Közmunkásnak álltam. Nos, nem azért, hogy állást foglaljak, hogy van- e értelme ennek az egésznek, vagy esetleges visszaéléseket leplezzek le, hanem szerettem volna megtudni, az emberek hogyan bánnak velem, ha ezt a munkát végzem! Hát... nem azt kaptam, amire számítottam! Ezen én lepődtem meg a legjobban! 

Már a "munka" leszervezése sem volt egyszerű. Nem úgy van az, hogy Te fogod magad, és csak úgy közmunkásnak jelentkezel. Szerencsére leltem egy lelkes polgármestert, akit felkereshettem szándékommal, kihangsúlyozva, hogy engem az emberi oldal érdekel, semmi mást nem szeretnék írni ezzel kapcsolatban. Fontos volt, hogy olyan helyen dolgozzak, ahol sok emberrel, esetleg még ismerőssel is találkozhatok. 

A polgármester első megrökönyödése után, mert ugye, ilyenről még életében nem hallott, nagyon lelkesen segített. Kitaláltunk fedősztorit, és persze nekem nem kellett napi nyolc órát "dolgoznom", de azért lébecolni sem lébecolhattam, és  fizetést sem kaptam :D 

Szeretném kihangsúlyozni, hogy a társadalom hozzáállását a közmunkásokhoz... szerettem volna tesztelni, és semmi egyebet. 

Reggel pontosan hatkor munkára jelentkeztem. Már itt kezdtem átgondolni, hogy vajon jó ötlet volt-e nekem eme programba merő kíváncsiságból jelentkeznem. De nem volt, mit tennem. Megkaptam a narancssárga kis mellényemet, meg egy csapatot... illetve beosztottak egy csapatba, és már mehettünk is dolgozni! Irány az utca. Egy forgalmas helyen kellett utcát söpörjünk. 

A jó képességű kocsit, amibe a zsákokat gyűjtjük, meg a kukákat visszük egyből rám sózták a kollégák, beledobálva a lapátjaikat, meg a seprűket. Megmozdítani alig bírtam, de ugye nem adhatom fel rögtön az első napon! :D Nem toltam, húztam. A kollégáim, és csoporttársaimnak eszébe sem jutott segíteni! Én voltam az újonc, velem szórakoztak!

Bizony... elvileg egyformán nem állunk túl jól az életünkben... mert ugye közmunkások vagyunk, és ahelyett, hogy az első napomon segítettek volna... mert ugye, ha már a társadalom semmibe vesz minket, legalább, mi közmunkások fogjunk össze!.. Na hát én pont nem ezt tapasztaltam. 

Reggel 6 óra 10 perckor egy hűvös reggelen.... ekkor azért szöget ütött a fejembe az a gondolat, hogy lehet, hogy eme társadalmi kísérletet nyáron, vagy legalábbis tavasszal kellett volna végrehajtsam.... tehát reggel hat óra tíz perckor a helyi kisboltban kezdtük a munkát, egy felessel... amit így üvegben árulnak. Már ugye én nem, mert nem iszom alkoholt, de ha innék biztosan nem ilyen igényes szeszes italt... tehát felkészültünk a munkára. Az ott álló sárga kuka mellett még a kollégák megbeszélték az élet nagy kérdéseit... addig is telt az idő... úgy háromnegyed óra.

Aztán végre ráléptünk a tettek mezejére.  Végre eljutottunk munkák helyszínére. Addigra lassan éledezni kezdett eme városrész lakossága. A munka úgy zajlott, hogy én söpörtem... a többiek, meg nem is tudom, mit is csináltak. Ha épp arra járt valami főnök szerű, akkor lázasan dolgozni kezdett mindenki, de ahogy látótávolságon kívülre került pont nem történt semmi. 

Én lelkes voltam, meg ugye kísérletben vettem részt, meg ugye új. 

Az emberek többsége ránk se hederített. Én felkészültem, hogy majd milyen megvetéssel néznek rám, hogyan fognak velem bánni, de gyakorlatilag semmi nem történt. Észre sem vettek bennünket. Mintha ott sem lennénk. Még csak ránk se néztek. Háááát... érdekes lesz erről írni... gondoltam magamban. Semmi rosszindulat irányunkba, semmi megalázó nézés, vagy szöveg... egyszerűen, mintha nem is léteznénk. Ha nekem jöttek véletlenül, elnézést kértek, volt, aki köszönt, és olyan is volt, aki megköszönte a munkánkat!

Számomra nagyon kellemes meglepetés volt, és nagyon jó érzés. Én valami egészen másra számítottam. Teljesen másra.

Viszont a tapasztalatom, nem a társadalom vetett meg minket, hanem, mi közmunkások... egymást.  Én voltam az új... velem nem bántak kesztyűs kézzel. Ha kellett még a főnöknek is beárultak. Mert rágyújtottam, vagy , mert beszélgetésbe kezdtem az emberekkel. Ők ott álltak, és gyakorlatilag alig dolgoztak, viszont én bármit is tettem, egyből rohantak a vezetőhöz.

Én persze nyeltem és nyeltem, de érdekes volt. Ott álltunk, elvileg egy csapatként, és nem , hogy összefogást nem érzékeltem, még minimális együttérzést sem olyan emberektől, akikkel elvileg sorstársak voltunk. Sőt, ahol lehetett szórakoztak, mintha az lett volna a céljuk, hogy kirúgassanak, holott én voltam azon kevesek egyike, aki azért csinált is valamit. Szeretném kihangsúlyozni, ez csak az én csapatom tevékenységéről a szól, a többieket nem figyeltem, és nem is ezért voltam ott. 

Azt éreztem, mindenki főnöknek képzeli magát.... és úgy is tesz, mint, aki főnök. Aztán mindenki szeretne bevágódni a főnöknél, ezt meg azt hiszik, csak úgy lehet, ha  egymást bemószerolják, feltolják, beárulják. Esküszöm, mint az óvodában. Szörnyű volt. 

Második napon a helyi piacnál kellett tevékenykednünk. Az emberek itt sem vettek rólunk tudomást. Nem, hogy rosszindulatú megjegyzést nem tett senki, de mindenki kedves volt  és segítőkész. Ellentétben a "kollégáimmal". Ezen a napon még inkább elhatározták, hogy kikészítenek. Én meg álltam ott a narancssárga mellényemben, és nem akartam elhinni, hogy ez történik. Nevettem az egészen.... hogy ebbe jól beleszaladtam. Írni akartam a társadalom hozzáállásáról a közmunkásokhoz... erre kiderül a társadalom sehogy sem áll a közmunkásokhoz.... ezzel szemben, érdekes, ahogyan a közmunkások állnak a közmunkásokhoz... vagyis egymáshoz. 

A FŐNÖK... jött, ellenőrzött, tudomást vett, felszólított, kért, és ment tovább. Nem fellengzősködött, meg semmi. Csak jött, leellenőrizte a munkát... aztán persze sikítófrászt kapott, hogy mennyire nem is halad semmi... amiről persze a "kollégák" szerint én tehettem, mert nem értek semmihez, mert feltartom őket, mert nem csinálok semmit. 

Annyiszor "feljelentettek" a sorstársaim a vezetőnél, hogy lassan ki kellett volna, hogy rúgjanak... de ugye, ezt nem tehették, mert hát... na... én épp kísérletet végeztem, és a polgármester érdeklődéssel fordult minden nap a projektem felé. 

Mondtam neki, hogy lassan úgy érzem magam, mint egy facebook kiíráson olvastam: 

Hoppá kategória. Én úgy álltam neki ennek az egésznek, hogy majd jól le lehet hordani a társadalmat, hogy hiába írják ki a facebook oldalukra, hogy "Engem úgy neveltek, hogy egy igazgatóval is úgy bánjak, mint a takarítónővel" ezzel szemben, hogy lealázzák, meg lehordják, meg semmibe veszik közmunkásokat... ehelyett a közmunkások veszik semmibe, és alázzák le egymást, miközben egész nap szidják a rendszert, meg mindenkit, és persze ők nem tehetnek semmiről, csak a mindenki más! 

Hoppá kategória bizony! Nem is akármilyen hoppá! És egyben számomra nagyon is kellemes meglepetés. Persze, mondhatjuk, hogy mert az emberek semmibe veszik a közmunkásokat, és ezért nem törődnek velük... de én nem ezt tapasztaltam. Valahogy természetes, hogy vannak, hogy dolgoznak.. és senki nem veti meg őket... vagy legalábbis kirívóan nem. 

Amikor álltam egy parkolóban és az összegyűlt koszt akartam valahogy felrakni a lapátomra, persze az összes parkoló tele volt, ebben az egyben nem parkoltak, mert ott szerencsétlenkedtem...  a kollégák nem értek rá segíteni az újoncnak... egy csúcs kategóriás autóban ülő, halkan megjegyzem, igazán szemre való férfipéldány nyomta meg a dudát. "Végre! Lesz miről írnom!" Örült meg kicsi szívem. Lehúzta az ablakot, és megkérdezte, meddig fog ez tartani, mert ha nem sokáig, akkor megvárná, amíg felszabadul a hely, mert a harmadik kört rója, és nincs üres parkoló. Ennyi... nem kötözködött... nem szórakozott... feltett egy ártatlan kérdést. 

Mondjuk itt azért egy kicsit sajnáltam, hogy itt egy csúcs pasi... én meg épp közmunkást játszom... hát biztos nem fog elhívni egy kávéra! :D Pedig meg kell hagyni, jól sikerült példánya volt az Univerzumnak. Mikor látta, hogy, ha továbbra is így harcolok a szeméttel, bizony sokáig fog tartani, fogta, kiszállt az autójából, és segített! Bizony, kérem! Nem, hogy nem alázott meg, meg nem nézett le, még segített is nekem... oké, lehet, hogy nem önzetlenül, hiszen kellett neki a parkolóhely, de kiszállt és segített....  ellentétben azokkal az emberekkel, akikkel elvileg egy csapat vagyunk! :D Megint egy hoppá kategória! Nem is akármilyen hoppá kategória! :D :D Ezúton üzenem az úrnak, hogy köszönöm a segítségét! Meglepődtem... ha igazán hűen akarom leírni az érzéseimet... egyszerűen leesett az állam! :D 

Vagyis társadalmi kísérletem igazán meglepő fordulatokat hozott. Legalábbis számomra meglepő fordulatokat. 

És megint csak hálát érezhetek, amiért én valóban csapatban dolgozhatom, ahol az előrejutás nem attól függ, ki van jóban a főnökkel, ahol tiszteljük, és becsüljük egymást!  Persze... veszekszünk... balhézunk.... de ezeket tudjuk kezelni, és épp ettől vagyunk olyan szuper jó család!