Vezetek. Némán. Most még a gondolataim is elhalkultak. Nézem az utakat, ahogyan a szél beterítette falevelekkel azokat. És azon gondolkodom, milyen észrevétlenül érkezett meg az ősz. Szépen, halkan. Az egyik pillanatban még nyár volt, ezer ágra sütött a nap, a következő napon már az időjárás is jelezte, bizony megérkezett eme évszak. Elmúlás ... valamiért ez a szó jutott eszembe. Valahogy minden megpihenni készül, elcsendesedni, hogy aztán a telet követően érkező tavasszal új életek, új lehetőségek, új álmok léphessenek be az életünkbe. Mosolygok. Visszagondolok az elmúlt évekre. Az utamra... amelyen jártam, hol békében, hol elkeseredetten, hol reményt vesztve, de mindig újra és újra felállva, nem engedve, hogy magával ragadjon a rossz, a negatív érzések. Valahol a lelkem mindig is tudta, menni, bíznia kell, mert van egy élet, amely rám vár valahol. És ráléptem az ösvényre, és csak mentem és mentem, sokszor csak vonszolva magam, és ellenálltam a kísértésnek, amely azt mondta:  "Fordulj vissza! Ott már ismered az életet! Ott már ismered a játékszabályokat! Itt nem tudod, mi vár rád, még igazából azt sem, vajon vár-e rád valami? Mi van, ha csak illúzió? Mi van, ha csak délibáb? És mi van, ha minderre rájőve, már késő lesz?" De nem engedtem a kísértésnek! Nem engedtem! Mentem tovább, még akkor is, amikor már azt hittem nincs erőm! Most egy pár történetet, és idézetet gyűjtöttem össze abból az évekből. A sok barát, és igazi segítők mellett ezek voltak azon gondolatok, történetek, amelyekből erőt merítettem a teljes káosz idején. 

Azt olvastam valahol, hogy a nagymamák azok, akik kaptak egy második esélyt. Nos... azt hiszem, ez a nagypapákra is igaz.

Apukám és a gyermekem a konyhában voltak. Én kinn a kertben, de az ablakon hallhattam a hangjukat. Drága édesapám nagy átéléssel mesélte el kis unokájának, hogy hogyan kell elkészíteni azt a sütit, amit épp akkor varázsolt egy tálba. Szívemet nagy melegség töltötte el, ahogyan papa részletezte a receptet, és ahogyan kicsi lányom folyamatosan kérdezgette.Bennem egy egészen más kép él édesapámról. Ezt az arcát még nem láthattam.

Reggel még közösen ébredünk, és indulunk a napnak. Megbeszéljük, ki hova megy, mikor végez. Még puszival ébreszthetem, hozzábújhatok, vagy csak lefekszem mellé egy pillanatra, és nézem Őt. Az életemet, az életem csodáját! Gyönyörű kis arcocskáját, amely oly nyugalmat sugároz. Nézem, ahogyan veszi a levegőt, és csak mosolygok. Nekem Ő a minden. Az élet! Megsimogatom, óvatosan, nehogy felébresszem. Mert még élvezni szeretném ezt a pillanatot, ölelni őt, szeretni. Ébredezik, mosolyog. Ez a mosoly nekem a MINDEN. Milyen szerencsés is vagyok. Az iskolánál, már csak köszön. Nincs puszi, nincs ölelés! Ő már nagy. Délután egyedül jön haza. Aggódom... féltem, de meg kell bízzak benne annyira, hogy megengedjem ezt neki, és meg kell bízzak magamban annyira, hogy tudjam, ami tőlem tellett, megtettem, hogy felkészítsem őt az életre. Csörög a telefon. Hallom csillogó kis hangját. Mosolyog. "Anyukám, most mi legyen?" És tanácsot kér. Megbeszéljük, elmondja, hogy Ő, hogy szeretné. Beleegyezem. Nevetve köszön el! "Szeretlek!" Már nem tudok rá válaszolni... néma a telefon... várja az élete. Én pedig mosolygok! Mosolygok, mert a világ legboldogabb embere lehetek, mert itt van az életemben egy CSODA, akiért érdemes élni, aki miatt minden nap újabb és újabb fantasztikus pillanatokat tartogat, aki 13 évvel ezelőtt engem választott édesanyjának! Köszönöm Szellem, Univerzum, Sors, hogy ezt a kis életet rám bíztátok! Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy méltó lehessek rá!

„Olvass el naponta néhány igaz szót, bölcs gondolatot, szép verset. Olyant, amit neked írtak. Hallgass olyan zenét, melyet nem a káosz, hanem egy magasabb rend szült. Könnyű megkülönböztetni, mert az utóbbi szép. Hozd helyre magad naponta. A légkör, amelyben élsz, szennyes. Tele van negatív adással, fullasztó, boldogtalan, koszos gondolattal. De te nézz a magasba, s hangold magad a nap sugarára. És ne felejts el esténként fölnézni az égre, hogy újra és újra eszedbe jusson: a végtelen gyermeke vagy.”
Müller Péter

"Van az út…

És van, hogy az úton egyedül kell menned. Mert a te utad, a te feladatod. Csak te járhatod be, senki más, mert neked kell a rád váró akadályokat leküzdened, mert a cél a te célod. Az útnak többféleképpen vághatsz neki. Lehetsz magabiztos, lehetsz bizonytalan, félhetsz az akadályoktól, tarthatsz az ismeretlentől. Nem tudod, milyen lesz, csak a célt, a feladatot ismered. Nem tudod, lesz-e elég erőd, nem tudod, a képességeidből mire futja. De az út mentén lehet segítőd. Ahogy minden versenyző erőt nyer a biztatásból, úgy te is erőt kapsz, ha valaki bízik benned, drukkol neked. Bízik benned helyetted is, ha néha kételkedsz magadban. Mert fontos ez. Nem elég az önbizalom, másé is kell. Így valójában nem egyedül járod az utat. És így végül nem az út győz, hanem te.

"A reményt soha nem tudod elveszíteni csak az embert, akibe vak bizalommal és édes boldogsággal belehelyezted a hited. Ezt tudnod kell ahhoz, hogy ne szakadjon ki a szíved, amikor azt gondolod, hogy a remény elpártolt és cserben hagyott. A remény nem azonos azzal az emberrel, akiben megbíztál, és azt hitted, soha nem lesz képes megbántani. A remény az egyetlen, ami mindig benned pihen. Nem tudod elveszíteni. Az embereket igen de ez így van rendjén. Az élet, a maga csodás ragyogásában szüntelenül árad előre. Vegyél részt ebben az áradásban és maradj mindig derűs. Ne kapaszkodj semmibe. Aki önmagába helyezi a derűt és nem egy másik emberbe annak egy csalódás soha nem fogja az örömtől eltávolítani a szívét. Idővel már csalódni sem tud, mert belátja, hogy egyszerűen nem érdemes energiát adni semmi olyannak, ami nem támogatja a belső erejét."
Montorffy Letti

"Bízol benne…

Megőrzi titkodat. Mert a barátod. Mert a testvéred. Mert a szülőd. Ezért megosztod vele. De nem mindet. Nem mindent. Lehetnek titkaid, amiket elmondasz másoknak. Néhányat. Nem mindet. De egy napon érkezik valaki… Valaki, aki nem barátod, nem testvéred, nem szülőd. Sőt, még csak nem is a szerelmed. Valaki más. Valaki több. Mindennél és mindenkinél több. Akiben feltétel nélkül bízol. Akinek nem csak néhányat mondasz el titkaidból. Akire mindet rábízod. Sőt a legnagyobb titkodat is: az életedet. Feltételek nélkül, kételyek nélkül. Ez több mint bizalom. Ez a legszebb érzés.

"Adj Istenem egy embert, legalább egyetlenegy embert, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ilyen vagyok, igen, minden vacakságommal, zűrömmel és bűnömmel együtt!... Adj egyetlen embert, aki valóban Szeret...!"
Müller Péter

Gondolatok.... amelyek a lelkemig hatoltak. Amelyek reményt, erőt adtak. "Adj Istenem egy embert, legalább egyetlenegy embert, akinél nem kényszerülök önvédelemre.  Adj egyetlen embert, aki valóban Szeret...!"  Vajon létezik ilyen ember? Vagy ez is csak egy vágy marad? Elnevetem magam. Léteznie kell!                                           Hazaértem. Az otthonomba. Mosolygok. És szeretem az életem, szeretem az életet. Az elmúlással, az ősszel, a hideggel, az álmokkal, a még be nem teljesült vágyakkal. ÉS a hitemmel! Azzal a hittel, amely miatt mindig mentem tovább, akkor is, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább. Pár gondolat... pár csodás gondolat... de néha milyen jókor is találnak az emberre!