egy férfi elől, aki 15 éven keresztül tartott fogva. Még nem tudtam, lesz-e holnap. Még nem tudtam, meddig bírom a menekülést, az állandó félelmet. Semmit nem tudtam. Még azt sem, reggel vajon felkel-e a nap. 

Talán az időjárás, talán  bennem dúló harcok miatt rossz napom volt. Feszült voltam. Ültem a kocsiban, és csak azt éreztem, elfogy az erőm. Elfogy a pozitív energia, amivel feltöltődtem, elhagy az örök hitem. Csak ültem a kocsiban, és mentem. Magam sem tudtam, merre és hová visz az utam. Csak azt éreztem mennem kell. Ránézve az autóm műszerfalára, láttam, tankolnom kell. Begurultam az első kútra, amelyet megközelítettem. Egykedvűen szálltam ki az autóból. Nem jött segíteni senki. Nem szerettem tankolni. Álltam az autó mellett, és akkor pillantottam meg őt. Először azt hittem, rosszul látok. De nem tudtam elvenni róla a tekintetem. Néztem őt, és láttam ő is engem figyel. Egykedvűen szívta a cigarettáját. Csak ült ott, mint egy árva gyermek. És engem nézett. És akkor már tudtam, hogy valóban Ő az. Nem éreztem semmit. Négy évvel ezelőtt, amikor elképzeltem eme találkozást, azt hittem, majd összeszorul a gyomrom, azt hittem, majd boldogan futok felé. Most pedig csak néztem őt. Közelebb sétáltam hozzá. Valamiért azt éreztem ezt kell tegyem. Még voltak kérdéseim, amelyeket szerettem volna feltenni neki. Még volt pár MIÉRT, amelyre választ szerettem volna. Láttam menni készül, elmenekülni, mint annak idején, de nem volt rá lehetősége. Nézett rám. Én pedig rá. Csak biccentett, nem szólt, én is hallgattam. Leültem mellé, és csak figyeltem. Nem jött ki hang a torkomon. Nem jöttek a kérdések. Csak figyeltem őt. Figyeltem azt az embert, akihez négy évvel ezelőtt annyi reményt fűztem. Figyeltem őt, akiről annak idején azt hittem, majd segít nekem harcolni, küzdeni. Figyeltem őt, aki nem ígért semmit nekem. Legalábbis ő mindig ezzel védekezett. "Nem ígértem semmit!" Figyeltem őt, és lassan feljöttek az emlékek. Az első találkozásunk, amelyet aztán több követett. A telefonhívás, amikor közöltem a most már, volt férjemmel, hogy elhagyom, mert van valaki, akivel szeretném összekötni az életem. Láttam magam előtt, ahogyan mondja nekem, hogy történjék bármi ő ott lesz nekem, és mindig mellettem áll majd. És feljött az utolsó találkozásunk emléke. Ahogyan ültem mellette a kanapén, és ugyanúgy figyeltem, mint most. Mert akkor már valahol a szívem legmélyén éreztem, ez lesz az utolsó találkozásunk. És én emlékezni akartam az arcára. Emlékezni akartam rá. Újra láttam lelki szemeim előtt, ahogyan a facebookon kiteszi, hogy kapcsolatban, miközben velem még nem zárta le az életet. Vagyis ő lezártnak tekintette, csak engem felejtett el erről tájékoztatni. És most ennyi év után, megint itt ülünk egymás mellett, és megint nem tudunk egymásnak mondani semmit. Nézem őt, és azon mosolygok, vajon, mit is  szerettem benne. Vajon őt szerettem? Néztem őt, és próbáltam eldönteni, annak idején minden színjáték volt, vagy volt, ami igaz volt? Néztem őt, és minden kérdésem, amelyet ennyi éven át őriztem, hogy majd egyszer feltehessem neki, hirtelen már nem volt fontos. Már nem akartam feltenni azokat, már nem akartam válaszokat.

Hiszen már minden annyira más, mint négy évvel ezelőtt. Legfőképpen én. A vele való találkozásnak köszönhetően indultam el megkeresni önmagam, megkeresni azt a valakit, aki vagyok. Ha ő akkor nem  ilyen kegyetlenül, gyáván hagy el, akkor talán sosem lelem meg a saját utam, hanem követek valakit. Ha ő annak idején nem lép be az életembe, akkor talán nem hal meg a lelkem az árulása miatt, és nem váltam volna azzá akivé. Nézem őt csendben, már nincsenek kérdéseim. Nézem őt, és mosolygok. Mosolygok a négy évvel ezelőtti önmagamon, aki azt hitte szereti őt. Mosolygok a négy évvel ezelőtti önmagamon, aki azt hitte erről az emberről, majd ő menti meg. Mosolygok azon az emberen, aki olyan hosszú ideig álarcot viselve létezett. Mosolygok. És már nem kavarnak fel az emlékek, már nem fáj az árulása, már nem fáj, hogy cserben hagyott. Hiszen már elfogadom, hogy ő ezért lépett be az életembe, hogy ezt tegye, hogy végre merjek, és akarjak változtatni azon, aki akkor voltam. Már elfogadom őt segítőnek, már elfogadom, hogy Istennek, sorsnak, Univerzumnak ez volt a terve velünk, hogy ez történjen, hogy én végre hallgassak a szívem és a lelkem hívó szavára! Nézem őt, és örülök, hogy újra látom. Mert bizonyosságot szerezhettem afelől, hogy elengedtem őt, és megbocsátottam neki, és megbocsátottam magamnak. Nézem őt, és mosolygok, mert már biztos vagyok abban, hogy sosem szerettem őt, hanem szerettem valakit, akiről azt hittem ő. Szerettem valakit, de az valójában nem ő volt, hanem csak valaki, aki igazából sosem létezett, csak én hittem róla, hogy ő olyan. 

Szótlanul állok fel mellőle. A lelkem megnyugodott, békére lelt. Elsétálok, nem nézek rá, csak intek neki. Elsétálok, és boldog vagyok! Boldog, hogy már más az életem. Boldog, hogy már nem számít a múlt. Boldog vagyok, mert már nem fáj.