Napok óta próbálom az ügyeimet elintézni, régóta halogatott dolgaim végére pontot tenni. Közben időnként felugrok a világhálóra, és kicsit meglepődve olvasom, hogy emberek és emberek micsoda harcokat vívnak egymással, azt gondolva, hogy, aki hangosabban kiabál, vagy trágárabbul beszél annak van igaza. Olvasom, ahogyan édesanyák esnek édesanyáknak a szülés, a szoptatás , és minden más miatt. 

13 évvel ezelőtt csoda volt, hogy drága gyermekem megfogant. Akkor már egyértelmű volt a számomra, hogy nem lehet gyermekem. Aztán valahogy meghazudtolva a fizikai világot egy csodálatos októberi napon kiderült, egy pici élet fogant meg, egy pici lélek úgy döntött engem választ édesanyjának. Életem csodás időszaka következett, imádtam minden percét. A legkevésbé sem zavart, hogy 45 kilóról  70 kiló lettem. Végre nem magammal foglalkoztam, és azzal, hány kalóriát eszem, este hat után tilos ennem, cukor fogyasztása tilos! Nem érdekeltek már ezek a dolgok. Az éveken át sanyargatott testem végre örült a finom falatoknak, és a rendszeres étkezésnek, ami aztán meg is látszott rajtam. De nem zavart, nem voltam tőle depressziós, és nem érdekelt. Sem az én, sem a baba egészsége nem volt veszélyben. Elfogadtam, hogy az én testem, most így reagál erre a csodára, és nem akartam meggyőzni sem másokat, sem magamat arról, hogy ez így jó. Így alakult, elfogadtam, hiszen végtelenül boldog voltam, hogy bár nem lehetett gyermekem, egy kicsi élet fejlődött a szívem alatt teljesen egészségesen. 

A szülés 27 óra vajúdás után császármetszéssel ért véget. Éjjel 3 óra 26 perckor foghattam meg a kicsi lányomat. Nem divatból szültem császárral, és még csak nem is a fájdalom elkerülése végett. Ha akkor ez a lehetőség nem áll a rendelkezésemre, vagy az orvosok rendelkezésére, akkor az a pici lány már nem élne, és én sem. És döbbentem olvasom, hogy, aki császárral szül, annál nem alakul ki a kötődés. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor meghallottam a műtőben a gyermekem sírását. Pár perccel később odatették a fejemhez. Rám nézett gyönyörű szemeivel, kikerekítette azokat, és abba hagyta a sírást. Néztem a gyönyörű kis arcát, és szinte hallottam, ahogyan mondja: "Nahát! Te vagy az anyukám?" Fáradt voltam nagyon, de ezt a csodálatos pillanatot örökre megőriztem. Valóban ezen  múlna a kötődés? Valóban? És valóban rossz anya lennék, mert császárral szültem? Tényleg? 

Aztán ahogyan lenni szokott, kezdetét vette a hétköznapi életünk. Kilenc hónapig hordtam a kicsikémet a szívem alatt, mégis váratlanul ért az anyaság. A véget nem érő éjszakák, a sírások, a háromóránkénti szoptatás, és minden egyéb, ami azzal járt, hogy édesanya lettem. Erre engem nem készített fel senki. Volt, hogy azt hittem, nekem ez túl nagy feladat. Aztán minden elrendeződött. Éjjelente volt, hogy a hasamon aludt, mert akkor legalább aludtunk egy pár órát. Napközben akkor volt csend, ha a karjaimban tartottam. Akkoriban még nem voltak kendők, vagy nem nagyon voltak, kengurut használhattam volna, de annyira szerencsétlennek tűntünk ebben a szerelésben, hogy erről lemondtam. Így a karomban hordoztam őt. Megtanulta úgy élni, hogy az egyik kezemben a kicsikém volt. Nem érdekeltek a tanácsok. Nem érdekelt hogy sokak szerint hagynom kellene sírni, majd megunja, abba hagyja. Anya kicsi majmocskájának hívtam, mert gyakorlatilag úgy festhettünk, mint az anya majom és a kölyke, aki kapaszkodik a mama hasán, és így élik az életüket. Szerettem a háromóránkénti szoptatást, de én ezt annyira gyönyörű, és intim pillanatoknak, vagy perceknek tartottam, hogy soha nem szoptattam volna nyilvánosan. De aki így tett, azt pedig sosem ítéltem  el, és még csak meg sem akartam arról győzni, hogy amit én teszek az a helyes. Elfogadtam, hogy ő ezt teszi és ennyi. Nem is kerítettünk ezen kérdéseknek ekkora ügyet. Az igaz, hogy a net sem állt még ennyire korlátlanul a rendelkezésünkre, de ha lett volna, se gondolnám, hogy azzal lettem volna elfoglalva, hogy másokkal veszekedjek, vagy másokat megalázzak, ezzel bizonyítva, hogy már pedig nekem van igazam.  Mindenkinek saját joga eldönteni, hogy hogyan és miként cselekszik. De amióta felgyorsult világban élünk, néha az az érzésem az anyaság is arról szól, hogy egyesek a neten akarják bebizonyítani, hogy ők márpedig jó anyák! Miért van erre szükség? Miért van arra szükség, hogy édesanyák egymásnak esve akarják eldönteni, ki a jobb anya? Valóban azon múlik ez, hogy ki szült császárral, vagy ki természetes úton? Ezen múlna? Ugye ezt senki nem gondolja komolyan? Legalábbis remélem.

Három hónapos koráig tudtam őt szoptatni. Elfogyott a tejem. Akkortól tápszert adtam neki. Nem kényelmi szempontból, és nem is azért, mert féltettem volna a testem. Egyszerűen nem volt más lehetőségem. És nem gondolnám, hogy ettől rossz anya lennék, vagy lettem volna, mert tápszert kellett adjak a picikémnek. Örültem, hogy volt ez a lehetőségem. Magyarország minden tápszerét kipróbáltuk, mire az egyiket hajlandó volt a kicsi lány megenni. És a tápszertől sem lett felfújt, meg kövér, sőt... még ekkor sem hízott annyit, amennyi hivatalosan elő volt írva. Szerencsére a gyerekorvos egy nagyon rugalmas hölgy volt, és addigra ő is abba hagyta az aggódást a gyermekem súlya miatt. Hetente jártunk ellenőrzésre, és jött ki hozzánk a védőnő, látták, hogy mindent megteszik a kicsikémért, így elfogadták azt a tényt, hogy ő nem fogja az előírt dekákat hízni. 

És döbbenten olvasom a neten, ahol édesanyák egymásnak esve ordítanak, hogy ki a felelőtlen, meg a kényelmes, meg a rossz anya, pusztán azért, mert nem szoptat, vagy mert tápszert ad a gyermekének. Igen... a legjobb a természetes táplálás, ezt nem is vitatja senki, de édesanyákat azért elítélni, mert tápszerrel táplálják a gyermeküket, erős túlzásnak vélem. Kényelmesebb... ez igaz. Nekem legalábbis az volt, mert így nem kellett három óránként keressek valami kis helyet, ahol békében elvonulhattam a babámmal. De nem ezért váltottam tápszerre. De nem gondolnám, hogy ehhez is lenne bárkinek bármi köze. Mint ahogyan azt is erősen kétlem, hogy a tápszertől vagy a tápszerezéstől bármilyen hátrányt is szenvedett volna a gyermekem.

Hetven kiló voltam a szülés után. Egy gramm sem ment le rólam sem a szülésnél, sem az azt követő két évben. De nem fogtam ezt a szülésemre, a gyermekemre, igaz eszem ágába sem lett volna mutatni a testem, hogy ez az anyaság miatt van. Miért is van erre szükség? Nekem valahogy természetes volt, hogy most ilyen a testem, és a legkevésbé sem zavart. Egy pillanatra sem éreztem magam ettől rosszul. És biztosan nem álltam volna tükör elé, hogy nyomjak egy szelfit, a szülés utáni pocakomról, testemről. Miért kellett volna ezt tennem?  Elfogadtam a testem, és önmagam ilyennek. Aztán, amikor a gyermekem elérte a két éves kort, az addigi összes felesleges kiló eltávozott rólam, anélkül, hogy bármit is tennem kellett volna, és megint az ötven kilós anyuka voltam. Ennyi. 

Vajon mi értelme van annak, hogy édesanyák esnek édesanyáknak? Vajon mi értelme van összeveszni  a szoptatáson, a tápszerezésen, vagy bármi máson? 

Mi értelme van folyamatosan a nyilvános szoptatás mellett kiállni, vagy elítélni? Mi értelme van azon vitatkozni, hogy császárral, vagy természetesen? Igen... valahol a szívünk mélyén mindannyian a természetesség hívei vagyunk. De pusztán azért elítélni, megvetni a másikat, mert ő másként gondolkodik az anyaságról? Tényleg ilyen lenne a világ?

Hát... ha igen...akkor ideje lenne változtatnunk ezen.

Kedves édesanya! Te, aki császárral, vagy természetes úton szültél, te aki nyilvánosan szoptatsz, vagy egy meghitt helyen, kiélvezve a percek békéjét és nyugalmát, te, aki tápszerezed a gyermeked! Kedves édesanya! Te, akinek maradt egy pár felesleges kiló a testén, és Te, aki ugyanolyan fantasztikusan nézel ki, mint a terhesség előtt! Mindannyian gyönyörűek, csodálatosak vagyunk! Nekünk megadatott az a csoda, hogy hordhattunk egy gyermeket a szívünk alatt, érezhettük, ahogyan bennünk fejlődik egy kis élet, életet adhattunk egy gyermeknek, és most az a gyönyörű feladat vár ránk, hogy kísérhetjük élete útján, szeretve, óvva őt! Akkor tényleg azon kellene vitatkoznunk ki a jobb, a szebb, a természetesebb? Fogadjuk el, hogy sokan sokféleképpen gondolkodunk, cselekszünk, óvjuk, neveljük a gyermekünket. Azt az időt, amit egymás gyilkolásával töltitek, töltsétek a gyermeketekkel! Ne akarjuk megmondani a másiknak, és egymásnak, hogy mi a jó! 

Az anyaság legcsodálatosabb dolog egy nő életében! Semmi sem fontosabb annál, mint hogy legyen időnk a gyermekünkre!   Hallgassuk meg őt, tanulja meg, hogy bízhat bennünk, és érezze, történjék bármi, ránk számíthat! Ez az, ami fontos! Semmi más! 

A többi anyuka tanácsát elolvashatod a http://1000tipp1000nap.hu/