Késő éjjel volt. Megérkezett a vihar. Szobámba hallgatom az esőcseppek hangját a nyitott ablaknál. Egy egy villámlásnál kivilágosodik a szoba, szürreális képet festve a helységről. Hallgatom a dörgéseket. Emlékszem gyerekkoromban minden villámlás után azt számoltuk, mennyi idő múlva halljuk meg a dörgést, és ez alapján állapítottuk meg, milyen messze csapott be eme égi jelenség. Sosem féltünk a vihartól. Sosem. Még ebből is játékot csináltunk. És nagyon szerettük.

Lassan csillapodik az égi háború. Már csak az eső ömlik az viszont olyan erővel, mintha sosem akarná abba hagyni. Még kimegyek a teraszra. Mélyen magamba szívom a friss levegőt, az eső illatát.  Végre van oxigén a levegőben. Végre megérkezett az enyhülés. Visszatérve szobámba nagyobbra tárom az ablakom. Kell most nekem ez a levegő! Szükségem van rá! Az eső eláll, olyan hirtelen, mint amilyen hirtelen érkezett. A természet csodái. Behunyom szemem, és várom, hogy érkezzen az álom. Nem vagyok fáradt, nem érzem magam elnyűttnek. Aludni szeretnék. Egyszer csak beszűrődő emberi hangokra leszek figyelmes. Késő éjjel van, vihar után, én mégis beszélgetésre leszek figyelmes. A nyitott ablak egyik hátránya. Bármi, ami történik az utcán, olyan érzetet kelt, mintha a szobám lenne a helyszín. Kinyitom a szemem, és hallgatom a hangokat. 

"Leülök ide egy kicsit." - próbálom a hang alapján beazonosítani, ki is ülhetett most le a kerítésemre, de bármennyire is próbálom megfejteni a dolgot nem sikerül. Idősebb nő lehet. Ennyit tudok megállapítani. "Mama, sietnünk kellene, nehogy megint rákezdjen az eső! Még hosszú az út hazafelé!" - ekkor már egyértelmű számomra a beszélgető partnerek kiléte, és nagyjából a korukat is sikerül elképzelnem. "Ez a baj veletek fiatalokkal! Mindig siettek! Rohantok, mintha nem lenne holnap! Rohantok, mintha minden egy pillanat alatt dőlne el! És közben pedig elfelejtetek élni! A pillanatok csodáit sem élitek meg, mert a nagy szaladásban erre sincs időtök! Ha megint elkezd esni, akkor elázunk! Egy kis esőtől még nem lesz bajunk!" - nevetést szűrődött be. "Itt volt egy puli kutya. Sokszor találkoztam vele. Sokszor állt itt mellettem a kerítésen belül, amikor a szokásos esti sétámat intéztem. Pár napja nem látom. Vajon mi lett vele? Talán a vihar elől bemenekült a házba?" - összeszorul a szívem. Vacikám... drága Vacikám. Már nem jön be a házba, már nem jön elénk, ha hazaérünk, már valahol máshol van. Az első dörgésnél óhatatlanul kiszaladtam az udvarra, hogy behívjam őt, már a nevét akartam kiabálni, amikor rádöbbentem, már hiába kiáltanék neki, már hiába hívnám. Ő már nem fog jönni. Soha többé nem fog jönni. "Már megettem a kenyerem javát, drága unokám. Már megettem. Sajnos nekem már nem sok van hátra. De szeretnék neked elmesélni valamit. Valamit, amit már oly régen megakartam osztani veled, de Te az állandó rohanásod miatt, sosem szakítottál rá elég időt, hogy leülj mellém, hogy elmondhassam neked mindazt, amit szeretnék. Nekünk még nem volt olyan életünk fiatalon, mint neked. Neked már a szüleid megadnak mindent, és Te mégis csak panaszkodsz állandóan. Most épp kevesebb a zsebpénz, most épp nincs új okostelefon, most épp nem mehetsz el egy fesztiválra. Mi már tizenévesen keményen dolgoztunk a földeken. Nekünk nem volt szabadidőnk. Én még az iskolát is úgy fejezhettem be, hogy közben már segítettem a szüleimnek. És mégsem panaszkodtunk. Nekünk ez volt a természetes. És drága gyermekem, a pasik után sem rohangáltunk olyan kétségbeesetten, mint ti manapság! Sőt! Még csak ránézni sem mertünk egy fiúra sem, mert anyáink szíjat is hasítottak volna a hátunkból. Akkoriban még a férfiaknak kellett udvarolni, ha akartak valamit. A lehető leghamarabb kiházasítottak minket, és aztán elkezdtük élni a feleségek életét, anyává, háziasszonnyá váltunk, és dolgoztunk a földeken. Folytattuk anyáink, és nagyanyáink életét, akik ugyanezt tették. Kérdés nélkül. Nekem is megmondták, kihez mehetek hozzá. Nem volt választásunk. A szerelmet csak nagyon kevesen ismerhettük meg. Persze voltak közöttünk szerencsések, de a legtöbben fejet hajtva a hagyományok előtt éltünk. Én is ezt tettem. És mennyire gyűlöltem. De nem tehettem mást. Aztán a férjem folytatva a család hagyományait szépen lassan alkoholistává vált. Mindezt nagyon fiatalon. A reggeli kupica pálinkát már egyre több kupica pálinka követte, aztán meg bor. Egyik reggel nem ébredt fel álmából. És én végtelen hálát éreztem ezért Isten irányába. Olyan érzésem volt, hogy megszabadultam a pokolból. Persze titkolnom kellett, én voltam a szegény özvegy, akit egyébként mindenki titokban vádolt a történtekért, mert úgy voltak vele, én okoztam a férjem halálát, mert még gyermekkel sem ajándékoztam őt meg. Akkoriban a gyerek szó faluhelyen fiút jelentett. Voltak a gyerekek, és voltak a lányok, de én egyiket sem szültem. Eljöttem Pestre. Akkoriban a gyárakban nagyon könnyen el lehetett helyezkedni, és bár nem volt gyerekem, mégis kaptam egy kicsinyke szolgálati lakást. Még fürdőszobám sem volt, de annyira, de annyira magaménak éreztem azt a lakást. Életemben először azt gondoltam otthonom van. Aztán megismertem egy fess férfit, aki feleségül is vett. Isten legnagyobb ajándékkal áldotta meg eme kapcsolatot, szülhettem egy fiút. Aztán megint az történt mint előtte. A férjem a családot háttérbe szorítva inkább az alkoholt választotta. Egyik éjjel kisétált otthonunk ajtaján, és soha többé nem tért vissza. Soha többé. A Duna partján találták meg holtan. Mind a mai napig nem tudjuk mi történt. Állítólag öngyilkos lett. Összeszedtem magam, hiszen nem tehettem mást, már volt egy gyermekem, akiért felelősséggel tartoztam. Aztán megint beengedtem egy férfit az életembe. És megint ugyanaz történt. Ital. Ő nem halt meg. Tőle elváltam. Már nem akartam így élni. Istenem! Hányszor, de hányszor kértem, rimánkodtam, imádkoztam, hogy most másképp történjen. És tudod hány éjszakát ültem a folyosón azon gondolkodva, vajon hol rontottam el? Vajon, miért történik meg velem folyamatosan minden újra és újra. Akkoriban a vallásnak köszönhetően abban a hitben voltam, hogy engem büntet Isten valamiért. Valamiért, de sosem sikerült rájöjjek, miért is! Mit követhettem el, amiért ekkora csapások kell, hogy érjenek? Hol rontottam el? Hol? Aztán egyszer csak elegem lett a folyamatos bűntudatból, önvádból, és szenvedésből. Már nem akartam így élni tovább. Folyamatosan megalázkodva Isten előtt, aki a legkevésbé sem értékeli a tetteimet, és folyamatosan csak büntet, és büntet, elvéve tőlem mindent. Már nem akartam alázattal elviselni a keserű sorsom, annak reményében, hogy egyszer majd mindezért a mennyországba kerülök. Élni akartam! Eljutottam arra a pontra, hogy élni szerettem volna. Nem vádolva önmagam, nem elviselve minden sorscsapást, és nem megalázkodva egy olyan Isten előtt, aki nem értékeli azt a sok jót, amit teszek. Még tisztán emlékszem azon éjszakára, amikor megtagadva az általam addig ismert Istent, felelősséget kezdtem el vállalni mindazért, ami velem történt. Nehéz volt, nagyon nehéz. De megtettem. És azt vettem észre, valahogy minden megváltozik. Minden szebb lett. Azt vettem észre boldog vagyok, és boldog a gyermekem is. ÉS büszke voltam magamra! Mert mindezt én egyedül értem el! Aztán már, amikor nem is érdekelt a férfi kérdés, hirtelen, váratlanul a semmiből megjelent az életemben az a szerelem, amelyet addig csak filmeken láttam. Féltem, rettegtem, hogy a történelem megint ismétli önmagát, de a félelmemet legyőzve azt éreztem, adnom kell magamnak egy újabb esélyt, hátha most sikerül megváltoztatnom azt, amit eddig nem! ÉS igazam lett! Boldog életünk volt, nagyon boldog. Soha többé nem kérdeztem, hol rontottam el! Soha többé! Hiszen akkor már tudtam, bármi, ami történik velünk, az nem büntetés, vagy nem Isten bosszúja. A mi felelősségünk, és csak mi tudunk változtatni rajta. Letettem az évszázadokon át cipelt családi terheket, letettem egy olyan Istenben való hitemet, aki büntet, csapásokat mér rám, és elkezdtem hinni az életben! Abban az életben, ahol a tetteinkért felelősséget kell vállaljunk! És a jutalmam egy sírig tartó szerelem lett! Egy sírig tartó szerelem! Ne nézd folyamatosan az órádat! Ne nézd! Tudod, miért meséltem el neked mindezt? Mert fiatal vagy, és hebrencs! És úgy futsz a fiúk után, mint más a busz után. És követelőzöl a szüleid irányába, hogy új telefon kell, meg több zsebpénz, meg ide mennél, meg oda mennél! És el is várod, hogy szüleid mindezt finanszírozzák neked, mert különben hisztizel, és kiabálsz, és rossz szülőnek tünteted fel az őseidet!  Velem is most csak azért vagy itt, mert apád rád parancsolt, és miután akarsz egy új telefont, nem akartál nemet mondani. Azt hiszed nem tudom? Lehet, hogy már idős vagyok, de nem hülye! Ne becsüld alá öreganyádat! Ne becsüld alá! Ideje egy kicsit felnőttesebben viselkedned! Ideje."

 Hallottam ahogyan elindulnak. A nyitott ablak megajándékozott egy csodálatos történettel. Nem tudom, a kis hölgy tudatáig eljutottak el bölcs nagymamája szavai, de talán nem is ez a fontos.  Vajon hányan tesszük fel a kérdést: Hol rontottam el? Vajon hányan vádolunk folyamatosan másokat az elhibázott életünkért, a döntéseinkért, amelyeket később megbántunk? Én már nem ezt teszem! Nem ezt teszem! Megtanultam a felelősségvállalást a tetteimért! Megtanultam elfogadni az élet tanításait, ahelyett, hogy folyamatosan vádolnám önmagam vagy másokat a döntéseim következményéért. ÉS megtanultam hinni egy olyan életben, amelyben bármit megkaphatunk, ahol a csodák a mindennapi létezés részesei, ahol a boldogság nem függ másoktól! Megtanultam hinni az életben! Megtanultam hinni a boldogságban! És megtanultam hinni önmagamban!