Csípős volt a reggel. Bár még csak augusztus közepén járunk, mintha már beköszöntött volna az ősz. Már éjjel nem lehet nyitva hagyni az ablakokat, hogy a város megszűnő zajában hallani lehessen az éjszaka hangjait. Korán ébredtem. A lelkemig hatolt a hideg. Nem terveztem mára semmit, csak a pihenést. Az elmúlt napok megviseltek. Aludni akartam... kialudni mindent... a fáradtságot, a kihívásokat, a megoldandó feladatok nyomását, az életet... az életem. Van, amikor a lélek elfárad. Most az enyém nagyon fáradt volt. 

Szombat van. Bár aludni akartam a hajnal napsugarai felébresztettek. Kiültem a teraszra kezemben a forró kávémmal. Csend volt körülöttem. A város még aludt. Hétvége vette kezdetét. Én pedig ülök a teraszomon, és az élet nagy kérdésein gondolkodom. Már megint gondolkodom. Ahelyett, hogy végre engedném, hogy a gondolataim teljesen kiürüljenek és csak az adott pillanatban éljek. Mély levegőt veszek. Majd újra és újra. Engedem, hogy minden egyes levegővétellel fény áradjon be a testembe, megtisztítva azt mindattól, amire nincs szükségem. Engedem, hogy távozzanak a gondolataim. Kiüresedem... csak ülök a teraszon. A teljes megnyugvás pillanatában hangokra leszek figyelmes. A szomszéd felől érkezik. Feldühítem magam. Mostanában problémás a kapcsolatom a szomszédokkal. Három család él ott, és időnként olyan hangzavar van, mint egy lakótelepen. Csendet akarok... azt szeretném, hogy átöleljen a csend... azt szeretném, hogy végre elárasszon a nyugalom... a béke... azt szeretném, hogy végre megnyugvást leljek. Hátrafordulok. Egy számomra ismeretlen idős hölgy néz vissza rám. Nem ismerem őt, nem értem, hogy kerül ide... és legfőképpen azt nem értem, mit is csinál ilyen korán reggelen a kertben... és  mit is szeretne tőlem. Én most csak a csendre vágyom. 

"Látom, ön sem tud aludni. Csak nem dolgozni készül?" - kezd bele a beszélgetésbe. Csak nézek rá teljesen értetlenül. A dühöm már elszállt. Fejemmel bólogatok, hogy nem. Mosoly jelenik meg az arcán. Egy mosoly, amely békét és nyugalmat áraszt. Jobban belegondolva, az idős hölgy teljes lénye békét, és nyugalmat áraszt. Hirtelen a nagymamám arca elevenedik meg előttem. Magamra terítem a plédet, testem sejtjei nagyon érzik a hideget. Felé fordulok, és csak nézem őt. "Régen ennél sokkal korábban ébredtem. Emlékszem fiatalon mindig arra vágytam, hogy majd egyszer végre kialudhassam magam. Aztán erre tessék! Most lehetőségem lenne rá, hogy végre annyit aludjak, amennyit szeretnék, és képtelen vagyok rá. Gondoltam szívok egy kis friss levegőt, hátha akkor még sikerül lepihennem egy kicsit. Én még más világban voltam fiatal. Nekem még nagyon könnyű dolgom volt. Biztonságban élhettem, biztonságban élhettünk. Volt munkák, otthonunk, gyermekeink, volt megbecsülés, és volt szeretet. Nem mondom, hogy jobb volt, csak annyit mondok teljesen más. Annak idején nem volt ennyi megkeseredett, remény vesztett ember, mint manapság... vagy, ha volt is, nem tudtunk róla... hiszen nem éltünk ennyire nyílt életet. Nem találja érdekesnek, hogy a net világában, ahol egyetlen gombnyomással kapcsolatot lehet teremteni bárkivel, és bárhol ezen a Földbolygón, mégis annyi magányos ember él? Én sosem voltam magányos. Éltem évekig egyedül, de még csak hírből sem ismertem a magányt. Szerettem egyedül élni. Berendeztem az életem az egyedüllétre, és mindent elkövettem, hogy megéljem az élet szép pillanatait. És meg is éltem! Bizony ám kedvesem. Egyetlen dolog volt, ami olyan nehezen ment nekem. A férfiakkal való kapcsolat. Hittem... mindig is hittem az örökké tartó szerelemben. Még akkor is, amikor nagyon fájt, hogy valakitől, akiről azt gondoltam, majd ő lesz életem nagy szerelme, búcsút vettem, mert ráébredtem, egy álmot, egy illúziót kergettem."

 "Volt egy férfi. Nagyon tetszett nekem. Öröm volt vele beszélgetnem, szerettem a társaságát. Nagy reményeket fűztem a dologhoz. Aztán egy váratlan pillanatban kiderült, hogy ő nem viszonozza ezen érzelmeimet.... sőt... a legjobb barátnőmnek csapta a szelet. Én csak nevettem magamon, azon a naiv teremtményen, aki voltam. Nem haragudtam én senkire, de azért bántott egy kicsit a dolog. Talán a női hiúságomat sértette. Oké... tudatában voltam annak, hogy nem voltam éppen egy álom nő... de az évek alatt  elfogadtam magam ilyennek... és akkor jött ez a férfi, akinek a barátnőm tetszett.... Mentem tovább az utamon. Vártak az álmaim, vártak a csodák az életemben. Akkoriban sem volt könnyű egyedülálló nőként.... de én könnyedén vettem az életem megoldandó feladatait. Egyszer nagyon elkeseredtem. Valahogy nem éreztem már a reményt, nem láttam szépnek a dolgokat. Épp akkor tettem ki az életemből azt az embert, akiről azt hittem álmaim férfia. Olyan erősen voltam képes hinni ebben, hogy nem érdekelt a valóság. Én csak éltem egy álomban.... a megvalósult, beteljesedett igaz szerelem álmában. Aztán egyszer csak, egy pillanatban lehullott az álmok szőtte lepel, és én ott találtam magam a valóságban... a valóságban, amely ugyan nem volt rideg... de a legkevésbé sem hasonlított az én általam álmodott létezésre. És elküldtem azt az embert, mert tudtam, ennél többet érdemlek. Nem az ő elvesztése fájt, hanem az álom levesztése. Aztán ahogyan lenni szokott, csak a kihívások jöttek. ÉS én egyre nehezebben tudtam megoldani ezeket a kihívásokat. Egy napon azt éreztem... az élet nevű játékban épp vesztésre állok. Az én legendás pozitív életszemléletem olyan mélyen eltemetődött, hogy azt hittem sosem leszek képes újra a szépet látni."

"Aztán egy késő éjjelen, amikor hazafelé tartottam a munkából, a kapualjban állt az a férfi, aki annak idején annyira tetszett, de aki inkább a barátnőmet szerette volna. Már nem éreztem semmit. Nem dobogott meg a szívem... csak nem értettem, mit is keres itt. Látni akart, és beszélgetni velem, megismerni engem. És én ott álltam az éjszaka sötétjében vele szemben, és csak arra tudtam gondolni, mit nem adtam volna én ezért a találkozásért pár hónappal ezelőtt. De már nem éreztem semmit. Csupán egyetlen gondolat cikázott a fejemben: Ha ló nincs.... jó a szamár is... és jelen esetben én voltam a szamár. egyre többször és többször keresett... és én nem tudtam, mit kezdeni ezzel az egésszel.... hiszen én voltam a szamár.... Ahelyett, hogy sok sok pozitív életérzést kaptam volna ettől a történettől egyre inkább összezavarodtam... egyre kevésbé éreztem, értettem, mit is szeretne nekem ezzel üzenni Isten, vagy a sors.... univerzum."

"Egy hajnali órán a piacra indultam. A postaládában találtam egy üzenetet. Egy férfitől jött, akit négy évvel ezelőtt ismertem meg. Volt pár közös munkák, már akkor meg akart hívni kávézni, de én ellenálltam neki. Épp egy durva és  válóper kellős közepén voltam. Akkor már vagy egy hónapja gondoltam rá folyamatosan. Megint lett volna egy munka, amihez szerettem volna a segítségét kérni, de már nem ott dolgozott, ahol annak idején. Akkor még nem volt facebook, vagy bármi egyéb, hogy olyan könnyen megtalálhassunk valakit... így csak a gondolataimban járt nap, mint nap.... és azon a péntek hajnalon ott várt tőle üzenet a postaládában! Egy üzenet, amely vissza adta számomra a hitet, és a reményt. ÉS megbizonyosodhattam arról, hogy működik a telepátia. Boldog voltam! Nagyon boldog. Az embert néha a legapróbb dolgok tudják a legboldogabbá tenni. És én megint éreztem a szépet, a jót... a reményt.... Elmentem a találkozóra, amelyet a papírra írt. Amikor megláttam a szívem hevesebben kezdett dobogni... igazából nem is tudtam, hogy miért... hiszen csak együtt dolgoztunk annak idején. Olyan fess férfi volt... és annyira intelligens... és most ott álltam vele szemben... és dobogott a szívem... hevesen... "

"Már nem akartam hamis illúziókba kergetni magam... már nem akartam a valóság helyett látni valamit, ami nincs, ami soha nem is lesz.... de őt ez nem tántorította el. Úgy bánt velem, mint egy igazi nővel... és én mégis féltem, hogy ha felfedem előtte valódi érzéseimet, akkor számára is érdektelenné válok, hiszen megkapja, amit akart. És akkor már nem lesz virág, nem lesz vacsora, nem lesznek nagy séták a parkban... nem lesz semmi. Megkeményedett a szívem. Egy éjjelen, amikor hazáig kísért, kiszállt az autóból és utánam kiáltott: "Engedd, hogy szeresselek!" Én felé fordultam, és sírni kezdtem. Hiszen akkor már több hónapja udvarolt nekem, több hónapja érezhettem a törődését, a szeretetét, de annyira, de annyira bizonytalan voltam magamban, és annyira de annyira féltem, hogy ez is a képzelet  fátylába burkolózó történet, hogy ahogyan ő fogalmazott... nem engedtem, hogy szeressen. Sírtam... ő átölelt... csak álltunk a csillagok alatt, öleltük egymást.... és ott eldőlt a sorsunk.... "

"Ő rám talált.... és én végre engedtem, hogy szeressen.... és végre én is mertem szeretni őt... "

"Sok sok év telt el azóta.... És az évek bebizonyították, Ő az a férfi, akit mindig is kerestem, akit szerettem volna magam mellé. Akivel kéz a kézben sétáltunk az úton engedve a másiknak, hogy élje a saját életét. Nem korlátozva, nem átverve a másikat... őszintén... tisztán... szeretetben... szerelemben.... álarcok nélkül.... és én megtanultam engedni, hogy szeressenek!