Csendes békés nap végére érünk lassan. Itthon vagyunk, együtt.. én és a gyerekek. Jókat beszélgetünk, játszunk, hallom a kacagásukat, néha készítenek maguknak egy egy csésze kakaót. Szeretem hallani, amikor nevetnek. Közeledik halottak napja, és ilyenkor minden olyan búskomor lesz. Mintha lehetne ezáltal változtatni a halálon... 

Napok óta megy a vitatkozás a különböző fórumokon, hogy a Halloween vajon okkultista ünnep-e, és különben is Magyarországon mindenszentek vannak... stb. stb. Emberek esnek egymás torkának sokszor ismeretlenül szidva, gyalázva, gyűlölve egymást. Mintha magyarabb magyar lennék, ha nem faragok tököt, vagy keresztényibb keresztény, ha nem teszek ki díszítést az otthonomba. ÉS a nagy keresztényi megbocsátás jegyében okkult, boszorkány, sátánista és minden egyéb az, aki ne adja Isten esetleg még szereti is a halloweent. Persze csak egy kis utánajárás kellene, hogy valójában, mit is jelent a Halloween, mikor van mindenszentek, és mikor hallottak napja. 

Ebben az évben nem faragtunk tököt, de nem mentünk ki a temetőbe sem. Nem megyek a temetőbe. Itthon gyújtom meg a mécseseket azok emlékére, akik valaha kísértek utamon, de már nem lehetnek velem, mellettem. 

Gyermekkoromban és fiatal felnőttként is oly sokszor mentem ki a temetőbe ápolni azok sírját, akik már nincsenek itt. Sokukat nem is ismertem, nem is emlékeztem rájuk... de hát hallottak napja az hallottak napja főleg egy kis faluban, ahol az emberek egyébként is előszeretettel figyelik, mit is tesz éppen a másik. 

Árgus szemekkel figyelték a sírokat, kinek szebb, kinek milyen virág van a vázájában, kinek mekkora koszorú lett elhelyezve a síremlékén, kinek hány mécsese világít. Még el sem hagyták a holtaknak otthont adó helyet, máris arról ment a beszélgetés, hogy "Bezzeg szegény Lajos, ha még élne! Biztos megnevelné a gyerekeit!" vagy "Életében mindent odaadott a gyerekeinek, erre ezek ide állítanak egy ötven forintos mécsessel." De ugye fontos ünnep ez, ami a halottainkról szól, békében emlékezve rájuk. Csak, hát az élet valahogy mindig győzedelmeskedik a holtak felett, és hát, ugye meg kell beszélni a hétköznapi dolgokat. 

Itthon, békében a szívemmel emlékezem azokra, akik valaha itt voltak velem... de elmentek. Gyertyát gyújtok a családtagjaimért, és gyertyát gyújtok azon állataimért is, akik már nincsenek velünk. Picúrért, Vaciért, és Artúrért, Cin cinért és a többiekért.... elvesztettük őket... hiába tettünk meg mindent értük, már nem lehetnek velünk. 

Már leszállt az este. Lassan nyugovóra térünk. Hosszú és tartalmas nap áll mögöttünk. Ekkor hallom, hogy valaki érkezik az otthonomba. Régen nem láttam őt. Nagyon rég. Mióta édesapja váratlanul elhunyt, kevesebbet beszélünk, kevesebbet találkozunk. Nézem őt. Békét sugároz az arca, békés a tekintete, és mosolyog. Szeretem a mosolyát, szeretem azt a csillogást a szemében, amelyről azt hittem, hosszú időre kihunyt, és most nagyon nagy örömmel láttam, hogy kezd visszatérni. 

"Hiányoztál!" - mondtam neki. Magam sem tudom, hogyan váltunk barátokká, de valamiért Isten, sors, Univerzum egymás útjába küldött minket. "Kimentem édesapa sírjához, és elmentem a kislányom sírhelyéhez is. Álltam a sírok előtt némán, és felidéztem magamban a velük töltött csodás perceket. Fájt... nagyon fájt.... a kislányom és édesapám is váratlanul távozott az élők sorából. Az egyik pillanatban még minden tökéletes volt, egy másikban pedig közölték velem, hogy ennyi... vége...  ÉS én ott álltam tehetetlenül... nem értve a történéseket! A kislányom esetében évek kellettek, amíg elfogadtam azt, hogy ő már nincs. Elveszítve ezzel a feleségem is. Mert ezt nem tudtok, képtelenek voltunk közösen feldolgozni. Akaratlanul is a másikat hibáztattuk, amiért ez történt."

"Most álltam a sírjánál, és elképzeltem, milyen csodás kis hölggyé cseperedett volna! Lassan nyolc éves lenne. Nyolc éve kelek, és fekszem le úgy mindennap, hogy mi lett volna, ha..... Édesapa más. Az ő halálát elfogadtam. Neki ennyi járt. Neki mennie kellett... És ő ment, megmentve ezáltal hat másik életet." - Nem tudtam, mit i szeretne mondani, vagy miért jött el hozzám. Csak csendben hallgattam őt. Örültem, hogy itt van, még akkor is, ha ennyire fájdalmas dolgokról beszél nekem. 

Számomra a halál nem valaminek a végét jelenti. Én nem azért gyújtok gyertyát, mert ők már nincsenek itt, hanem, hogy köszönetet mondjak, mindazért, amit még életükben kaptam tőlük. Nem sírok, amiért elmentek, hanem végtelen hálát érzek, amiért az életem részei voltak. 

"Apám mindig is köztiszteletnek örvendett. És szerették. Jó ember volt, a legjobb, akit valaha is  ismertem. Orvosként megmentett több ezer embert,  mindig azt nézte hol segíthet. És sosem várt érte cserébe semmit. Ő ezt szívből tette. Mindig szívből cselekedett. Ezért nehéz volt neki elfogadnia, amikor a világ változni kezdett. Hatalmas erőkkel, hatalmas léptekkel. ÉS csak azt lehetett látni emberek embereken taposnak át pénzért, dicsőségért, elismerésért. Gazdag tapos el szegényt, gazdag tapos el gazdagot, szegény szegényt, ember embert, testvérek árulnak el testvért, családtagok családot."

"Apám orvosként másként állt a halálhoz. Számára a halál egy idő után természetessé vált. "Aki megszületik az előbb utóbb el is megy." Mondta nekem mindig. Ő nem félt a haláltól. Tisztelte a halált. Mert sokszor győzedelmeskedett felette. Ő mégsem győzelemnek érezte ezeket. "Időt nyertünk fiam! Időt nyertünk!" Istenem! Még most is hallom a szavait. És lassan két hónapja elveszítette élete legnagyobb csatáját. Már nem nyert időt... már nincs több ideje... itt velünk."

"Amikor közeledett hallottak napja mindig azt mondta nekem: "Hogyan is tisztelhetnénk a holtakat, ha az élőekkel sem tesszük ezt!" Számára felfoghatatlan volt sok emberi cselekedet, mert végtelenül tisztelte az életet, a létezés minden formáját!" 

"Kimentem a sírjához, és elmentem a kislányomhoz is. Nekem ők ketten a minden voltak. És elveszítettem őket. Csak álltam a sírjaiknál, és ürességet éreztem... mérhetetlen ürességet. Ők már nincsenek. És én nem tehetek mást, el kell fogadjam, hogy ők nincsenek. Volt egy gyermekem, akit sosem ölelhettem magamhoz, egy kislányom, akinek sosem hallhattam a hangját, és egy álmom, milyen lesz őt felnevelnem... és volt egy édesapám. Igazából megvan mindenem, valójában azonban semmim nincs. Egy csillogó élet díszletei között létezem."

"Aztán ma, ahogyan álltam a sírjuknál, hirtelen nem fájdalmat éreztem az elvesztésük miatt. Eszembe jutott, milyen boldog ember is voltam, amikor kiderült édesapa leszek, mennyit álmodtam a születendő kislányommal! A világ legboldogabb embere voltam! A legboldogabb. Azalatt a kilenc hónap alatt megtapasztalhattam milyen igazán boldog embernek lenni. Édesapám pedig a világ legcsodálatosabb édesapja volt, aki mindent megadott nekem érzelmileg és anyagilag is egyaránt. Hány ember nem is tudja, mi az, hogy édesapa, vagy egy agresszív, alkoholmámorban fetrengő személy jut erről a szóról az eszébe!"

"És ott állva sírjaiknál már tudtam, milyen szerencsés is vagyok én, amiért ők voltak nekem. És rádöbbentem, nem állhatok itt a sírjuknál összetörten, keseregve mindazon, amit elvittek magukkal! Össze kell szedjem magam, értük is! Hiszen ők sem akarnának így látni engem! Ők sem akarnának!"

Megszorítottam a kezét. Előkerültek a mécsesek és a mécsestartók, amelyek évek óta őrzik a lángot, azok emlékének tiszteletére, akik távoztak. Meggyújtottuk azokat, a lehető legnagyobb szeretettel gondolva rájuk, akik már nincsenek itt velünk! Néha letöröltünk egy egy legördülő könnycseppet arcunkról, és csak arra gondoltunk, milyen szerencsések is vagyunk, amiért valaha az életünk részei voltak.