2016. aug 06.

Vennél nekem egy kiló kenyeret?

írta: Kata Vank
Vennél nekem egy kiló kenyeret?

kenyér Végre hétvége. Végre lelkiismeret furdalás nélkül pihenhetek otthonomban, kicsinyke házamban, amit annyira szeretek. Ami annyira én vagyok. Mindig örömmel térek haza. Végre van otthonom, ahol én, a gyermekem, és az állataim is biztonságban vagyunk. Sokáig élveztem ágyam vendégszeretetét. Délre ebédet szerettem volna a családi asztalra. Az elmúlt hét olyannyira eseménydúsra sikeredett, hogy még nem volt időm bevásárolni sem. Hetente egyszer elrohanok egy élelmiszerboltba, ahol próbálok a lehető legrövidebb idő alatt túl lenni az egészen. Nem szeretek sok időt tölteni egy egy ilyen helyen. Mégis hálás vagyok minden ott töltött percért, mert ez azt jelenti a héten is megoldódott, hogy legyen étel a mi, és az állataink tányérján. Nem volt ez mindig így. Sajnos vagy szerencsére volt, hogy meg kellett tapasztaljam, milyen, amikor nem azért nem megyek bevásárolni, mert időm nem engedi, hanem azért, mert nincs rá pénzem. Emlékszem volt, hogy az utolsó 120 forintomból kakaóscsigát vettem a kicsimnek, és végtelen hittel tudtam azt, hogy valahogy megoldódik. Olyan nem lehet, olyan nem következhet be, hogy ne legyek képes ételt tenni a kicsi lányom elé. Aztán a hitem meghozta gyümölcsét, és manapság nem kell azon gondolkodjak, kenyeret, vagy tejet vegyek az utolsó forintjaimon. Valahogy megoldódott.. mindig megoldódott... sem én, sem az állataim nem nélkülöztek. Sosem feküdtünk le éhes hassal. Sosem. Magam sem tudom, hogyan. 

Tehát elindultam, hogy a lehető leghamarabb elintézzem a bevásárlást, és délre tálalni tudjam kicsikémnek az ebédet. A szokásos helyre parkoltam. Rohantam kosárért, aztán rohantam megtenni a szokásos kört. Már tudom, mi hol van, melyik árút érdemes megvegyem, így nagyon gyorsan végeztem. Szombat délelőtt révén a pénztáraknál sem kígyóztak sorok. Pakoltam már a csomagtartóban lévő szatyorba, amikor egy hang megszólított. "Vennél nekem egy kiló kenyeret? Nem pénzt kérek, de vennél nekem egy kiló kenyeret?" Utálom, ha leszólítanak. Utálom, ha erőszakosan vissza akarják tolni a kosaramat, a százasért. Segítek, akinek és amikor én szeretnék, de ezt az erőszakosságot, leszólítást ki nem állhatom! Volt, hogy ezért nagyon összevesztem egy emberrel. Aztán amikor végre békén hagyott, akkor hagytam ott neki ételt, és emlékszem volt egy kiskutyája, neki is hagytam ott kutyakaját. Segítek, akinél érzem, hogy segítenem kell... de nem szeretem, ha valaki erőszakos. Megfordultam. Kicsit ingerült lettem, és először az volt a tervem, hogy majd jól leszidom, aki leszólított. De amikor megpillantottam az arcát, nem jutottam szóhoz. Egy nagyon fiatal ifjú hölgy állt előttem, akin látszott, hogy ápolt... és látszott, hogy babát vár. Néztem a szemébe, ő könyörgőn nézett rám. Rámosolyogtam. Már semmi dühöt nem éreztem, talán még szégyelltem is magam, amiért ingerült lettem a hangja hallatán. "Jól vagy?" kérdeztem tőle. "Csak egy kiló kenyeret szeretnél? Gyere menjünk be, és veszek neked, amit megkívánnál!" Láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. "Nem... köszönöm... csak egy kiló kenyérre van szükségem. Nem vagyok koldus! Nem vagyok koldus. Csak úgy alakult, hogy még nem kaptam meg a betegállományért járó pénzem, és éhes vagyok. És egy kiló kenyér elég nekem addig. Majd csak megérkezik végre, hamarosan a kártyámon lesz a pénz, és esküszöm visszaadom neked a kenyér árát... csak most éhes vagyok.... nem tudok kihez fordulni.... nem tudok kihez fordulni...." - bámult maga elé... és láttam, hogy könnyezik. Akkor már én is könnyeztem. Nem ismertem őt, soha nem is találkoztunk, most mégis ott álltunk egy parkolóban és együtt sírtunk. "Tudom, hogy nem vagy koldus! Arra kérlek engedd meg, hogy vegyek neked pár dolgot. Nem szánalomból, és nem sértésből! Engedd meg nekem, hogy örömet szerezzek neked, és ezáltal magamnak is. Letöröltük a könnyeinket, és elindultunk vissza az áruházba. 

Mesélni kezdett. Az életéről. Volt egy férje... épp válnak, és van egy hatéves kisfia, akit most fel kellett hoznia Pestre az édesapjához. A férje adta be a válópert, és magának akarja a kisfiút. Így, amíg nincs meg a bíróság döntése, addig egy hetet nála van a kisfiú, egy hetet az édesapjával. Most fel kellett hozza hozzá, mert apuka a soros. Apukának nagy háza van, és audija, de elnézi, hogy a kisfiú minden ilyen alkalommal két és fél órát utazik. Csak a Kökiig megy ki a gyermekért. Ez az utazás nagyon sokba kerül kettőjüknek, és még fizetni kellett az ügyvédnek is. Amióta kiderült, hogy babát vár, azóta nem dolgozhat, mert olyan munkahelye van, ami nem engedi a kismamákat dolgozni, mert veszélyes lenne, így betegállományban van... viszont ezért jóval kevesebb pénzt kap, mint amikor dolgozott. Egy tanyára költözött, ahol vannak állatai, nekik mindig van mit enni. Most is kitartott volna a pénze, de fizetnie kellett az ügyvédnek. Az apuka addig nem fizet gyerektartást, amíg nem zajlik le a gyerekelhelyezés, és a családi pótlékot is apuka veszi fel. Apuka diktál. Néztem rá. Csinos volt, fiatal... és küzdött... küzdött a gyermekéért, és a megszületendő gyermekéért egy tanyán... és most itt áll mellettem és éhes... és nem mert senkihez sem fordulni, mert retteg attól, hogy elveszik a gyermekét, és a születendő gyermekét. Pedig dolgozott. Mind a mai napig dolgozna, de nincs rá lehetősége. A baba télen fog érkezni. "Már megvan a tüzelő..."... mondta nekem, mintha mentegetőzne, mintha be akarná nekem bizonyítani, hogy minden rendben van... csak most ez a helyzet állt elő... és ő nem tud kihez fordulni... mert fél... fél, hogy elveszíti azokat, akik a legfontosabbak neki... a gyermekeit. Megfogtam a kezét. "Nekem nem kell, hogy magyarázkodj! Örülök, hogy nekem szóltál. Örülök, hogy találkoztunk. Csokit kérsz?" - fordultam hozzá. Láttam, hogy vágyakozva nézi, de bólogatott, hogy nem.  "Melyik a kedvenced?" - kérdeztem tőle. "A mogyorós!" válaszolta. Ahogyan toltuk a kocsit, és tettük bele a csokit, meg a rostos üdítőt, meg kenyeret, és tartós kenyeret is, végre már nem érezte magát zavarban. A pénztárnál nem egészen kétezer forintot fizettem. Nem egészen kétezer forintot. ÉS ő ott állt mellettem, és már alig várta, hogy megehesse a csokis fánkot. Kértem, hogy üljön be addig az autómba, amíg jól lakik. Ahogy néztem gömbölyödő pocakját, mosolyogni kezdtem. Ez megtörténhet a 21. században. Ez megtörténhet.

ÉS hirtelen ott találtam magam 13 évvel ezelőtt a kicsi lányommal a pocakomban. És leperegtek előttem  az akkori események. Nem tudtam, hogy gyermekem lesz... sőt úgy tudtam, hogy nekem nem lehet gyermekem. Épp nem volt hol laknom. Édesanyámmal már réges régen nem tartottam a kapcsolatot, apukámmal még beszéltem. Férjem egyik barátjánál húztuk meg magunkat egy panellakás egyik szobájában. Nem volt bevételünk. Én már nem tudtam dolgozni, a férjemnek meg nem volt munkája. Bár visszaemlékezve a múltra, neki a legtöbbször nem volt munkája. Éhes voltam, de nem volt pénzem. Nem tudtam kenyeret sem venni. Felhívtam édesapámat, hogy nem tudna-e adni nekem pénzt, kenyérre kellene. Azt mondta nem tud. És ennyi volt. Sokáig nem beszéltünk utána. Emlékszem 100 forint volt az a csokoládé, amit annyira szerettem a kicsikémmel a pocakomba, de azt sem tudtam megvenni. ÉS csak ültem a szobában, éhes voltam, és arra a 100 forintos csokira vágytam nagyon. Talán jobban, mint a kenyérre.... de nem volt száz forintom. Egy forintom sem volt. ÉS én ültem a szobában, és sírtam... és akartam azt a csokit...

Visszatértem a jelenbe.... néztem ezt a fiatal anyukát, és hirtelen magam láttam benne... a 13 évvel ezelőtti önmagamat... aki végre tudott kenyeret venni, és megvehette a száz forintos csokit. 

Elbúcsúzott, és megígérte, amint megkapja a pénzét, visszaadja nekem ennek a bevásárlásnak az árát. Szívesen adtam neki... és adtam a 13 évvel ezelőtti önmagamnak azt a csokit... azt a csokit, amiért két napig sírt.... 

Csak egy véletlen találkozás. Csak egy pillanat, és annyi minden felszínre tört, előkerült a lelkem mélyéről, amelyet eddig eltemettem magamban. Csak egy véletlen találkozás, én mégis végtelen hálával tartozom ezért a találkozásért. Végre megint elengedhettem a múltam egy darabját úgy, hogy közben segítettem valakinek, aki nagyon is megérdemelte.Végre odaadhattam a csokit a 13 évvel ezelőtti önmagamnak. Köszönöm neki. 

Szólj hozzá

koldus gyermek szenvedés hit éhezés szeretet bizalom