Korán ébredtem. Dolgoznom kell. Mosolygok. Mosolygok valakin, aki én vagyok. Azon a valakin, aki annyira, de annyira képes hinni dolgokban. Igaz szerelem, emberi jóság, becsületesség, őszinteség, és egyéb a mai világban már nem is annyira divatos dolgokban. Hinni. De vajon hol ér véget a hit, és mikor jön el az a pont, vagy hol van az a pont, amikor az egész dolog, csak önámításba megy át?

Valahogy manapság már természetes, hogy vannak, akik hisznek Istenben, Isten létezésében, és vannak, akik spirituális úton haladva hisznek valami másnak a létezésében, amely azonban mégis szorosan köthető Istenhez. ÉS ezen dolgok vagy békében megférnek egymás mellett, vagy átmennek egymás meggyőzésébe, kinek is lehet, vagy kinek van igaza, miközben valójában racionális bizonyíték nem nagyon akad egyik meglétére, létezésére sem. 

Hiszünk. ÉS ennyi. Hányan hisznek dolgokban, és miért is lenne ez baj? ÉS vajon, amikor a hit átmegy önámításba, akkor az gond lehet, vagy probléma? Egyáltalán  az önámítás árthat másoknak, vagy csak önmagunknak ártunk vele?

A 21 században információk milliói áramlanak felénk Istenről, sorsról, Univerzumról, Angyalokról, teremtésről, vonzástörvényéről, és még sorolhatnám oldalakon keresztül, hogy mi mindent is tár elénk a virtuális világ. Vannak nagy tanítók, bár számomra az is rejtély, őket ki nevezte ki tanítóknak? És miért lettek azok? ÉS miért van az, hogy annyi ember issza a szavukat, figyeli minden gondolatukat, és cselekszik úgy, ahogyan a nagy tanítók, vagy mesterek mondják? De mitől is lettek ők mesterek? Ki vagy mi nevezte ki őket mesterré, tanítóvá, pappá, papnővé, és minden egyéb titulussal bíró személlyé, aminek nevezik magukat?

Aztán az embernek szabad akarata és döntése, hogy kiválassza, kit vagy mit követ. Kinek vagy minek az útján akar járni. Aztán mehet békében, vagy kevésbé békében. Mert van, amikor az ember feltesz kérdéseket, és bizony, nincsenek rá válaszok.

Spiritualitás, teremtés, vonzás törvénye... van, akinek működik... de valljuk be a legtöbben még nagyon gyerekcipőben járunk azon az úton, ahol a gondolatainkkal tudunk teremteni. 

Vannak dolgok, amiben nagyon is tudok hinni. Megtörténik az életemben, mert így kell lennie. Aztán telnek a napok, hónapok, és nem történik semmi. De én még mindig hiszem, hogy így lesz... mert így kell lennie. Elkövetek mindent, amit fizikai síkon meg lehet tenni annak érdekében, hogy az álmom megvalósuljon... aztán telnek az órák... de ez engem nem rettent el attól, hogy továbbra is higgyem, hogy be fog következni, mert így kell lennie. 

 És nem érdekel, mi történik körülöttem a való világban, vagy a valós világban. Elhiszem, vagy képes vagyok magammal elhitetni, hogy a világ jó. Aztán persze történik valami... amikor a valós világ elég kegyetlenül dobja arcomba az igazságot, azt a fajta igazságot, amelyet már minden racionális, hit nélkül élő ember belátott volna, de én nem. ÉS akkor csak nézek. Nézek, hogy most mi történt? Miért kellett ennek így történnie? De, ha már így kellett történnie, akkor miért pont most, és miért nem lehetett előbb? Hogy ne menjenek napok, hetek, hónapok el az életemből hinni, várva valamire, ami igazából sosem lesz az enyém.

Persze... már hallom a nagyon spirituális úton járók szavait, hogy mert ennek így kellett történnie, meg minden az isteni terv szerint történik, és minden akkor történik, amikor történnie kell... persze... hallom a szavakat. Csak miután ember vagyok, érző lény, ezen szavak, van, amikor nem nyújtanak vigaszt, mert azt érzem, hónapokon keresztül csak önámításban éltem.

ÉS keresem azt a pontot, amikor a hit átmegy önámításba. Van -e egyáltalán ilyen pont? Észre lehet-e ezt venni? Vagy a hit lényege pont ez? Hogy nem tudod, mi lesz, mi fog történni... egyszerűen csak hiszel? ÉS vajon a remény a hit része? Vagy a remény már csak kapaszkodó? És miért tud fájni, ha a valós világ feltárva az igazságot arcul csap?  ÉS miért csak utólag derül ki, hogy nem hit, csak önámítás volt? Egyáltalán a hit és az önámítás két különböző dolog, vagy egy és ugyanaz? Vagy testvérek? Vagy egyik következik a másikból? 

Kérdések záporoznak a gondolataimban, és várom a válaszokat. Várom. Mert tényleg érdekelne, mi történik velem, és mi zajlik körülöttem. 

Miért hiszek még mindig mondjuk az igaz szerelemben, amikor az elmúlt évek tapasztalásai pont ennek az ellenkezőjét bizonyítják? Ez vajon hit, vagy önámítás? Miért gondolom, hogy az emberek alapjában véve jók, amikor azt tapasztalom, hogy bizony nem minden ember jó. Sőt a legtöbb ember nem az. Miért hiszem el, hogy magamhoz hasonlóakat vonzok, amikor épp az ellenkezője történik, amire aztán a magyarázat mindig ugyanaz. Tanulnod kellett belőle... ezért jött be az életedbe... előző életes dolgot volt egymással, meg kellett tapasztald ezt és ezt.

Hát... sovány vigasz, és időnként engem ezen magyarázatok bosszantanak, mert inkább kibúvást látok ezen válaszok mögött, mint valódi megoldást. 

ÉS miért van az, hogy az igazság kiderülése néha oly sokat várat magára? Vagy az igazság végig ott van az ember szeme előtt, csak vak hitében, önámításában nem veszi észre azt? Egészen addig, amíg aztán végérvényesen az arcunkba nem vágják a kegyetlen valóságot? És aztán persze hosszú hosszú reménnyel töltött perc vész a semmibe, a feledésbe... kérdéseket hagyva maguk után, hogy miért? 

Honoré de Balzac mondta: "Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott." Egyáltalán csalódunk-e? Hiszen az igazság végig ott volt a szemünk előtt... csak a remény... a hit... ami nem engedte, hogy lássuk. Ami minden apró figyelmeztetést csak az útról való eltérítésnek vélt. Aztán persze, megérkezik egy bizonyíték... egy megcáfolhatatlan bizonyíték mindannak az ellenkezőjére, amelyben hittél. Életed nagy szerelméről kiderül, hogy egy nagy senki, és nem hogy nem a szerelmed, de életed nagy tévedése... az ember, akiben annyira, de annyira megbíztál, beengedted az életedbe, a gyermeked életébe, kihasználva őszinteségedet, hátba támad,  a világ amelyről feltételezted, hogy jó, nem áll másból, mint gyűlölködésből, rettegésből, háborúkból, félelmekből.... 

Aztán megállsz egy pillanatra az éj kellős közepén, és körülnézel az életedben, a létezésedben. És megpróbálsz rájönni, mi illúzió, és mi az ami álom. Hiszen az álmok valóra válhatnak, az illúzió viszont egyszer csak semmivé foszlik, otthagyva maga mögött a kérdéseket, a fájdalmat, a félelmet... és egyfajta bizonytalanságot, hogy akkor most hogyan tovább?

Merre menj tovább, hogy még egyszer ne ess önámításba, ne illúziókat kergess, vedd észre az igazságot. Hamarabb... sokkal hamarabb, hogy mehess tovább életed útján megválva azon emberektől, és azon érzésektől, azon reményektől, amelyek már nem adnak, hanem gúzsba kötnek. Egyáltalán észre lehet-e venni, hogy mi álom, és mi illúzió? 

Talán valamit én csinálok rosszul? Talán én bonyolítok túl mindent? Vagy abba kellene hagynom az álmodozást, a vágyakozást, és racionálisan szemlélni a világot, ahol a nem nem, az igen nem, és a talán is nem? És nem hinni, remélni, bízni valamiben, ami talán soha nem is fog eljönni, bekövetkezni? 

Azt hiszem, racionálisan kellene gondolkodnom. De erre sosem voltam képes. Mindig hallgattam a szívem és a lelkem hívó szavára, ami azért valljuk be őszintén egy párszor már cserben hagyott. És nekem vajon mi kell még, hogy megtanuljam, az álmok, a remények, és a hit veszélyes is tud lenni... mert néha átlép önámításba.... 

Egyáltalán létezik hit önámítás nélkül? A hit már önmagában is önámítás?