Ülök az otthonomban. Lassan négy éve, hogy megleltem ezt a kicsinyke házat, ahol biztonságra leltünk a gyermekemmel, ahol békében élhetünk, amely az otthonunk. Nekünk előtte csak helyek voltak, ahol laktunk, de egyiket sem nevezhettük otthonunknak. Nem tudtuk, mikor kell tovább mennünk, nem tudtuk, mikor kell másik helyet keresnünk, ahol, ha csak egy kis ideig is, de megint nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket. Aztán megleltük ezt a házat. Nagy fenyőfák ölelték körbe. Az első pillanatban éreztem, hazaértem. Sötét, esős téli éjjel volt, amikor a gyermekemmel a buszról megpillantottuk ezt a házikót. Pár héttel később már itt tértünk nyugovóra.

Ebben a házban éltem már, amikor nagy harcokat vívtam a volt férjemmel, hogy végre engedjen el engem, engedjen el bennünket. Ebben a házban éltem, amikor feladtam volna mindent, mert azt hittem elfogyott az erőm az élethez. Ebben a házban éltem, amikor összetörve, a padlón fekve elhatároztam, hogy összeszedem magam, és elindulok az élet irányába. Ez a ház annyi, de annyi titkot, félelmet, álmot, csodát, mesét őriz. Ebben a házban leltük meg a békét, és leltük meg a boldogságunkat. Volt bármilyen viharos, harcokkal teli a létezésem, ennek a háznak a falai mindig oltalmat nyújtottak. 

Manapság, ha úgy érzem, minden összeomlani látszik, minden elveszett és reménytelen, akkor elbújok a négy fal közé egészen addig, amíg össze nem szedve magam, megint kellő erőt érzek ahhoz, hogy helytálljak az életemben. 

Ez a ház volt az, ahonnan már nem kellett télen, hóban, fagyban, esőben több kilométert gyalogolnunk a gyermekemmel, ha el akartunk jutni az iskolába, vagy bárhová. Emlékszem a csupasz falakra. Emlékszem, hogy csak egy ágy volt benne, és egy konyhaszekrény, amelyet még az előző lakók hagytak itt. Nekem viszont nagy szükségem volt rá. És emlékszem az első éjszakára. Mennyire nyugodtak, és mennyire boldogok voltunk a gyermekemmel, és a kutyáinkkal. 

Egyszer betörtek. Akkor elvittek pár olyan dolgot, amelyet az itt töltött idő alatt már összegyűjtöttem. Elvitték a gyermekem laptopját, a tévéjét. Összetörték az ágyat, használhatatlanná tették a bejárati ajtót. Akkor féltem ebben a házban. Féltem, hogy visszajönnek. Volt, hogy ezzel álmodtam. Tisztán emlékszem, még a hangjukat is hallani véltem, mire végre kinyitottam a szemem és rájöttem, csak egy rossz álom volt. Emlékszem arra az októberi napra, amikor kislányomat elvíve az iskolába, hazaérvén tapasztalnom kellett, hogy az ajtónk berúgva. És emlékszem arra a napra, mennyi segítséget kaptam, hogy aznap éjjel már biztonságban lehessünk. Önzetlen emberek jöttek, és segítettek nekünk. Az asztalos, aki fél napig dolgozott az ajtón, hogy ne kelljen kicserélni, mert az nagyon megterhelte volna a pénztárcámat. Emlékszem egy azóta már barátomra, aki jött, és felszerelte a riasztót. Mindezt úgy, hogy csak részletekben tudtam kifizetni. Volt, aki még pénzt sem fogadott el tőlem. Felajánlotta a segítségét, én pedig remegő szívvel, de elfogadtam. Csodálatos volt az az összefogás, amit akkor tapasztaltam... értünk, a gyermekemért, értem, és az állataimért. A riasztónak köszönhetően már nyugodt lélekkel mehettem el itthonról minden reggel, nem kell, és azóta sem kell attól félnem, hogy megismétlődik az eset.

Az évek alatt sikerült vennem autót magamnak. A ház nagykapuját ötven évvel ezelőtt készítették, és egy trabant sem fér be rajta biztonsággal. Soha nem volt abból gondom, problémám, hogy az utcán parkoltam. Közben éltem az életem, mentettem meg sok kis állatot, többek között lovakat is. Az egyik ilyen alkalommal megfenyegettek, életveszélyesen, de nem foglalkoztam az üggyel. Gyanútlanul indultam azon a napon is az autómhoz. Csak a célállomáson szóltak, hogy lapos az autóm kereke. Majd reggel elmegyek a tőlem nem messze lévő gumishoz... gondoltam, addig fújtunk annyi levegőt a kerékbe, hogy kitartson hazáig. Másnap reggel már a két jobb oldali kerék lapos volt. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget... a gumis szerint padka... lepadkáztam a gumikat... rendben... akkor legyen így. Aztán egyik reggel arra lettem figyelmes, hogy megint lapos mindkét jobboldali gumi. Azért itt már gyanakodni kezdtem. Ezt is lepadkáztam volna? És úgy, hogy még csak észre sem veszem. És akkor láttam, hogy az autó jobb oldalát összekarcolták. Mély karcolás.... egy keresztet rajzoltak a hátsó ajtóba. Tehetetlen voltam, és dühöt éreztem. Dühöt, mert ott álltam két menthetetlen gumival, és egy tönkretett fényezéssel. És csak álltam. És megint félni kezdtem. Félni, hogy ennek mikor lesz vége! 

Azt tudtam, hogy továbbra már nem maradhat az autóm az utcán. Nem kockáztathatok, hogy megint két új gumi kelljen... a fényezésről meg nem is beszélek. Egy barátnőmnél hagytam minden éjjel a kisautót. És sétáltam hazafelé, voltam bármilyen fáradt is, sokszor az éjszaka leple alatt. Mégis boldog voltam, és mosolyogtam. Mert már nem kellett éberen aludnom, hátha hallok gyanús hangokat, vagy kutyaugatást a sötétségben. Hányszor, de hányszor tettem meg az utat, és éreztem ezt a hálát. Az otthonom falai között biztonságban voltunk... és már az autónk is. Próbáltam megcsináltatni a nagykaput, de senki nem vállalta, vagy olyan áron, amely megfizethetetlen lett volna a számomra. Így, hogy megkíméljem magam a hajnali és az éjszakai sétáktól, kénytelen kelletlen meg kellett tanuljak beférni a nagykapumon. A kislányom segített, navigált, magyarázott nekem, és mindig sikerült. Egy kora reggeli órán szépen óvatosan ereszkedtem kifelé. A manővert az utcám szűkössége is nehezítette. Ekkor érkezett meg egy nagyon kedves barátom. Mikor biztonságban leparkoltam az út szélén, csak annyit mondott: "Te gondolod azt, hogy nem tudsz vezetni? Nyolc szívinfarktust kaptam." Hát... igen... öt-öt centiméter az oszlop és az autó távolsága. Nem sok, de eddig még mindig elég volt. 

Ma reggel boldogsággal telve jöttem az iskolából. Elvittem a kislányomat, megint sikerült ki, be álljak és egy nagyon kedves barátnémmal közösen kávézhattam. Az élet azon apró pillanatai, amelyek, bár oly csekélynek tűnnek, mégis épp elegek ahhoz, hogy mosolyogva induljon a nap, és ezzel szebbé tegyék a későbbi órákat is. Ahogyan parkoltam volna le a ház elé - napközben azért még merek az otthonom elé állni -, láttam, hogy valakinek sikerült megint az én helyemre bepihennie. Nem akartam ezt a csodásan induló reggelt elrontani azzal, hogy a dudára ráfeküdve sikítozni kezdek. A ház előtt lévő másik megálló helyet az egyik kedves szomszédom, már régóta a sajátjaként kezeli, így nem tehettem mást félig az úton maradva álltam meg. Az igazi meglepetés ekkor ért. Két ember tevékenykedett a nagykapumnál. "Nem álltunk rossz helyre?" - kérdezték. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Igen, valóban tervben volt a kapu megnagyobbíttatása, de nem leltem sem baráti, sem családi segítségre, így ezt elnapoltam. Az idősebb úr csak mosolygott, és átnyújtott egy borítékot. "A kapu  elkészítését rendeztem! Kívánom, hogy minél kevesebb kicsi állatnak kelljen a segítség! Nyugodt beállást!" (Időközben ugyanis kiderült, hogy az egyik állatmentés során engem megfenyegető személy érezte úgy, hogy így kell bosszút állnia. De nem érdekel! Mert, ha megint meg kellene tennem, hogy megmentek tőle valakit, megint megtenném mindezek ellenére! )

Nem tudom, hogy ki fizette ki ezt a munkát. Nem tudom, ki áll eme csodálatos tett mögött, mert, akik készítik a kaput, mélyen hallgatnak.  Nem tudom, de ezúton is szeretném neki megköszönni. Végtelen hálát érzek most. Megint biztonságban leszünk. Most már nyugodt szívvel, segítség, és aggódás nélkül állhatok ki be az autómmal! Köszönöm!