2014-es év volt a vízválasztó az életemben. Addigra olyan megállíthatatlanul száguldottam a szakadék felé, hogy két választásom volt. Vagy megállok, és gyökeresen megváltoztatok mindent, ami az addig létezésemet jelentette, vagy egyszerűen megyek tovább… és vége lesz… sokkal hamarabb, mint gondoltam volna. Egészen az öngyilkosság gondolatáig eljutottam, hiába volt mellettem a gyermekem… eljött az a pont az életemben, amikor majdnem ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy folytassam. Minden olyan reménytelen volt, kilátástalan, jövő nélküli. Semmi… egy nagy semmi volt. És egyszer eljutottam odáig, hogy azt gondoltam, a gyermekemnek jobb lesz nélkülem, mert én csak visszahúzom őt, nem tudom neki megadni mindazt, amire szüksége van… és nálamnál jobb édesanyát érdemel.  De aztán Isten, sors, Univerzum küldte a segítőket, összeszedtem minden maradék erőmet, és elindultam felfelé a lejtőn. Visszamásztam az életbe.. a saját életembe… végre lett saját életem. 

Már gyermekkoromban sokat hallottam, hogy nem érek semmit, belőlem nem lesz semmi, semmire nem fogom vinni. Aztán ezen információkat mélyen elraktároztam magamban valahol… és persze nem sikerültek a dolgaim… és ilyenkor mindig ott visszhangoztak fejemben eme szavak: “Úgy sem viszed semmire!” Már egész fiatalon elindultam egy álmok nélküli, kilátástalan élet felé…. talán 18 éves sem lehettem, mire már biztos lehettem magamban annyira, hogy én nem érek semmit, belőlem nem lesz semmi. Hol édesanyám mondta meg mennyit  érek, hol a testvérem…. valakihez mindig tartoztam, mert már akkor úgy gondoltam… én nem érek semmit… nélkülük semmit…. 

Ebből az életből ragadott ki egy férfi, akihez később hozzámentem. Édesanyám zsarnoki karmaiból kiragadott a nővérem.. és onnantól kezdve nem édesanyám mondta meg nekem, mennyit érek, mit tehetek, hanem a testvérem… én mégis megmentőként tekintettem rá. Észre sem vettem, hogy ugyanazon köröket futom… csak más más felállásban. Mindig azt hittem, majd lesz egy megmentőm. Aztán ebből mentett meg a most már volt férjem. Függtem.. mindig függtem… valakiktől. Talán, mert így nőttem fel… de nekem az élethez mindig kellett valaki… valaki, akibe kapaszkodhattam… sokszor kétségbeesetten… kapaszkodni akartam, mert féltem, mert úgy tudtam, egyedül nem vihetem semmire, egyedül a híd alatt fogok meghalni, hajléktalanként. ÉS jött a férjem, aki kimentett az addigi életemből. És én hittem a megmentésben. Hittem, hogy most már minden jobb lesz, szebb lesz, más lesz. ÉS a férjem szépen elzárt minden emberi kapcsolatomtól. A barátaimtól, a családomtól… hiszen csak ő rá számíthattam, mindenki csak rosszat akart nekem. És én hittem neki. Az évek alatt olyan szinten tett magától függővé, hogy ne legyen választásom. Ne hagyhassam el őt. Nem csak az emberi kapcsolataimat szüntette meg, hanem minden anyagi bevételemet is. És így valóban függővé tett. Függővé önmagától, a pénzétől, az életétől, az akaratától. Amikor a kislányom megszületett, a függőség még erősebbé vált. Hiszen addigra már nap, mint nap több százszor elmondta, hogy “Csak én vagyok, akire számíthatsz! Nézd meg a családod, már nem is érdekli őket, mi van veled! Ha én nem lennék, Te éhen halnál! Ha el akarsz menni, akkor Te elmehetsz, de a kicsi lányt nem viszed sehová! Úgyis elvennék tőled, mert Te semmire kellő vagy!” ÉS így teltek az évek, miközben már a levegővételem is az ő engedélyéhez volt kötve. És én nem lázadtam. Megalázkodtam minden egyes pillanatban, minden egyes percben, nap, mint nap… mert ugye én nem érek semmit… és egyedül nem vinném semmire… egyedül nem lennék képes felnevelni a kislányomat. És egyébként sem tudnék megélni semmiből… minden utat elzártnak, lezártnak éreztem. 

A mindennapok csak a túlélésről szóltak. Belenyugodtam a sorsomban, de meghalt a lelkem…. csak a testem volt. A házasságom utolsó két éve volt a legrosszabb. Addigra már az otthonomat jelentő lakást sem hagyhattam el, csak engedéllyel pontosan kiszámolva az időt, amennyit távol lehetek. Hányszor sírtam, hogy, késett a busz, meg dugó volt, meg baleset…. nem számított. És én csak tűrtem. Aztán volt egy pillanat, amikor a lelkem feltámadt. Megfogtam a kislányomat, és a kiskutyámat, és elindultam egy úton, amiről azt sem tudtam vezet-e bárhová. Egyszerűen hátrahagyva mindent, és mindenkit, ami az addigi életem 35 évét jelentette, elmenekültem egy életből, amiről azt hittem, hogy a sajátom, holott mindig a mások által rám erőltetett létezés volt. Nem tudtam mi lesz. Nem tudtam, képes leszek-e boldogulni. Semmit nem tudtam… csak azt, ha maradok nem csak a lelkem lesz halott, hanem a testem is. 35 éven keresztül nem hallottam mást, mint, hogy te semmire nem vagy képes, te semmit nem tudsz egyedül.. és én mégis meg mertem tenni ezt a lépést… nem tudom, honnan jött a bátorság… honnan jött az erő…

És most itt állok egy saját életben, álmokkal, vágyakkal, tele tervekkel. Nehéz volt. Volt, hogy azt hittem, vissza kellene mennem a régi életbe… mert nem tudtam, mit kezdeni a létezéssel… De Isten, sors, Univerzum küldte az erőt, a segítőket… és mentem tovább előre… volt, hogy csak csúsztam… de nem fordultam vissza… néha még hátratekintettem, éreztem a fájdalmat, a reménytelenséget… és akkor összeszedtem minden maradék energiámat, és csak mentem előre.

A függőség feloldódott. Már nem kell valaki, vagy bárki, ahhoz, hogy éljek, hogy létezzem. Már elhiszem magamról, hogy egyedül is képes vagyok! Már elhiszem. Persze vannak még nagy kétségbeesések, hirtelen elkeseredések, de már elhiszem, hogy egyedül is képes vagyok! Már elhiszem. És megadok mindent, ami tőlem telik a gyermekemnek, és az állatkáimnak, és megadok mindent magamnak is. Mert már létezem a magam számára is. Aztán persze van, hogy állok az éjszaka csendjében és azon gondolkodom… hogyan is kellene ezt most megoldanom? Van, hogy eszembe jut, mennyivel egyszerűbb lenne, ha lenne mellettem valaki, aki ilyenkor segít. Jó lenne… de nem bármi áron.

Végre már nem függök. Végre már nem kell valaki, ahhoz, hogy én legyek! Mert már én, én vagyok!

Sosem párkapcsolatom volt. Mindig függőségi viszony volt. Én voltam az alárendelt…A és az emberi kapcsolataimban is általában.Független vagyok! Független. Az emberi kapcsolataim a kölcsönös tiszteleten, és szereteten alapulnak, mint ahogyan a munkám is.  A függőséget felváltotta a szeretetteljes együttműködés. 

Nagyon könnyen tudom mondani az embereknek, hogy köszönöm, hogy az életem része voltál, de most már menj! ÉS már azt is tudom, miért. Mert már nem függök tőlük. Már nem kellenek ők nekem ahhoz, hogy létezzem. Már nem függök tőlük…. és ez nagyon nagy szó! Nekem legalábbis igen. Aki 35 éven keresztül volt függő, az élete árán is. 

El tudok küldeni embereket az életemből, ha úgy érzem, már nem adhatunk egymásnak! Mert független vagyok! 

Most már csak arra kell figyelnem, ne vigyem túlzásba a függetlenséget! És ne essek újra a függőség csapdájába! Soha többé ne engedjem meg senkinek, hogy kiszolgáltatottá tegyen! Mert talán az elmúlt időszak a számomra is bebizonyította, képes vagyok egyedül is élni, létezni, szeretni az életet, nevelni a gyermekem, és gondoskodni az állatkáimról. 

Nehéz dolog volt, NEM megint letenni az életem valaki kezébe. Nem azt mondani valakinek, hogy itt vagyok, tarts el, hagy lakjak nálad, … bár néha azt veszem észre vágyom az effajta biztonságra… még, ha nehéz is bevallani magamnak. Amikor a mindennapi megélhetés finanszírozása nem az én feladatom volt. Ha nincs kifizetve a ház, akkor nem lesz hol lakni. Ha nincs kifizetve a számla, akkor kikapcsolnak mindent, ha nem teremtek élelmet az asztalra, akkor éhen fogunk halni. És ez néha nagy terhet ró rám. Nagy teher, hogy nincs senki, akihez fordulhatok, hogy segíts kérlek! Aztán elhessegetem eme gondolataimat. Mert már nem kell a függőség! Eddig is volt valahogy, nem is akárhogy, majd ezután is lesz! Mert nem lehet függeni egy életen át… mert nem lehet függeni… még akkor sem, ha azt hisszük ezáltal vagyunk biztonságban. Hazug biztonság ez… a leghazugabb…. mert van befizetett számla, meg van étel…. csak éppen élet nincs! 

Vajon hányan élnek úgy, mint én valaha? Vajon hányan engedik meg a megalázást, a testi és lelki terrort csupán azért, mert azt hiszik egyedül nem képesek semmire? Vajon hányan?

Amikor eljöttem a régi életemből egyvalamit megtanultam: Erősebb vagyok, mint én azt valaha is képzeltem!