Ülök a kertben. Csak nézek magam elé. Már nem hallom az éjszaka neszeit. Most nem hallok semmit. Háború dúl a lelkemben, az életemben. Hittem valamiben, nagyon... túlságosan... Aztán egyszer csak hirtelen egyik pillanatról a másikra minden semmivé lett. Mintha soha nem is létezett volna. Vagy talán nem is létezett, csak az én túl élénk fantáziám akarta, hogy igaz legyen? Nevetek... nevetek magamon, aki bár lassan betölti a negyvenet, valahol a szíve és a lelke legmélyén egy álmodozó kislány maradt.  Nevetek magamon, aki még mer hinni, bízni, remélni.... Most nehéz... nagyon nehéz... de talán majd reggelre könnyebb lesz. Döntést hoztam, és most viselnem kell a döntésem következményeit. És nevetek. Sírnom kellene. Összetörve, romjaimban feküdnöm, én mégis nevetek. Nevetek magamon, az álmodozásaimon, az igaz szerelembe vetett hitemen. Már csak nevetni tudok ezen az egészen. Már csak nevetni!

Váratlanul jelent meg ismét, mint mindig. Nem jelentkezik be, nem hív fel, hogy alkalmas-e nekem. Amikor érzi, hogy jönnie kell, besétál az életembe. Ülünk a füvön. Manapság sokat ülök ezen a füvön. Egyszer még valami nagy dolognak lesz tanúja ez a gyep. Mosolyog. Mélyen belenéz a szemembe... olyan mélyen, hogy azt gondolnám a lelkem legmélyéig lát. Ő az egyetlen, akinél ez nem zavar. Talán már azt furcsállnám, ha nem ezt tenné. Kezembe nyom egy hideg üdítőt. Nem iszunk alkoholt. nincs az a különleges alkalom, hogy mi ezt tegyük. "Mi történt?" - kérdezte. Őszinte volt a kérdése, és tudtam, hogy őszinte választ akar. De igazából én sem tudtam, mi történt. Hosszú hosszú ideig éltem egyedül. Kellett az idő nekem, hogy feldolgozhassam mindazt, ami a múltat, a múltamat jelentette. Aztán azt vettem észre magamon, hogy már nagyon vágyom egy társra, egy férfira, aki az életem részévé válik, és én is az övének. Évekig azt hallgattam, hogyan akarsz te rátalálni az igaz szerelemre, ha nem teszel semmit, csak itthon ülsz? Mit gondolsz, egyszer majd bekopog az ablakodon? Sokan néztek emiatt őrültnek, én mégis hittem, hogy majd, ha itt lesz az ideje, egyszer csak a semmiből, váratlanul megjelenik az a lélek, aki mellett leélhetem az életem. Aki a szépet még szebbé, az egészet még egészebbé, a csodákat még csodálatosabbá teszi. Hittem benne. És nem érdekelt a hogyan. Tudtam, ha itt lesz az ideje, Isten, sors, Univerzum úgyis a legnagyszerűbb forgatókönyvet fogja felém nyújtani. Hittem benne... minden egyes sejtemmel,  a szívemmel, és a lelkemmel. Aztán egyszer csak a semmiből bekövetkezett az, amiben mindig is hittem. A semmiből belecsöppent a férfi az életembe. Még én magam sem mertem igazán elhinni. Ott álltam egy megvalósult álom kellős közepén, és még én magam is csodálkoztam rajta. De tudtam, hogy megérdemlem, hiszen ebben hittem, ezt szerettem volna olyan nagyon. 

Ezen gondolatok kavarogtak a fejemben, de nem tudtam neki válaszolni. Nem jött ki hang a torkomon. Megrántottam a vállam. Ennyit tettem. 

Nem tudom, mi történt. Nem tudom, miért kellett, hogy vége legyen. Semmit sem tudtam.

"A múlt héten azt kezdtem érezni, nekem ennél több kell!" - kezdtem bele a mondandómba. "Itt állok lassan negyven évesen, egy boldog párkapcsolat kellős közepén... és mégis azt éreztem nekem ennél több kell. Mert csak én tettem ezért a kapcsolatért. Én voltam az, aki megszervezte, hogy a kislánya mellett legyen éjjel valaki, ha együtt akartunk lenni. Én voltam az, akinek az élete fenekestül felfordult egy új élethelyzet miatt. De nem bántam. Mert hiszen ezt szerettem volna. És tudtam, hogy meg kell majd oldanom pár feladatot. De egy idő után azt vettem észre, csak én teszek azért, hogy találkozni tudjunk. Neki nem fontos. Akkor beszéltünk, ha ő ráért. Mindig küldtem neki egy üzenetet, hogy most jó-e neki. Ő nem vállalt fel. Titokban tartott ilyen olyan indokokra hivatkozva, amelyekkel egyébként egyet is értettem. Én ott álltam a boldogság kellős közepén, és világgá szerettem volna kiabálni ezt az egészet... de nem tehettem... és én ezt is elfogadtam. Mint minden mást. ÉS aztán a múlt héten azt vettem észre, hogy megint azt csinálom, mint a házasságomban. Megteszek mindent valakiért, aki időnként odadob elém egy csontot, amit rághatok. Aztán ő megy, éli tovább az életét, én pedig oldjam meg a sajátomat, és a lányomét. Elhanyagoltam a barátaimat, és talán valahol a lányomat is. Nyuszika csettintett, és én ugrottam. ÉS tudod, mindezt örömmel, és szeretetből tettem. Ez engem nem frusztrált, nem töltött el negatív érzésekkel. Elfogadtam, hogy jelenleg ez van, aztán majd lesz máshogy. Nem érdekelt, mert szerettem. Mert őszintén hittem, hogy ő lesz az, aki mellett majd leélhetem az életem. Őszintén hittem ezt." - "Naiv vagy! És álmodozó! Mi pasik nem gondolkodunk ennyire előre. Nekünk épp elég, hogy eljő a holnap. És igen. Parasztok tudunk lenni, mert ha érezzük, hogy megvan a nő, akkor már nem teszünk semmit érte. ÉS parasztok is vagyunk." - nevetni kezdett. Tudtam, hogy nem rajtam, és az életemen nevet, de most mégis bántó volt a nevetése. A szívemig hatolt. " Múlt héten hirtelen azt éreztem, kettőnk közül én vagyok az, aki többet tesz azért, hogy működjön ez az egész. Én megtettem szinte mindent, amit kért, miközben ő arra nem méltatott, hogy felhívjon. Persze, mindig elfoglalt volt, meg mindig baromi sok kifogást talált, amiért nem tudott velem lenni két percig, vagy csak felhívni. Nem azt kértem, hogy költözzön oda hozzám, vagy töltsön velem egy egész napot, csak annyit, beszéljünk. Nehéz hetem volt. Gyakorlatilag mindent megtettem, amit ő kért, hogy a mi kapcsolatunk boldog, és örökké tartó legyen. Ő meg néha rám vakkantott. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy én ezt tettem a házasságomban is. 15 évig kuncsorogtam a szeretetért, tettem meg mindent azért, hogy egy férfi kedvébe járjak, attól való félelmemben, hogy nem fog szeretni. 15 évig. És most ugyanezt teszem. Megértek mindent, elfogadok mindent, teljesítem minden kívánságát, sokszor önmagam elveit eldobva cselekszem csupán azért, hogy "boldog" párkapcsolatban élhessek. És aztán el kezdtem gondolkodni. Vagy ezt teszem, és elveszítek az életemből újabb 15 évet a nagy felébredésig, vagy cselekszem, és véget vetek ennek az egésznek. Mert hirtelen azt éreztem, ennél én többet érdemlek. Legalább annyit, hogy valaki, akivel elvileg párkapcsolatban élek, legalább fel merjen vállalni. De most őszintén. Engem szégyellni kell? Titkolózni, letagadni?" .. megint nevetett. "Azt hittem ez az igaz szerelem, de közben ugyanolyan hazugság volt, mint a házasságom! Hazugság volt! Legalábbis a részéről. Én meg kergettem az álmomat. Az igaz szerelem nagy álmát. Szerinted létezik az igaz szerelem? Vagy folyamatosan meg kell alkudnunk önmagunkkal, sokszor háttérbe szorítva magunkat, csupán azért, hogy szerethessünk valakit? Lehet, nekem is bele kellett volna kényelmesednem ebbe az egészbe, elfogadva mindent, hogy boldog párkapcsolatom lehessen? Szerinted ezt kellett volna tennem? Vagy ezt kellene tennem? Különben itt maradok életem végéig egyedül?" - ránéztem, komolyan gondoltam a kérdéseim, és komolyan akartam, hogy válaszoljon. Ő férfi volt. Ő másként látta világot, mint én. Most ő rántotta meg a vállát. "Létezik!" - válaszolta. Hát ez volt az a válasz, amire tőle nem számítottam. Túl racionálisnak véltem őt eddig. "Léteznie kell. Csak neked nem ő volt! Ennyi... nem kell ezt túl gondolni. Istened, sorsod, Univerzumod eléd tett egy helyzetet... te mondtad... mint a házasságod... és Te jelesre vizsgáztál. Nem szenvedtél tovább, nem alkudtál meg, és nem hagytad, hogy valaki, aki talán meg sem érdemelt téged irányítson, megalázzon, és természetesre vegye, hogy azt tegye meg veled, amit akar, mert Te ott vagy! Te mondtad! Nem akartál nagy dolgokat. Csak egy kis odafigyelést. És ezt sem adta meg neked. Mert egy javíthatatlan álmodozó vagy, aki hisz az igaz szerelemben. Mi férfiak meg köcsögök. Ő megérezte ezt. Megérezte, hogy félsz elveszíteni őt.. és abban a hitben volt, bármit megtehet veled, Te nem fogod őt kidobni az életed nagy szerelmét, akivel le akarod élni az életed! Ennyi! Nincs ebben nagy varázslat. Most ez volt.... ez történt.. ennyi... rázd meg magad, és haladj tovább az életed útján! Létezik az igaz szerelem! Létezik! Csak engedd, hogy rád találjon, és ne alkudj meg!  Jobb lett volna újra játszani a házasságod? Jobb lett volna folyamatosan a szeretet koldusát játszani? Jobb lett volna? Jobb lett volna tovább ringatnod magad egy sosem létezett mesében? Fogtad magad, kinyílt a szemed, meghoztad a döntésed, és kidobtad azt az embert, aki nem értékelt téged! Ennyi! Szerintem Te is tudod, hogy jobb neked, most egyedül, mint megint elhazudni az éveket, az érzéseket, és szenvedni valamiért, amiben hittél, de nem kaptad meg! Ennyi! Ébredj fel kicsi lány! Ébredj fel! És csupán azért, mert félsz, hogy életed végéig egyedül maradsz, soha többé ne könyörögj senkinek, hogy szeressen! Soha többé! Létezik az igaz szerelem. Csak mi emberek, a többség, már elfelejtettünk hinni ebben, és folyamatos megalkuvásokban, önmagunk elárulásában éljük az életünket, ringatva magunkat egy álomban, amely soha nem fog valóra válni! És élünk a szar életünk kellős közepén egy szar kapcsolatban, ahelyett, hogy lépni mernénk önmagunkért! Be kell valljam bele való csaj vagy Te! Fogtad, és egyik pillanatról a másikra meghoztad a döntésed. És tényleg Te voltál az, aki kimondta, hogy vége? Csak ámulok! Fejlődsz! És minden elismerésem!" - megint nevetett. Gúnyos kacaj tört fel belőle. Csak néztem rá, és szerettem hallani a szavait. Szerettem hallani, hogy mégsem olyan reménytelen minden, mint amilyennek most érzem. Hogy talán tényleg van valahol egy férfi, aki rám vár, aki mellett boldog lehetek, és akit boldoggá tehetek, hazugságok, elhazudott érzések nélkül. "Tudod kicsi lány, milliószor hazudhatunk önmagunknak, hogy boldogok vagyunk! Milliószor hazudhatunk a világnak, hogy tökéletes az életünk! De éjjel a lelkével kettesben marad az ember... és akkor nincs más csak a valóság... és az igazság... ami bizony rohadt kegyetlen tud lenni! Rohadtul tud fájni! Mi férfiak nem tudjuk olyan szépen kifejezni mit érzünk, mint ti nők! Te pedig különösen szépen tudod elmondani, leírni. De hidd el, ha azt érezted valami nincs rendben, akkor az úgyis volt! Hidd el! Merj végre bízni önmagadban és az érzéseidben!  Ha a férfi szeret, lehet, hogy nem önti maszlagba, de érezteti! Ennyi... engedd el, lépj túl, menj tovább! Túlságosan szép ahhoz az utad, hogy most megállj! És hidd el, létezik igaz szerelem! Legalább Te ne add fel! Legalább Te ne!" 

Bementünk a lakásba. Kicsi lányom ült az előszobában, és gondterhelten rám nézett. "Anya!  Most hiányozni fog nekem, és ez fáj!" Leültem mellé, megpusziltam. "Tudom kicsim! Soha többé nem fogom ezt tenni! Ne haragudj rám, de én tényleg azt hittem örökké fog tartani!" 

Igen... nagy tanítás volt ez nekem, hogy hogyan ne csináljam, hogyan ne cselekedjek... és hogyan ne ringassam magam a saját hazugságaimban, csupán azért, hogy elmondhassam párkapcsolatom van! Nagy tanítás volt ez nekem! Nagy tanítás!