Lassan véget ér a nap. A csillagok már világítanak az égen, a hold már magasan jár. Ma végre régóta halogatott dolgaimat véghez vittem. Lenyírtam a füvem, kitakarítottam a lakást. Nyugalom honol az otthonunkban. Béke van. Mindenki nyugovóra tért, csak az éjszaka szokásos neszei törik meg a csendet. Fáradt vagyok, a fizikai testem fáradtságot érez... a lelkem békében van. Mosolygok... mosolygok, pedig sírni szeretnék. Sírni az elmúlt időszakon az életemben, az álmaimon, a csodákon, a fáradtságon, az életen, az életemen. Ahogyan nyírtam a füvem, egyfolytában azon gondolkodtam, hogy mostanában olyan, mintha egy egy megélt csodát, csak kölcsönkapnék. Mintha az enyém lehetne ideig óráig, aztán elveszítem azokat, vagy talán elveszik tőlem. És nekem ez mégsem fáj. 

A kertben már nagyra nőtt a fű. Már több hete, hogy eltemettem Vacakot, a kiskutyámat, aki több, mint egy évtizedig volt a családunk tagja. Hiányzik... néha éjjelente még hallani vélem a hangját. Ha vihar van, felébredek, hogy be kell őt engedjem, mert fél a vihartól. Aztán eszembe jut, hogy őt már soha többé nem engedhetem be. Hiszen ő már nincs velünk. Még látom a kertben az általa ásott gödröket, még ott van a bokorban a kedvenc tányérja. Sírját már lassan benövi a fű. Csak egy mécseslámpa jelzi, hogy földi maradványai ott leltek nyugalmat. Emlékszem, amikor beteg lett. Egyik pillanatról a másikra nőtt egy daganat a hasán. A műtétet nagyon jól viselte. Idős kutyus volt, mégis túlélte. Egyetlen szervét sem támadta meg a daganat, a leletei egy fiatal kutyáéval vetekedtek. Az orvos csodáról beszélt. És én hittem ebben a csodában. Én és a kislányom is. Vacak hazatért hozzánk, amilyen hirtelen rosszul lett, olyan gyorsan fel is épült. Újra ugrált a reggeli ébredésnél, mert tudta finom falatokkal engedem ki az udvarra. Megint hallhattuk ahogyan ugat. Olyan egyedi ugatása volt, senki máséhoz nem fogható. Szerettük ezt a csodát, és szerettük, hogy ő visszatért hozzánk. Aztán egy szombati napon furán viselkedett. Azt hittem a melegtől ilyen gyenge. A fürdőszoba hűsében lelt nyugalmat, vizes törülközővel takartam, hátha könnyebb lesz neki. Aztán elindult ki a kertbe... és akkor az ajtónál összeesett. Már nem tehettünk érte semmit, csak annyit, hogy megköszönve neki az elmúlt éveket, a hűségét, a szeretetét elengedtük. Egy hónapig tartott a csodánk. Még egy hónapot lehetett ő velünk. A daganat ennyi idő alatt terjedt szét úgy a testében, hogy már nem tudott harcolni ellene. Egy hónapig hihettük azt, hogy még sokáig velünk lesz. ÉS aztán véget ért ez a csoda. Örökre véget ért.

Egy váratlan pillanatnak köszönhetően belépett életembe a nagy szerelem. Mint a filmekben. Istenem mennyire boldog is voltam. Szárnyaltam. Szárnyaltam és végtelen hálát éreztem, amiért végre megkaptam azt, amire már oly régóta vágytam. Minden tökéletes volt. Minden. Aztán egy hónap után hirtelen véget ért az egész. Egy szerdai napon azt vettem észre, hogy gyakorlatilag semmi más nem történik, a házasságomat játszom újra. Megint én  vagyok az, aki alkalmazkodik, akinek fontosabb a másik... aki mindent megtesz ezért a kapcsolatért, miközben  másik belekényelmesedve ebbe az egészbe a kisujját sem mozdítja. A csodálatos szerelmet egyik pillanatról a másikra felváltotta valami... valami, ami a múlt. És én ott álltam, szemeimről lehullott a lepel, és a valóságot láttam. Azt a valóságot, ami nem tetszett. Azt a valóságot, amelyet 15 éven keresztül éltem. És azonnal döntöttem. Ennél többet érdemlek. Nincs újabb tizenöt évem valamire, amit már réges régen megtanultam. ÉS ami már az elején ennyire az egyik fél uralkodásáról, kényelméről szól, ott nincs szerelem... ott semmi nincs... egy álomkép kergetése... egy illúzió kergetése, ami soha nem fog valósággá válni. Mert nincs. Mert ebben a történetben sosem volt. Csak én kaptam egy lehetőséget, hamarabb és másként dönteni. Kaptam egy lehetőséget, hogy most ne 15 évembe kerüljön kilépni egy olyan életből, amely nem szolgál sem engem, és igazából a másik felet sem. Kaptam egy csodát. A szerelem csodáját... és én hittem benne... hittem, hogy végre megkapom... aztán egy hónap után ez a csoda is tovatűnt... mintha sosem lett volna. És nekem ez nem fájt. Büszke voltam magamra, hogy végre ki mertem állni magamért. Büszke voltam magamra, amiért ki mertem mondani, hogy részemről vége... mert nekem ennél több kell. Kölcsönkapott percek voltak. A tökéletes szerelem képének kölcsönkapott pillanatai. Aztán semmivé lettek. És csak a valóság maradt. Az a valóság, amely nekem nem kellett....mert már volt benne részem.... sok sok éven keresztül.

Hét nem fogadott hívásom volt édesanyámtól. A telefon valahol a táskám legmélyén lapult, miközben én rendeztem a kertem, és a házam. Ma beszélt az orvosával. Évekkel ezelőtt tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Pár héttel ezelőtt felhívott. Kórházba készült, és elbúcsúzott. Valahogy nem akartam elhinni, hogy ez lesz az utolsó telefonbeszélgetésünk, de csak hallgattam őt. Hallgattam, mert tudtam, nagyon sok mindent szeretne még elmondani nekem. És ő akkor ott biztos volt benne, hogy soha többé nem beszélhetünk. Meghalni készült. Három nappal később hívott. Nevetett. Sosem hallottam még ennyire őszintén, tisztán nevetni. Boldog volt. Nagyon boldog. A rák eltűnt a szervezetéből. Ő, aki napokkal azelőtt a halált várta, most megtelt élettel, tervei lettek, álmai, és eszébe jutott mennyi mindent nem  tett még meg, amire majd most lehetősége nyílik. Mind a mai napig hallom a nevetését. Azt az örömöt a hangján, amelyet soha azelőtt nem hallottam. Visszakapta az életet. Vagy kapott egy másik életet. Együtt nevettünk. Együtt terveztük a jövőt... és együtt örültünk annak, hogy majd az unokája ballagásán milyen jól is fogjuk magunkat érezni. Boldog volt, hogy annak idején nem fogadta el a gyógykezelést. Kivették a fél tüdejét, kapott kemót, és sugarat... de annyira rosszul volt, és legyengült tőle, hogy nem bírta tovább, és nem engedte, hogy folytassák a kínzását. Mind a mai napig fáj testének azon pontja ahol a sugarat kapta. Nem akart így meghalni. És most együtt nevettünk a csodán, amiben részünk lehet. Együtt nevettünk az új lehetőségen, amelyet isten, sors, Univerzum ajándékba adott neki... Hét nem fogadott hívás édesanyától. Visszahívom. "Kiújult a rák. Most a bal tüdőmön van. " Elhallgatok... nem tudok , mit mondani. Nincs elkeseredve, vagy legalábbis erősnek hallom a hangját. "Nem akarok bízni a csodában! Minek is bíznék? Apu és anyu is ebben haltak meg, miből gondoltam, hogy nekem más lesz a sorsom? Nem érdekelnek a csodák!" - mondta nekem. És én csak némán hallgattam, pedig sírni tudtam volna. Hiszen még csak most kaptalak vissza anyukám! Hiszen hosszú hosszú évekig nem beszéltünk! Hiszen még csak most kaptalak vissza anyukám! Nem adhatod fel! Nem adhatod fel, ha nem magad miatt, miattam, és az unokád miatt! Kiabálni szerettem volna ezen mondatok a telefonba, de inkább csendben maradtam. "Nem kell kemó, és nem kell sugár, és nem kell csoda! Tartsd ezt tiszteletben! " - mondta nekem. És én ezt tettem. NEm könyörögtem neki, hogy ne adja fel, hogy legalább próbálja meg. Elfogadtam a döntését. Részünk volt a csodában. A gyógyulás csodájában. Aztán nem egészen egy hónap múlva ez a csoda is tovaszállt, itt hagyva egy halálos betegség fenyegetését. "Jobb lett volna, ha nem tudom meg!" szólalt meg a telefonban. Igen... jobb lett volna... mert így továbbra is hihettünk volna a csodában és talán bekövetkezett volna. De most csak azt tudjuk ott egy daganat a bal tüdőben... most csak ezt tudjuk. 

Életem elmúlt időszaka a kölcsönkapott csodákról, a kölcsönkapott percekről szól. Mégsem vagyok szomorú miattuk. Hiszen boldog voltam bennük... és talán nem fáj az elvesztésük sem. Mennyire boldogok voltunk a kutyus miatt. Mennyire szerettük őt, anélkül, hogy egyetlen pillanatig is eszünkbe jutott volna, hogy ilyen hamar elveszítjük őt. Boldog voltam, amikor belépett az életembe a várva várt szerelem... talán a legboldogabb ember a világon... mert ha csak egy pár hét erejéig is, de megélhettem a tökéletesnek hitt szerelmet... és mennyire nevettünk édesanyámmal, amikor biztosak voltunk benne, hogy meggyógyult. Mennyi tervünk, álmunk volt nekünk együtt. Előtte sosem voltak meg nekünk ezek. Hiszen hosszú hosszú évekig nem is beszéltünk, nem láttuk egymást... mintha nem is léteztünk volna egymásnak. ÉS most együtt terveztük a jövőt, a lakásfelújítást, az unokája ballagását. ÉS hallhattam azt a csodálatos nevetését, amikor ő is lehitte, hogy egészséges. Amíg élek hálás leszek ezért a pillanatért. Amíg élek hálás leszek érte. 

És most már nincs Vacak nekünk... már fű borítja a sírját... már nincs szerelem... mert igazából soha nem is volt... és most édesanya is beteg... halálos beteg.... Néha erről szól az élet. Olyan megélt pillanatokról, és megélt csodákról, amelyeket csak kölcsönbe kapunk. De nem kell, hogy fájjon ez nekünk. Hiszen ezekben a percekben annyi öröm és boldogság van, amelyekért csak hálásak lehetünk. És az élet tele van olyan csodákkal, amelyek sokáig tartanak... időnként egy életen át.