Egy szokásos hétköznap reggel. Korai ébredés. Még sötét van. Nézem az ablakból az ébredező utcát. A szomszédom már indul dolgozni. Beteszem a tejet a mikróba melegedni. Elkészítem a kávémat. Már nem iszom napi öt hat kávét, de a reggeleimhez még hozzátartozik a frissen főtt, gőzölgő kávé illata. Kezembe fogom a csészémet, és leülök. Átgondolom napi teendőimet, miközben nézem a késő őszi reggelt. Olyan csodálatos színei vannak az ősznek. Gondolataimból a mikró pittyegése hozz vissza a reggelbe. 

Már az iskolánál vagyunk. Még kicsi lányom után kiabálok: "Szeretlek!" Ő csak mosolyog, int felém, és elindul az iskolába. Már nincs puszi, már nincs ölelés. Azon gondolkodom, mikor nőtt fel? Az évek észrevétlenül szálltak el, és az én gyönyörű kicsi lányomból, egy gyönyörű hölgy lett. 

Beülök az autómba. Kezdetét veheti a nap. Lassan haladunk. A reggeli csúcsforgalomban nehéz az előrejutás. Már nem bosszant, hogy állnom kell a sorban. Csak nézem az őszi táj csodálatos színeit. A dudaszók jelentik számomra, hogy egyesek nehezebben viselik az egy helyben állást. Sosem értettem, ilyenkor miért kell a dudát nyomni. Végre áthaladunk a lámpákon. A busz mögött meg kell álljak. Nem kezdek előzésbe. Van annyi időm, hogy megvárjam, amíg elindul a járat. A mögöttem lévő padlógázzal kitör. Ő siet. Mi többiek megyünk a busz után. Nem ezen a pár percen fog múlni, hogy elérjük a célunkat. A következő megállónál üresbe teszem a váltóm. Kicsit pihentetem a lábam, és a kuplungot. 

A busz elindul. Próbálom sebességbe tenni az autóm. Valami történik, és nekem nem sikerül. Hiába nyomom a kuplungot. Kicsit ideges leszek. Jó az autóm, tudom, hogy jó. A mögöttem lévő vadul ráfekszik a dudára. Még idegesebb leszek. Nekem óráknak tűntek a pillanatok, mire végre sikerült sebességbe tennem az autóm, és elindulni. Nem értettem, mi történhetett. Hiszen minden rendben van a kisautómmal. A mögöttem lévő villog, és mindent elkövet, hogy megtorolja azt a pár másodperces állást, amit én okoztam neki, és a kezdő vezető szindrómám. 

Haladok békésen tovább. Megnyugszom, hogy tényleg rendben van minden a váltóval, a kuplunggal. Valószínűleg a reggeli korán kelés zavart meg. 

Hirtelen a szemem sarkából látom, hogy valaki, vagy valami közelít felém. Hatalmas hangzavar, csattanás, fémes hangok, fékcsikorgás, és emberek sikítozását hallom. Nem értettem, mi történik körülöttem, velem. Látom, hogy egy autó berepült az út szélén álló ház kerítésébe. Látom, hogy az emberek kétségbeesettek. Reggel van. Két buszmegálló utasa várja, hogy végre megérkezzen a járata. De most szemükben félelem. Én nem értem, mi történik. Oldalra nézek... nem látom a gyermekem... 

Hirtelen megfordul a fejemben... őt kitettem az iskolánál. Látom a rémült embereket, látom, ahogyan rohannak. Kiszállok az autóból. Nem fáj semmim. De sípol a fülem... illetve olyan, mintha a fejemben sípolnának. Fáj.. a bal fülem... napok óta érzek valamit vele kapcsolatban... és most sípol... nagyon...

Befogom a fülem, miközben körbejárom a kocsim. Kicsit szédülök. Dolgoznom kell... fut át gondolataimon. A kocsim egyben. Én is egyben. Az emberek rohannak. Próbálom szememmel követni az eseményeket. De sípol a fülem. Kiveszem a táskám az ülésről. Benne van a fél életem, nem hiányzik, hogy eltűnjön. Szorítom a táskám... sípol a fülem... leülök.... leülök az aszfaltra... leülök és próbálom felfogni, mi történt, mi történhetett. 

Hallom, ahogyan valaki kérdezi, jól vagyok-e. Olyan távolinak tűnik a hangja... még mindig sípol a fülem. "Jól vagyok!" mondom neki, miközben szorítom a táskám. A buszról az emberek sorban szállnak le. Pánik van bennük. ÉN még mindig nem látom, mi történhetett. 

Lehet meghaltam? Jut hirtelen eszembe. Hiszen a Ghost című filmben sem tűnt fel Patrick Swayze-nek, hogy meghalt. Idióta filmek! Mondom magamnak, idióta gondolataid. Felállok. A fülem sípolása végre egy kicsit alább hagy. Hallom az emberek kétségbeesett kiabálását. Látom, ahogyan a földön fekszik egy nő. Vér van körülötte. Mindenütt vér. Az autó a kerítésben. Egy másik a busznak ütközött. Az ütközésnél magával sodort egy pár a megállóban várakozó gyalogost. 

Van, aki segíteni próbál az utasoknak elhagyni a járművet. Van, aki a törött autóban ülőtől kérdezi jól van-e. A földön fekvő nőt betakarták. Már úton van a mentő... hallom a hangfoszlányokat. Abban az autóban, amelyik belecsapódott a kerítésben, mozdulatlanul van a vezető. Feje a kormányon. Olyan, mintha nem is lélegezne. Hiába próbálnak segíteni....  nem tudják kinyitni az ajtót. 

A buszmegállóban várakozó gyermekek arcán döbbenet és félelem. ÉLEK! Hiszen mindezt nem látnám. Még egyszer megnézem magam... nem vérzek... egyben vagyok. Valaki mondja nekem, üljek le. Most már biztosan élek! Hiszen beszélnek hozzám. 

Valaki megfogja a karom. Jöjjön... mondja nekem. Nem látom az arcát... de vele megyek. Még mindig szorítom a táskám. Leültet a padkára. Onnan látom az autóm. Egyben van. Nincs rajta sérülés.. és rajtam sem! Megúsztam. 

Csak egy szokásos reggelnek indult.... csak egy szokásos reggelnek. Még elmondtam a kislányomnak, hogy szeretem... és már rohantam is dolgozni. Még láttam a mosolyát, és láttam, ahogyan távolodik. És rá pár percre, már csak a csattanásokra, a fémes hangokra emlékszem, és arra, NEM akarok meghalni. Még annyi mindent szeretnék véghez vinni! Még fel kell nevelnem a kislányomat! Ott vannak  az állataim. Ha most valami nagy baj van, nem lesz, aki elmegy a kislányomért, nem lesz, aki vigyáz rá, nem lesz, aki gondoskodik róla. Még haza megy az iskolából. Nem fogja érteni, miért nem vagyok ott... hívni hiába hív... csak sípszó lesz.... Talán elindul egyedül haza... talán... még van a hűtőben ebéd, és van vacsora... de nincs friss pékárú.. és nem fogja tudni mi történt... és reggel nem lesz, aki ébressze, aki szendvicset készítsen neki, akik megpuszilja, aki szép napot kíván neki! Mi lesz vele? Nem halhatok meg! Még nem!

Annyi mindent hittem, reméltem, álmodtam... és ennek most nem lehet így vége! Még nem! Istenem, adj még nekem időt! Még nem lehet vége! 

Megnyugszom... élek! Ha ott, akkor, nem szerencsétlenkedem, hogy betegyem az autómat sebességbe, akkor én lettem volna ott! Akkor az én autóm repül be a kerítéshez. Akkor engem találnak oldalról úgy el, hogy nem lett volna esélyem! Ha ott akkor nem történik ez az autóval! 

Istenem! Mennyire is ideges voltam, amiért ez történt. Mennyire megijedtem, hogy nekem most nincs lehetőségem kuplungot, vagy váltót cseréltetni az autóba.... Ha ott akkor nem ez történik... az én autóm repül be a kerítéshez. 

Kettő másodperc... kb. ennyi lehetett, amíg ott próbáltam meggyőzni a váltót, hogy működjön. Kettő másodperc.... Ennyi kellett, hogy elkerüljem a balesetet. Azt hiszem nagyon nagy hálával tartozom Istennek, sorsnak, Univerzumnak, Őrangyalaimnak. Nagyon vigyáztak rám. Nagyon vigyáztak rám. 

Nézem a földön fekvő nőt. Vajon van gyereke? Van családja? Vajon mondta a gyermekének reggel, hogy szeretlek? Vagy a férjének? Vagy a barátjának? Hiszen csak egy szokásos reggel. Csak egy szokásos reggel.... És ő már nem megy haza többé.... ő már nem megy haza többé... és az egyik sofőr sem. Reggel még útnak indultak, kezdődött nap.. és ma este már nem térnek haza... már nem ölelhetik meg a családjukat... már nem... 

Kettő másodperc.. és most én feküdnék ott... én... 

Sírok. Végtelen hálát érzek, amiért velem minden rendben. Végtelen hálát, amiért még élek! De sírok azokért az emberekért, akiknek esélyük sem volt. És már nem kapnak több esélyt!

Vajon halogattak dolgokat? Vajon hányszor gondolták azt, majd holnap... holnap elmondom neki... holnap megmondom neki... majd holnap... és nekik soha többé nem lesz holnapjuk!

Csak egy szokásos hétköznap reggel! Csak egy szokásos hétköznap reggelnek indult!