Késő éjjel volt. Nem jött álom a szememre. Hosszú nap volt mögöttem. Hosszú és fárasztó. Pihenni szerettem volna, mégsem tudtam. A gyermekem már álomországban járt. A ház elcsendesült. Minden nyugovóra tért. Csak én nem tudtam lehunyni a szemem, hogy végre lezárjam ezt a napot. Sétálni indultam. Nem indultam messzire, de arra gondoltam a csillagos ég alatt, majd csak minden gondolat eltávozik a fejemből, és végre én is álomra hajthatom fejem. A város, az utca már elcsendesült. A sötétség ilyenkor félelmetes tud lenni. Mintha minden kihalt volna. Amikor zártam volna be magam mögött a kiskaput, valaki megszólított. Nagyon megrémültem. Ilyen késői órán nem is hittem, hogy van még valaki, aki nem leli a helyét. Egy idősebb hölgy állt velem szemben. Ráncai jelezték, hogy már tartalmas élet lehet mögötte, mégis fiatalosnak tűnt. Mosolygott. "Adna nekem egy pohár vizet?"- kérdezte. Nem éreztem, hogy gyanakodnom kellene, és egy pohár víz még nem okozhat semmi galibát. Valamiért azt gondoltam betessékelem a hölgyet. Későre járt. Leült a teraszra. Visszatértem a frissítővel, a hölgyön látszott, hogy fáradt. "Miért engedett be?" - fordult felém. Nem néz híradót? annyi rosszat hallani?" - kedvesség áradt minden porcikájából. "Nem nézek híradót!" - válaszoltam neki. Magam sem tudtam volna megmagyarázni, miért is kértem, hogy lépjen be otthonomba. Ha bántani akart volna, bár bántott volna. A csillagos ég alatt pihenni egy kicsit, egy pohár üdítő elfogyasztása végett, pedig nem akkora tragédia. Leültem mellé. Felnézett az égre. "Gyönyörűek a csillagok! Gyönyörűek. Szeretem nézni őket. Életem nagy részét már leéltem, de a csillagok még mindig csodálattal töltenek el! A tökéletességük, a rendszerük, és az a csoda, amit magukban hordoznak! Ember nem tudna ilyen nagyszerűt alkotni. Mindig szerettem a csillagokat. Már gyermekkoromban képes voltam éjszakákat a szabad ég alatt  tölteni, és nézni őket, a tökéletességüket! Nagy álmodozó voltam én, vagyis vagyok még. Nagy álmodozó. A csillagos ég alatt érkeztek a legszebb történetek, amelyeket aztán papírra vetettem. Nem volt tervem vele, csak szerettem az álmok világát, az álmaim világát. Jobb, szebb volt, mint az igazi életem. Vidéki lány vagyok, igazi paraszt család gyermeke. Annak idején nekem és a hozzá hasonlóknak nem voltak nagy terveik, nagy álmaik. 14 évesen kijártuk a nyolc általánost, és általában elmentünk dolgozni. Férjhez mentünk, szültük a gyerekeket, felvettük az Otp hitelt, hogy kész legyen a házunk, aztán csak éltünk a hétköznapoknak. ÉS igazából sokaknak, sokunknak ez épp elég is volt. Nem élt annak idején ennyi elégedetlen ember ebben az országban, mint manapság. Bár, azt sem tudtuk igazán, hogy élhetnénk másképp is. A hírek csak szűrve érkeztek el hozzánk, internet nem volt. Mi csak követtük anyáink, és nagyanyáink példáját, akik ugyanezt tették. Sokszor leéltek egy életet egy olyan ember mellett, akit még csak nem is szerettek. De annak idején a világ más volt. Azt nem tudom , jobb, vagy szebb, de más az már biztos. Én mindig valami többre vágytam. Mindig valami többet szerettem volna, de túl nagy volt a család nyomása. Férjhez menni kötelező volt, mert ha 18 évesen még pártában volt az ember, a falu a szájára vette. Így én is ezt tettem. Hát, bár én hiszem, hogy nincs jó döntés, vagy rossz döntés, de azért ezt a férjhez menést meggondolhattam volna!" - nevetett. Szívből jövő őszinte nevetése volt. "Tehát férjhez mentem, de hamar rá kellett ébredjek, nekem ez a háziasszonyosdi, meg férjesdi nem jön be. Mondtam a férjemnek, hogy szakítsunk a falu, és a család hagyományaival, és mondjunk búcsút egymásnak, megadva a másiknak azt az esélyt, hogy meglelje a másik felét. A férjem beleegyezett. Így elváltak útjaink, és az évek a mi döntésünk helyességét igazolták. Pestre költöztem. Egyrészt így nem voltam célpontja a falu szájának. Mocskos egy népek tudnak lenni a vidéki emberek, ha eleresztik magukat!" - megint nevetett. "Szegény szüleim szenvedtek a szájuktól a leginkább, de aztán szépen elcsendesedett a vihar, jöttek új témák, amelyekről beszélni lehetett. Pesten ismerkedtem meg egy csodálatos férfival. Ő aztán más volt, mint akiket eddig ismertem. Diplomata volt, megáldva minden széppel és jóval, amit fizikai síkon adhat az élet. Mi vidéki gyerekek, és emberek hozzászoktunk a lakkozott bútorokhoz, a piros műbőr konyhai ülőgarnitúrához, a fekete junoszt tévéhez. És ennyi elég is volt. Ez a férfi bevezetett engem az elit világába. A bálok forgatagába, egy olyan világba, amelyről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Nem is hittem, hogy létezik. Én, a vidéki paraszt lány, akinek a disznótor volt a legnagyobb társadalmi eseménye, ahol reggel nyolckor már mindenki részeg volt, és vonyítva énekelte a "Gyere bodri kutyám!" kezdetű nótát, hirtelen ott találtam magam egy álomvilágban egy nagyszerű férfi oldalán. Magával ragadott ez az élet. Barátok lettünk ezzel a férfival. Igaz barátok. Soha nem adta jelét, hogy ő többet szeretne, én pedig nagyon vidéki lány voltam. Annak idején még nem volt szokás, hogy a nők lerohanják a pasikat. De nem ám! Annak idején, ha egy férfi akart valamit, bizony lépnie kellett!  Nem voltak ennyire anyámasszony katonái, mint manapság. De ez a drága férfi nem tett semmit. Közben megismerhettem a családját, a barátait. Talán mindenki azt hitte, mi egy pár vagyunk. De igazából sosem voltunk azok. Talán túl sok terhet cipeltünk. Nem tudom. Szerettem őt nagyon, őszintén, tiszta szívből, mellette biztonságban éreztem magam, és élhettem az álmaimat.

Aztán egyszer, amikor már feladtam az igaz szerelembe vetett hitemet, hirtelen Isten, sors, Univerzum megadta nekem a csodát, amelyről mindig is tudtam, hogy létezik. Megismerhettem valakit, aki pont olyan férfi volt, akiről én mindig is álmodtam. Nos, nem kinézete, de a belső világa, a lelke olyan volt. Akkor már sok sok éve nem volt mellettem férfi, akinek asszonya lehettem volna. Hát, ez a csodálatos ember elvarázsolt, elbűvölt, és egy hónap múlva azt éreztem, szeretem őt! Úgy ahogy van! Közben a diplomata barátom eltávolodott tőlem. Talán nem akarta megzavarni a boldogságom, talán más okból, igazából sosem tudtam meg. Boldog voltam. Boldog, és mégis féltem. Nagyon féltem. Nekem nem volt még olyan kapcsolatom, mint amilyennel most megáldott a sors, és ezért nagyon féltem. Féltem, hogy egyszer csak kiderül megint átverés, megint csak álarcok, megint csak játszmák részese vagyok. És akkor már fájt volna. Nagyon fájt volna elveszítenem őt, aki a legnemesebb lélek volt, aki valaha élt a földön. Soha nem tett semmi olyat, amely miatt nekem gyanakodnom kellett volna, de legbelül, mélyen mégis féltem. Féltem, és ezért majdnem elkövettem éltem legnagyobb hibáját.

Csengettek. Éjjel volt. A postás érkezett egy távirattal. Az én diplomata barátom küldte nekem. Pár nappal korábban találkoztunk. Elbúcsúzott. Visszaindult a hazájába. Ez a találkozás felkavart. Hirtelen semmit nem tudtam. Életem nagy szerelméről, akiről az első pillanattól fogva tudtam, hogy ő az, már nem tudtam mit gondoljak. Csak később értettem meg, hogy igazából a bennem dúló harcok okozták ezt az érzést. Szerettem azt a férfit, a diplomata pedig csak barát volt. Mégis el akartam üldözni az igaz szerelmet, mert féltem, mi lesz, ha kiderül, hogy a szívem tévedett, és nekem megint csalódnom kell! Bizony... ennyire váratlanul ért, hogy amiben hittem, ami eddig csak álom volt valósággá vált. És én nem mertem ezt akkor már elhinni. Nem mertem. Engem még sosem szerettek. Mindig én szerettem. Mindig én voltam, aki megalázkodott, kompromisszumot kötött, azért, hogy szeressék. De csak addig szerettek, amíg úgy táncoltam, ahogyan nekik tetszett. Ha másként cselekedtem, már nem szerettek. Eldobtak, megtapostak, megaláztak. És én féltem, hogy megint ez történik, ezért hirtelen mindent elkövettem, hogy ez a férfi elmenjen. Ezen az estén is haraggal a szívünkben váltunk el. Illetve csak nekem volt harag a szívemben. De nem érdekelt. Hittem én, de egész éjjel gondolkodtam. És akkor érkezett a távirat. "Elmegyek. Hazamegyek! Te pedig ne kergesd ezt az álmot! Ne kergesd! Légy boldog! Igazán! Remélem egyszer majd én is meglelem az igaz szerelmet!" .. ennyi volt az üzenet. Még ennyi év után is minden egyes szavára emlékszem. Hiszen akkor vált világossá a számomra, hogy nekem már ott az igaz szerelem. De mindent elkövetek, hogy két kézzel eltaszítsam magamtól, eltaszítsam magamtól, félelemből, aggódásból, rettegésből. Megkaptam az igaz szerelmet, és én el akartam dobni, mert hirtelen elveszítettem a hitem. Kirohantam az ajtón, egyenesen a szerelmem lakására mentem. Akkoriban nem volt autóm, a taxi túl drága lett volna, ezért gyalog mentem. Mit mentem... rohantam három kerületen át, mert nem akartam, hogy a harag ott maradjon a szívemben! Meglepődött a kedves. Nagyon meglepődött.

Akkor azon az éjjelen Isten, sors, Univerzum odacsapott a fejemre, hogy fogadjam el az álmot! Fogadjam el a boldogságot! Fogadjam el, hogy Ő van, részem lehet benne! És fogadjam el, hogy engem lehet szeretni! Higgyem végre el, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, attól még lehet igaz! 

Ott élhettem az igaz szerelemben, és nekem meg kellett tanulnom elfogadni ezt, aggódás nélkül. 

Ennek lassan 40 éve! Bizony! Mindig is jó tanuló voltam." ... megint nevetett, és arca olyan megnyugvást sugárzott, amelyet manapság ritkán látni. "Jaj Kedves! Lassan felkel a nap, és én még mindig itt ülök. Felpattant a székről. Nem tudtam neki mit mondani, csak végtelen hálás voltam ezért a történetért. Végtelen hálás. Mert ezen az éjjelen az ő életének történetével, én egy csodálatos tanítást kaptam, és egy nagyszerű megerősítést! Létezik az igaz szerelem. Csak néha nehéz elhinni, ha az ember életének részese lesz! Mert a múlt árnyai olyan erősen tudnak árnyékot vetni, hogy képesek elnyomni a jelen boldogság fényét!