Néztem őt. Itt állt előttem, idegenként. Rájöttem, hogy sosem ismertem igazán, mint ahogyan ő se engem. Magabiztos volt, flegma... és meglepődött. Más várt. Mint ahogyan én is. Annyi mindent akartam neki mondani, annyi mindent a fejéhez vágni. De már nem számított. Láttam rajta, hogy nem érti. Nem érti mi, miért történt. És engem vádol. Mosolygok. Ő azt hiszi ez a mosoly neki szól. Pedig valójában a helyzeten mosolyogtam, és az elmúlt időszakon. Ahogyan berobbant az életemben, ahogyan azt hittem, majd ő lesz, aki mellett megöregedhetem, akivel leélhetem az életem, aki a szépet még szebbé, a csodásat még csodálatosabbá, az egészet még teljesebbé teszi. És amilyen gyorsan érkezett az életembe, ugyanolyan gyorsan kértem meg, hogy távozzon.  

És most itt állt előttem. "Makacs vagy és önfejű!" - mondta... ezek voltak az utolsó hozzám intézett szavai. És én álltam a kapuban, és csak mosolyogtam. Mert akkor már tudtam, valójában sosem számítottam neki. Öt nap telt el azóta, mióta közöltem vele, hogy részemről vége. Már nem kell nekem ez az egész, már véget ért az álom, már nem akarom ezt tovább. Azt sem kérdezte meg, miért. Beletörődött. És most itt áll előttem, és látom rajta azt várta, majd minden folytatódik úgy, mint ahogyan abba maradt. Láttam, milyen öntelten áll a kapumban azt várva, majd megint én leszek az, aki bocsánatot kér, aki folytatni akarja, aki rájött, hogy tévedett. De amikor megláttam már tudtam, hogy jól döntöttem. Idegen volt ő nekem. Idegen. És már nem akartam őt. Talán sosem akartam, csak megtestesített egy álmot, amelyet álmodni akartam. De felébredtem. És még csak kegyetlen sem volt az ébredés. Álmodni akartam, és ő hagyta, hogy álmodjak. Felébredtem, de ő azt hitte, majd tovább álmodom. Hová lett az a határozott férfi, akit megismertem? Hová lett az az ember, aki mindent elkövetett, hogy szívem és lelkem megnyíljon előtte, és beengedjem az életembe? Hová lett? Talán sosem létezett. Én hívtam őt életre... és most megöltem őt. Megöltem ezt az álmot, mert elegem lett az illúzió rabságából. És most ott állt előttem, és én csak arra tudtam gondolni, velem ez már egyszer megtörtént. A volt férjem állt így előttem, azt gondolva, hogy majd megijedek tőle, újra rettegés lesz úrrá rajtam, és, ha itt áll előttem, nem lesz erőm őt elküldeni. De volt erőm. Mert elegem lett a fogságból, a lelki és testi terrorból... és már nem féltem... sem tőle... sem mástól.. már élni akartam, az életet választottam, és az élet is engem választott. És megint látom ezt a jelenetet. Csak az egyik főszereplő más, és a díszlet. És ő ugyanúgy nem érti, hol romlott el, mint ahogyan a volt férjem sem értette. Mind a mai napig nem érti, és én már nem akarok magyarázkodni, sem neki, sem másnak. Miért is kellene ezt tennem? 

"És már beszélni sem fogunk?"- nézett rám. Nem értettem a kérdését. Akkor sem beszéltünk, amikor megtehettük volna, akkor most miről is kellene beszélnünk?  "Te valóban nem vetted észre, hogy azon a vasárnapon már minden más volt? Neked valóban nem tűnt fel, hogy már nem akarok veled, melletted lenni? Nem akarlak téged?" - néztem rá kérdőn. Őszinte és gyors volt a válasza. "Nem!" -és akkor döbbentem rá, mennyire nem számítottam neki, és mennyire nem ismert ő engem. Nem vette észre, hogy nyolc órán keresztül nem szólok hozzá. Nem vette észre, hogy a "mikor találkozunk" kérdésére, csak egy vállrángatással feleltem. Nem vette észre. Még csak fel sem tűnt neki. És itt áll mérhetetlen gőggel azt várva, hogy behívjam az otthonomba. De én már nem akarom őt behívni, én már nem akarok tőle semmit. "Öt nap telt el, hogy kimondtam vége! És Te semmit sem tettél, hogy folytatódjon ez a történet! Semmit!" - és megint csak nézett rám. ÉS megint láttam szemében az értetlenkedést. "Mit kellett volna, hogy tegyek?" - vágott vissza. Ha így kérdezed, akkor semmit futott át gondolataimon eme mondat, de nem mondtam ki ezen szavakat hangosan. Felesleges lett volna. Mint ahogyan azt sem vette észre, hogy minden fórumról töröltem őt. Még ez sem tűnt fel neki. Öt nap hallgatás után azt hitte, ha visszaadja nekem a hajkefémet, folytatódni fog a történetünk! Se egy szál virág, se egy szelet csoki...semmi... csak egy hajkefe... a saját hajkefém... és ő azt várja tőlem, hogy bocsánatot kérve, folytassuk ezt a dolgot. Hiszen ez nem volt kapcsolat. Nem  tudom mi volt. Egy történet. Egy történet, amelyben a múlt elevenedett meg újra, lehetőséget adva nekem, hogy most másképp döntsek. Lehetőséget adva nekem, hogy most ki merjek állni magamért. És én meghoztam a döntést! És most már látom, a lehető legjobb döntést hoztam meg. Hiszen neki valójában sosem számítottam. Sosem. Mert, ha nem így lett volna, akkor most nem így állnánk egymással szemben, idegenként. Akkor nem áll mérhetetlen arroganciával engem vádolva a történtekért. Hiszen ő nem érti, hogy mi történt. Szerinte minden a lehető legjobb volt. Én pedig már nem akarok neki mondani semmit. Mint ahogyan beszélni sem akarok vele többé. Mert már nem számít. Már nem. Volt idő, amikor még lehetőségünk lett volna beszélni... de nem tettük... most meg már nem kell beszélnünk. Már nem. Mi nem maradunk barátok, mi nem maradunk egymás életének részei. Mert ennyi volt. Két idegen vagyunk egymásnak.  Két idegen, aki nem érti, mit mondd a másik. Két idegen áll egymással szemben, akik sosem ismerték egymást. 

Állok vele szemben, nézem őt, és már tudom, valójában sosem számítottam neki. És ez nekem nem fáj. Tudomásul veszem. És csak békét, hálát, megnyugvást érzek, Isten, sors, Univerzum irányába. Mert segítettek nekem dönteni, élni a lehetőséggel... segítettek nekem, hogy kimondjam: Vége! És ehhez nem kellett újabb 15 fogságban töltött év egy olyan ember mellett, akinek csak a játékszere voltam. Nekem már nincs újabb 15 évem egy játékra, amelyben csak vesztes felek vannak. Nekem nincs újabb 15 évem arra, hogy végre meg merjek hozni egy döntést, kiállni magamért, és menni tovább az úton. Nekem már nincs újabb 15 évem. És már nem is kell, hogy legyen újabb 15 évem. Mert már vége! Kiálltam magamért, a döntésemért, az életemért, az álmaimért. Kiálltam. A történelem ismételte önmagát. És én megtanultam a leckét! 15 évem volt tanulni! 15 kemény évem! De megtanultam! És ő nem érti. De ez engem már nem érdekel.