A napok rohannak. Még szinte el sem kezdődött, mégis hamarosan véget ér a nyári szünet. Lassan kezdetét veszi a hétköznapi rutin. Korán kelés, felelések, dolgozatok... és a harcok... amikor gyermekek harcolnak gyermekek ellen... és szülők szülők ellen.  A Te gyereked nem hagyja békén az én gyerekemet... stb. stb. 

Mi is voltunk gyermekek... nem is olyan rég. Bár, amikor a kislányomnak elmeséltem, hogy amikor anyád volt kicsi, még nem volt mobiltelefon... vonalas sem... kábeltévéről nem is hallottunk... számítógépet hírből sem ismertük... és soroltam azon dolgokat, amelyekről mi még csak nem is álmodtunk annak idején. Gyermekem rám nézett, és kikerekített szemekkel kérdezte: "Miért anya, Te hány éves vagy?" A világ, a technika rohamos fejlődésének köszönhetően új dimenziók nyíltak meg mindenki számára. Új dimenziók... és mi sokszor nem tudunk mit kezdeni ezekkel. Csak ülünk az internet világában, like-olgatunk, happy family képeket teszünk ki.... elmenekülünk a valóság elől ... Talán nem véletlen, hogy manapság egyre több a magányos ember. 

Amikor kislány voltam, nagyon korán kellett kelnem... és nem csak nekem, hanem a testvéreimnek is. Minden reggel elbicikliztünk a közeli kisboltba, bevásároltunk aznapra. Ki amikor épp soros volt... hetenkénti váltásban. Aztán megetettük a kisbirkákat, a malacokat, a tyúkokat... és utána mentünk az iskolába. Majd hazaértünk, pihentünk egy kicsit, tanultunk, és mentünk ki a kertbe dolgozni. ÉS ez nem volt különlegesség akkoriban. "Paraszt" gyerekek voltunk... nekünk ez volt a sorsunk. Aztán persze ki kellett takarítsunk... és még annyi minden mást kellett, hogy tegyünk. Így teltek a napjaink. 

És a nagy játékokkal. Szünetekben, vagy hétvégén az utcán játszottunk a környéken lakó gyerekekkel. Reggel mindenki kilépett az utcára, és sok esetben csak enni mentünk haza... vagy amikor már teljesen besötétedett. Nem féltünk, és a szüleink sem aggódtak, hogy bármi bajunk is eshet. Akkoriban még nem kellett félni. Akkoriban még nem kellett napközben is kulcsra zárni az ajtókat, nem ismertük a riasztót... békében éltünk, félelem nélkül. Persze, volt, hogy a szülők valakire megjegyezték, hogy "NE játszatok együtt, mert nem vagytok egymáshoz valók!" Na mi ezt meghallgattuk, elbicikliztünk a következő sarokig, aztán együtt játszottunk ugyanúgy. Nem érdekelt bennünket, kinek milyen ruhája van, milyen cipője. Persze... voltak nagy veszekedéseink... de nem rohantunk a szülőkhöz, tanárokhoz.... megoldottuk egymás közt. Mi még jártunk az osztálytársainknál vendégségbe, játszottunk gátoldalban legurulósat, úsztunk a Dunában, és túléltük. Nekünk még csapatostul kellett könyvtárba menni egy egy házi feladat elkészítéséhez. Emlékszem volt, hogy egy egy feladatot megoldottam én, majd végig ment a komplett osztályon. Volt, hogy dolgozatra közösen készültünk. Korrepetáltuk egymást, segítettünk egymásnak. Mi még el tudtunk menni táborba. Igen... úttörőtábor volt... de elmehettünk, pedig négyen voltunk testvérek. Mi még kiloptuk a dolgozatot a tanár füzetéből... közösen... egy leírta a feladatot, a többi fedezte azt az egyet... megoldottuk napközben... és persze mindenkinek jól sikerült a megmérettetés... egyszer túl jól.... mindenki hibátlant írt... és a tanár hagyta, hogy hülyének nézzük... mert még voltak igazi pedagógusok is. Persze megíratta még egyszer, de mindenkinek beírta az ötöst. És amikor az osztályfőnök számonkért bennünket... nem köptük be egymást... közösen elvittük a balhét... és remekül szórakoztunk.... mi még nem cigányoztunk, és nem migránsoztunk... és nem ismertük a kollektív gyűlölet fogalmát sem. Mi "csak" gyerekek voltunk. Elevenek, de mindig tisztelettudóak. 

Ha délutánra egy valakinek maradt szendvicse, mi még elosztottuk egymás között. Aki éhes volt evett.... én nem emlékszem, hogy a mi iskolánkban éhezett volna bárki is... vagy éhesen ment volna iskolába.... Ha valakinek nem volt olyan ruhája vagy cipője... vittünk neki.... összefogott egy falu azért a valakiért... és soha nem bántottuk ezért a másikat. Soha...

Mi még takarítottunk és gazaltunk iskola udvart, jártunk könyvtárba, és játszottunk a szabad ég alatt, akár egy szemeteszsákkal is... vagy egy madzaggal... vagy egy gumival... mi még így éltünk... így nőttünk fel.... Aztán változott a világ... nagyot változott....

A mi gyerekeink már verekszenek, összevesznek egymással... mi felnőttek meg már nem tudjuk kezelni ezeket a dolgokat....  A mi gyerekeink talán már nem is ismerik a könyvtár fogalmát, vagy a Lexikont, ha kell valami google... és ennyi. Ebben a világban már számít kinek milyen telefonja, ruhája van. Ebben a világban már gyermekek éheznek. Ez már egy más világ.

Emlékszem, amikor a kislányom úgy jött haza, hogy azt mondták az osztálytársai, neki van a legrosszabb cipője. ÉS én erre mit mondhattam volna? Igen... egyedül nevelem őt... és próbálok neki megadni mindent érzelmileg, és emberileg egyaránt... de nem vehetek neki harmincezres nike cipőt... és neki már most szembesülni kellett a társadalmi különbséggel... és az ezzel járó megvetéssel is. 

Ez már egy más világ... az okostelefonok, a selfiek világa.... 

Talán szégyellnem kellene magam, amiért nincs legújabb iphone? Nike cipő? De van lovaglás, lovastáborok, közös programok... és szeretet... és megértés.... de a 21 században ez sokszor vajmi keveset ér.... egyeseknek.... sokaknak... nekünk nem.... csak egy szűk közösségben nehéz szembe menni a társadalmi normákkal, elvárásokkal. Én már megtehetem ezt, a lányom az iskolában nem... mert kiközösítés, és lelki bántalmazás lesz a vége. Volt már rá példa. Volt már rá. ÉS én csak figyelem kívülről az eseményeket, és próbálom a lehető legjobb megoldást megtalálni. Csak néha nehéz.... Nehéz... főleg, hogy nálunk nincs férfi, nincs férfi példa.... csak én vagyok... egyedül... és a kislányom... és az állataink.... csak épp iphone és Nike cipő nincs... az tényleg nincs... és talán nem is kell. 

Jobb volt-e nekünk? Nem tudom.... de, hogy más volt az biztos!